2012/NYÁR

Láng Gusztáv

„A sors kiáltott: válasszatok hát:

A szülőföldet-e, vagy a hazát?”

(Reményik Sándor)

Nem tudom, bekerül-e Király László neve valaminő (költői) „rekordok könyvébe” azért, mert nemrégiben száz, szülőföldjéről szóló (vagy pontosabb úgy: szülőföldjétől ihletett) verséből állított össze kötetet. Az ilyen tematikus egységet rendszerint antológiák közvetítik az olvasókhoz; Király László lírájából kitelt egy ilyen „egyszemélyes antológia”, ami nemcsak a szülőföld-téma gyakoriságát bizonyítja költészetében, hanem fontosságát is. Erre az erdélyi kritika már első kötetei kapcsán, évtizedekkel ezelőtt felfigyelt: „Király László alakuló költői világképének legfeltűnőbb sajátossága, hogy koncentrikus körökben rétegződik egy jól kivehető mag körül, amely az egésznek fókusza, legfontosabbika. A »szülőföld« vezérli ugyanis nála más, általánosabb értékszférák szerveződését, s az utóbbiak e központi értékszimbólummal implikatív viszonyban állnak. Persze, a szülőföld önmagában üres adottság, értékké akkor lesz, amikor vállalásával mintegy megszüntetjük esetleges jellegét, s feltöltjük összetett – érzelmi, erkölcsi, kulturális stb. – értékekkel.”¹ Kritikusaként én is ezt emeltem ki, nemcsak versei olvastán, hanem Kék farkasok című regényében is, és ezt a szülőföldkultuszt egyenesen munkássága nemzedéki jegyének állítottam: „Talán némi  egyszerűsítéssel, de állítható: ebből a tájjal, szülőfölddel eggyé olvadó érzelmiségből, a szülőföld múltjával vérteződő helytállás-tudatból buggyan föl mindaz, ami újat ez a nemzedék líránkba ömlesztett…”²

Sok évvel később – amikor eljött az idő, hogy az erdélyiség-eszméről és a „helikoni triász”³ költészetéről szabadon lehetett gondolkodni és szólni is – ezt az „újat” megpróbáltam a régihez, az erdélyi irodalmi hagyományhoz kapcsolni. Mint azt a mottóul választott Reményik-idézet⁴ is szemlélteti, a két világháború közötti erdélyi író látszólag politikai, valójában egzisztenciális döntés-helyzetbe került: hazájához ragaszkodik-e (mely azonos volt a magyar nemzetállammal), vagy (számára) idegen országhoz csatolt szülőföldjéhez. A „haza” természetesen identitásának forrása is volt, az elvesztéséből következő identitás-válságra kellett megoldást találnia. Így lett a szülőföld az új, az erdélyi identitás alapja. Mindjárt a kezdet kezdetén egy kegyes csalással: Kós Károly Kiáltó szó című röpirata ezt az „erdélyi identitást” minősítette a nemzetinél ősibb, a nemzeti által „elnémított” önazonosságnak, melyhez csak vissza kell térnie az erdélyi magyar közösségnek.⁵ E „visszatérés” irodalmi lenyomata az erdélyi tájköltészet, mely valójában a szülőföld kultusza és az ebben a kultuszban megtalált identitás felmutatása.

„A szülőföld önmagában üres adottság”, idéztem fentebb, „fel kell tölteni” értékekkel. E „feltöltés” úgy történt, hogy a táj tárgyias elemei értékjelképként funkcionálnak az ide sorolható költeményekben.⁶ A természet törvényeinek engedelmeskedő tájra nem hatnak az emberi világ, a politika és a társadalom sodró változásai, ezért az általuk jelképezett értékek a szilárdság, az állandóság, sőt egyenesen az öröklét jegyeit öltik magukra. Nem kell részleteznem, hogy egy olyan közösség, amelyet váratlan történelmi változások sodortak köd-takarta, kiszámíthatatlan jövő felé, éppen ebben az értékállandóságot sugalló szülőföld-képben talált katartikus támaszt az identitás-vesztés szorongásában.

