2012/NYÁR

Deák Csillag

A kör négyszögesítése

Az Erlin Galériába belépve úgy érzem, arénába érkeztem. Modern gladiátorok küzdenek egymással, a külső térrel, viszonyaikkal és egyúttal önmagukkal is. Kinek, minek a rabszolgái? Harcuk lehet eredményes, sikerül-e kitörniük a létezés kötelékeiből? Örvényszerű kavargások, körforgalom, robbantaná szét a teret, mely látványt nem csak az egymással birkózó alakok, megfeszülő izmok fokozzák. A szín- és figurális kompozíció egysége adja a feszültséget, a geometrikus elemekkel még elvontabbá téve a mondanivalót. Feszítik, tolják nem csak egymást, hanem magát a teret is, ki akarnak törni a kilátástalanságból. Szürke, komor, görcsbe rándult arcok valamennyi festményen. Nehéz megfejteni titkukat.

A Párhuzamosok című képen két cső előtt látjuk a figurákat. Sohasem fognak találkozni. Egyikük földhözragadt, talán a csőlakók sorsát éli, vagy már feladta, míg a másik görnyedten próbálja uralni a helyzetet, mintha nem létező hullámot lovagolna meg, mókuskerékbe zárva. Izmai megfeszülnek, nem adja fel. Mellékoltár következik, nem triptichon, már három alak harcol, nem szabadulnak egymástól, előttük tányéron kenyér, szimbolikusan áldozat is lehetne, nem kenyérharcról van szó. A teher elviselhetetlen, az egyik alak hatalmas, négyzetes kősziklát cipel, nem Atlasz, inkább Sziszüfosz. Gyökerek húzzák le a földre, titokzatos Laokoón köti gúzsba mozdulatait, a kép centrumában ezek fáklyává fonódnak, ami nem ég, nem világít.

Ajánlat is van, megint hármas alak a képen, a kérdés az, golyó vagy piramis, ki lesz a döntőbíró, vagy talán van harmadik lehetőség is? Aztán Felfelé indulunk, oldalt zárt falak, csak felfelé nyitott a tér, akváriumszerű, addig kell felemelkedni, amíg van levegőnk. Az egyik alak másikat visz ölében, de csak úgy rugaszkodhat el, ha a földön lévő társára támaszkodva dobbant, nem lehet mindenki győztes, valaki alulmarad. A Kakasokat férfialak választja szét, megakadályozná az összecsapást,  a véresre, halálra sebzést.A kakas kiemelt helyet kap a legtöbb vallás és hiedelemrendszer szimbólumai között, a világosság és harci erények megtestesítője, de a hűség és bűnbánatra való felhívást is jelentheti. Ki győz ezúttal és kiből lesznek Királyok, kiskirályokkal? Aranyló, sárgán csillog a korona, akárcsak a király aranyfoga, a képet hatalmas, szürke, szoborszerű arc uralja. Ledöntött szobor, nem élő, kiskirályok táncolnak a fején, még nincs koronájuk, csak sárga hajpántjuk, talán csak pünkösdi királyság ez, a horizont égővörös.

A Kulisszák között találjuk magunkat, a figura világos színpadon áll, fekete vonal jelzi helyét, hátán is visz valakit, talán a szerepét, amit magára vállalt. Kellékekben nincs hiány, színek kavalkádja az oldalfalakon, kocka és rombusz. Hányféle szerepet játszhatunk? Hogy kik az Ebrudálók, nem világos, az alakok szinte szétfeszítik a vásznat, nincs kocka és kockázás, a golyó el van vetve, elgurul és nem lehet már utánanyúlni. A kötelékek hálója nem engedi a szabad mozgást, a küzdelem hiábavaló, de nincs vége a harcnak. Tömbbe zárt élet, amely már nem akarja ismerni a határokat. Kölcsönösség van, a viszonyok számítanak. Az élet folyik, formája változatos, kimenete ismeretlen. Kell a segítség, az egymásra utalás finom jelzése, hogy egymagad kevés vagy.

A Stafétabot ebben a maszkulin világban a nő kezébe kerül, ahol eddig csak a férfiak vívták küzdelmeiket. A férfi figura kéz és kar nélküli, a nő mögött áll, de nincs előrejutás, narancssárga, képtagoló színcsík tartja fogva őket, nincs menekvésük az arénából. Az arénából focipályára tévedünk, Ősfoci ez, hárman játsszák, de egyikükből több alak válik ki, sokfélék vagyunk, lehetünk, önmagunk árnyéka is. A játéknak nincs vége, a labda nem kerek. Kockát kell rúgnunk.

