2012/NYÁR

Ajtó-ablak

Még beszakadt koponyával hevert a palota kupolája az utca végében, mint a Kolumbusz tojása, az utca hosszában csak néhány lámpát ingatott a szél, kékesfehér fényszigetük némán körbehintázott a szürke házakon.

Kevés autó járt, még jól láttam, úgyhogy könnyedén el tudtam olvasni az ablak mögül, a harmadik emeletről a rendszámokat.

Még közel volt a világháború, még mindenki tudta, micsodák azok a vaskalapos gombák a háztetőn, még nagyon sok grund szakította meg a kopott, sötét házsorokat, de még nem voltak befalazva az ablakok és az ajtók.

A grundokon beszökött a napfény az emeletes házak hideg árnyékvilágába, napos szigetek voltak ezek a gyommal benőtt telkek, minden gyerek jól tudta, hogy ahol játszunk, mindenütt lebombáztak egy házat.

Még közel volt a háború, de még nem voltak befalazva az ablakok és az ajtók. Még börtönben ültek az ismerősök, aztán az egyik kiszabadult, és eltűnt egy másik ismerős.

Kétféle kávét mértek, szimplát és duplát, kicsi voltam, és még egészen fiatalok voltak azok az emberek is, akik a haláltáborokból hazatértek. Ott ültek a kávéházban, még selyemernyős falikarok világítottak rájuk a kopott kávéházakban, még voltak bárzongoristák, még rengeteg ócskásüzlet működött, az udvarokon reggelenként koldusok énekeltek, a hegedűs koldus késő délutánonként érkezett, de még nem voltak befalazva az ablakok és az ajtók. Pedig még közel volt a világháború, és mindenki tudta, mi történt pár évvel azelőtt.

Még működtek a piacok, a fiatalasszonyok gyerekeiket kézen fogva, kosárral mentek a piacra, egyes karcsú kis nők harisnyaszem-felszedésből éltek, és a csarnok végében egy illatos hordóból bádogbögrével káposztalevet mert egy néni, hogy nagyok legyünk.
Még szinte tartott a hatalmas, a velőtrázó háború, ahol az emberekről hirtelen, ijesztő gyorsan – meteorológiai hasonlattal villámsebesen kiderül, hogy szörnyetegek. Az öregasszonyok a monarchiáról beszélgettek a szociális menza fapadjain, várták, hogy a kisteherautó platójáról legurított csengő-bongó bádogkannákból megkapják a híg levest.

A kettes-, hármas társbérletek hosszú előszobáinak fogasain még tartották magukat a kalapok, és az idős hölgyek vasárnap délután Gerbeaud feliratú selyempapír csomagokkal közlekedtek. Még voltak olyanok – a környéken mindenki tudott róluk –, akik megnémultak a rémülettől.

Nem volt meglepő, ha egy gyereknek ijedtében fagyottá merevedett halottakról meséltek. Leginkább lázas betegen szerettük olvasni az ijesztő Grimm meséket, és a torokszorító Anderseneket, de akkoriban még hamar megnyugodtunk, és pár perc múlva már levonót ragasztottunk a rémkönyv elejére.

A háború mindennapi dolog volt, vele éltünk, minden percünkben ott lapult észrevétlenül, valahogy úgy, mint régholt mesélőik mai öreg napjainkban, amikor már sok száz házban befalazták az összes ablakot és ajtót a városban szerteszét, pedig fiatal korunkkal együtt már nagyon régen elmúlt a háború, és a lógósok már a könyvekből sem tanulnak róla.

(Napház, 2011. május 21. – 2012. június 18.)

[Fotó: Lábass Endre]