2012/NYÁR

Vincze Ferenc

Hol a „kecskeszagú lájf”?

(Lövétei Lázár László: Zöld. Erdélyi Híradó–FISZ, Kolozsvár–Budapest, 2011)

„Írni ilyen kis ecloga-félét,

vagy le se szarni”

L. L. L.

Léstyán Csaba leginkább a bumfordi jelzővel – nem minőségileg, hanem világukat tekintve – illethető grafikái már az olvasás megkezdése előtt megalapozzák Lövétei Lázár László legújabb kötetének, a Zöldnek az alaphangulatát. A címlapra választott grafika alakja felgyúrt ingujjban hever a mezőn a fodrozódó bárányfelhők alatt, lehunyt szemmel ejtőzik, arcán méla, talán zárkózott unalom. Az eligazító alcím – 12 ecloga – megbonyolítja a borítóra került grafika értelmezhetőségét, hiszen ekkor még nem tudjuk eldönteni, kit is látunk a képen. Ha nem jelennének meg visszatérően Léstyán grafikái a kötetben, talán nem is lenne fontos morfondírozni ezen, azonban az alak ismételt felbukkanása megkerülhetetlenné teszi ennek felfejtését: pásztorunk vagy költőnk az, aki látványosan unatkozik a borítón?

Minthogy néhol két figura is megjelenik a grafikákon, sejthetjük, hogy az előbbiekben unatkozó, a későbbiekben laptopját használó, vagy angyalszárnnyal virágot szagoló, máskor bánatosan gubbasztó alak nem más, mint a Költő. Míg a bozontosabb szemöldökű, egyszer apostoli (pásztor)botot, máskor medvét s talán szarvast ölelgető, idősebb figura feltehetőleg a Pásztor, a Halász vagy a Vadőr. Feltehetőleg csupán, mivel a grafikus kellőképpen hasonlóra formálta mindkét figurát, s így a grafikák is rájátszanak az eklogák szerepjátékára, hiszen Lövétei szövegeiben hol a pásztor vagy a halász, máskor a vadőr vagy éppen egy obeliszk válik a Költő beszélgetőtársává.

Az eklogák dialogikus formai megoldásai tehát egyrészt a képek saját belső világában is visszaköszönnek, másrészt viszont a grafikák is bizonyos mértékig párbeszédet kezdeményeznek a szövegekkel. Csupán bizonyos mértékig, mivel – talán mondhatjuk: sajnálatos módon – a képek legtöbb esetben illusztrációk, tehát nem továbbgondolják Lövétei szövegeit, inkább csak ábrázolják. Ez azért nevezhető sajnálatosnak, mert a párbeszéd igénye nemcsak kép és szöveg szintjén jelenik meg, hanem szöveg és szöveg viszonylatában is.

Jól kidolgozott koncepcióról árulkodik a kötet és az egyes szövegek elé illesztett mottók, amelyek a hagyományt hivatottak képviselni: megszólítják a természetbe visszaácsingózó lírai ént (vagy fordítva). Hol Hölderlin, Vergilius, hol Csokonai vagy éppen Dante idézetei jelentik a kiindulási vagy vonatkozási pontot, s e játéknak tetőpontja a kötet utolsó szövege, mely Horatius mottóval kezdődik és minden sora egy-egy idézet Propertiustól Goethén át egészen Janus Pannoniusig. Vendég-ecloga ez, s nem csupán a meghívott szerzők kapcsán, hanem a jelzett műfordítók is ide értődnek.

A megszólító–megszólított formai megoldásának folyamatos át- és átalakítása, továbbírása széles mezőt nyit meg, hiszen mind vertikálisan, mind horizontálisan megtapasztalhatóvá teszi az ekloga műfajának szerzői/műfordítói/formai hagyományát, s mindeközben a Költő megszólítottjainak állandó váltakoztatása újítási kísérletként is felfogható.

Azonban a szerkezeti/szerkesztési bravúr mellett meg kell emlékeznünk magukról a szövegekről is, melyek – véleményem szerint – legtöbb esetben nem érnek fel a koncepció igényességéhez – kisebb léptékkel méretnek. És nem megformáltságukat tekintve. Sokkal inkább tematikai szinten maradnak alul: a forma él, a gondolat laza. Amikor a pásztor a „kecskeszagú lájf”-ot emlegeti (Nulladik ecloga, 7.), természetesen saját életére és környezetére gondol, melyet a Költő irigykedve figyel és valamiképpen részt akarna venni benne: „Kötve hiszem, hogy a kecskeszagú lájf ennyire fontos / lenne... / De itt is »történülhetnek« csuda-dolgok – / egyszer még patanyomból is szürcsöltem az állott, / nyári esővizet…” (7.) Viszont kevésbé világos, hogy mi is áll ezzel szemben. Melyek azok a történések, események, melyek olyan hatással voltak lírai énünkre, hogy ki- és visszavonulásra késztették? Hol van az ő „kecskeszagú lájf”-ja? „Összekalandoztam nagy bölcsen a lenti világot. / Volt is pár »Augsburgom«, akárcsak az ősmagyaroknak.” – szól a Költő a Nyolcadik eclogában (39.), de ennél tovább nem nagyon kerülünk a probléma gyökeréhez. Máshol a Pásztor kérdésére, miért is jött ki a természetbe, így válaszol: „Semmi komoly történet, sajnos – minden a régi: / ott egy ciklon, amott egy tájfun, emerre meg orkán; / hullnak a népek, mint a kalász… – és békeidőben! / És mint mindig, most sincs gazdája a zűrnek!” (17.) S éppen ezért a természet csöndessége, nyugtató fái, bokrai, madarai utáni vágyakozás kicsit mintha siránkozássá, unatkozássá alakulna, nem tud minden esetben súlyossá (ellentételezéssé) válni, s ilyen értelemben az ekloga műfajának egyik lényege látszik elveszni. Leginkább a Kilencedik ecloga és a (Tizedik) ecloga-féle című versek azok, melyek túlmutatnak önmaguk játék mivoltukon. Az előbbi rezignált, számvető hangvétele mellett Arany János Családi körét idézi elénk, és játékossága közben talán leginkább ez a szöveg magyarázza és érteti meg az olvasóval az eklogakötet születését: „Nyugszom tehát én is: miért vágyni többre? – / úgyse lesz már rosszabb, s elviselhetőbb se: / félre, gond, miegymás, s elheverni szépen, / mint a hamis bankó Isten perselyében.” (45.) Míg az utóbbi, a (Tizedik) ecloga-féle a Két szék között című Lövétei-kötet kiemelkedő szövegeihez nő fel, s Kosztolányit játékba szólítva a főnévi igenevek általánosságában oldja fel a gondolatok személyességét – mintegy kiegészítve, távlatokba helyezve az előbb idézett szöveg zárlatát: „Írni ilyen kis ecloga-félét, / vagy le se szarni: / ülni a fűben, majd elegánsan / visszavonulni.” (47.)

Összességében a koncepció bravúrjáról, egy-egy kiemelkedő szövegről és néhol csupán a problémák felszínén maradó versekről beszélhetünk. Sok esetben felvillan ugyan egy jobb sorsra érdemes gondolat – például a jelenkori költészet mibenlétének, értelmének kérdése –, azonban nem teljesedik ki, s ezért tehát Lövétei Lázár László legújabb kötete leginkább reménykeltő ígéret, ami még többé-kevésbé beteljesítésre vár.