Kölüs Lajos

Kockajáték

Kéri László terei tele vannak feszültséggel, robbanás előtti csenddel, túlfeszített és húsba vágó húrral. Látszat keveredik a valósággal, csak nem tudjuk, hogy mi a látszat és mi a valóság. Egyneműek. Összefonódnak, egymást táplálják. Mérjük a mérhetetlent, és lemondunk a mérhetőről, mindennapjaink csodáiról, arról, hogy élünk. Manipulált világunkkal nézünk szembe, benne önmagunk visszfényét látjuk, és hiányaink sokasága nehezedik vállunkra. Az ok megszűnik ok lenni, okozattá válik és viszont. Csapdák és illúziók között élünk. Nincs jó vagy rossz, az arcok eltorzulnak, álarcként jelenik meg a másik, eltakart arc. Az erőfeszítés emberfeletti, már-már isteni erőt sugall. A golyó, a kocka, a háromszög, a kakas jelkép. A tál körül I-III.-ban különös tánc folyik, senki sem nyúl az ételért, a tál mégis kiürül. Szövetséget kötöttek volna egy tál lencséért? Megbékéltek önmagukkal, a világgal? Az ajánlat misztikus, a vörös szín jelzi, a küzdelemnek tétje van, élet vagy halál, a lehetőség számos, a végeredmény nem.

Az Ebrudálókban felfedezzük a golyót, a kígyót, a futást, ami lehetetlen, egyszerre fogoly a futó, de valami ismeretlen erő magával akarja ragadni. Menni és nem menni. Visszatart minket a múltunk, megriadunk jövőbe mutató vágyainktól, utánunk kiáltanak, megrónak, hogy miért akarunk mi már megint messze vagy messzebb menni, elhagyni egy otthont, elhagyni egy világot. A jövőbe tart, vagy paradox módon a jelenbe? Nincs ott, ahol lennie kellene? Buktatják, gáncsolják, mert szabad akar lenni?

A Staféta című képen már megtörtént a váltás, az átadó pihen, akár egy isten, maga a tökély, megtette a magáét, ülőhelyzete is erre utal. Az előtte haladó lefojtott lendülettel áll, készül a futásra. Egy férfit és egy nőt látunk. Hogy egy csapatban futnak, vagy két különbözőben, nem tudni. Talán, majd ahogy öregszenek, ahogy kihull a foguk és a hajuk, ahogy kőkemény lesz a lábkörmük, talán még meg is szeretik egymást. (Grendel Lajos: Távol a szerelem)

Kéri szenzibilis alkotó, újraértelmezi világunkat, sőt önmagát is. Nem tagadja a transzcendenciát, de a világ törvényszerűségeit elfogadja, megidézi őket, felhasználja mindegyiket, tetszése szerint. Az égből kapaszkodik a földbe, és földre rántja az eget. Wittgenstein még nyelvjátékról ír, mert nem maradt más, csak a nyelv. A megértés egyben félreértés is. Egybeolvadnak, olykor nehéz vagy lehetetlen szétválasztani őket. Bárhonnan is közelítjük meg Kéri képeit örökös diskurzusban találjuk magunkat, nyugtalan beszédben és érzésben, folytonos körforgalomban vagyunk vagy útkereszteződésben. Kéri önmagán kívülre is utal, csak látszat, hogy figurái saját magukkal vannak elfoglalva. Azzal, hogy külön világot teremt számukra, nem kiszakítja őket jelen világukból, hanem visszahelyezi őket, de már más erőtérbe, más viszonyrendszerbe. Ezzel, bár elbizonytalanít bennünket, hol is vagyunk, és mit is látunk, passzivitásunkat kezdi ki. A középpontjától megfosztott világot tárja elénk, ráébresztve bennünket arra, ha nincs is világ-egész, a rombolás (destrukció, decentralizáció, dekompozíció, diszkontiunitás, diszharmónia) nem negatív dolog és üzenet, hanem az élettel járó természetesség. Michalengelo groteszk rajzai köszönnek vissza az egyes figurákban. Daumier karaktereit is felfedezni vélem. Kéri tudatosan jár a világ határán és detotalizál. Fanatikusan. Miközben ezt teszi, robbant, az egészet és részeit. Nem tehet mást. A teljes világot akarja. És azt veszi észre, kiebrudalták figuráit a mennyországból

KÉRI LÁSZLÓ festőművész kiállítása

Erlin Galéria 1092 Budapest, Ráday u. 49.

A kiállítás megtekinthető 2012. július 30-ig, hétfőtől péntekig 14–18 óra között.