Ha Király László szülőföld-verseinek élménygyökerét keressük, ugyancsak ezt az identitás-válságot s a válságon felül emelkedni képes időtlenséget találjuk. Már első kötetében⁷ megjelenik ez az önmeghatározás:

„Párálló szántások nyílt melegét hozom szemeimben,

megkínzott, csontos parasztok nyögését

végrendelkezték rám Akasztóhegyen a fák,

s lám: ez a föld hordja arcom vonásait,

ahogy a barázda feketéllik,

mint ez az árnyék szemeim alatt reggelente.

A hegyek homlokát patak-ráncostól

rólam mintázták türelmes esők.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

…hisz ez a föld hordja vonásaim,

s hamubasült tanácsait viszem magammal végig

azok között, akiknek szemei alatt reggelente

nem ez az árnyék feketéllik.”

(Az én mezőim)

A lírai Én magára ismer a tájban, mondhatjuk, a lényeges azonban az, hogy magára ismer. Ez az önismeret egyúttal költői szereptudat is, mely mélyen a szülőföld történetében gyökerezik. Ezt sugallja a „végrendelkezték” ige, nemkülönben a „hamubasült” jelző, mely ezt a szerepet a mesebeli fiú jelmezébe öltözteti. Mint tudjuk, a mesehős mindig győzedelmeskedik, ez a tájban megjelenített önismeret s a benne kristályosodó szerep tehát végső soron optimista. De a „türelmes esők” fordulat is a természet állandóságát idézi az arc mulandóságával szemben. Ha összevetjük a mintaadó hagyományként feltüntetett helikoni lírával, mindezeket – a tájszimbolika időtlen állandóságot sugalló jelentéseit, az ebben megtalált önazonosságot és az ebből következő bizakodást – akár közvetlen folytatásnak is tekinthetjük.

Csakhogy a szülőföld témája az ötvenes, hatvanas évek erdélyi költészetében egészen általános. Különösen a Király Lászlóhoz hasonlóan falusi, „népi” környezetből származó lírikusok műveiben.⁸ Az e témakörbe sorolható versek azonban éppen nem folytatásai a helikoni tájszimbolikának, hanem annak tagadásai. Ugyanis nem az állandóságot keresik a tájban és a népélet „végrendelkezéseiben”, hanem éppen a változást, a megújulást emelik ki értékként. Annak a (pszeudo)marxista esztétikai programnak megfelelően, amely az újat automatikusan a haladással, a régit (ugyancsak automatikusan) a maradisággal, szélsőséges esetben a „reakcióval” azonosította. Mélyre ható szemléletbeli változásnak kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy az előző két nemzedék lírájából eltűnjék ez a gépies történelem-látás. Király László – és a Forrás második nemzedéke, melyhez tartozott – már eleve ennek a felocsúdásnak, a hivatalos történelmi optimizmust illető gyanakvásnak a jegyében indult, s ennek megfelelően alakította költői szereptudatát.

Amely költőnk lírájában korántsem maradt olyan harmonikus, mint Az én mezőim sejteni engedte. Már a vele egyidős Utak is felvillant egy disszonáns mozzanatot: „Pedig volna egy-két gyönyörű történetem / beszélő halottakról, hallgató élőkről, / késekről, puskákról, nagy lakodalmakról”, olvashatjuk, és a szövegben a paradoxon az otthon-élmény paradox voltát sejteti.⁹ Különösen, ha a „beszélő halott” ellentétének tekintjük a „hallgató élőt”, hiszen csakis arra asszociálhatunk, hogy az élő: halottként hallgat. A „kések, puskák” az otthon zordságát jelzik, és ha végigolvassuk a kötetet, jó néhány példát találunk benne ember- és életpusztító tragédiákra, már-már elviselhetetlen megpróbáltatásokra. Hogy csak egyetlen ideillőt idézzek: a Történelmi regény – I régi ütközetre utal, mely azonban nem epizódnyi része a múltnak, hanem jelképe a szüntelen fenyegetettségnek: „Harangoznak Monostoron az apátság tornyában. / Vajdák, lázadók vicsorognak a föld alatt, / Megátalkodottan, kardot szorongatva, vívásra kész. / Amint Erdélyben nem volt más út soha.”¹⁰ Folytatása, a Történelmi regény – II egy gyilkosságot jelenít meg; három „egyenruhás” megöl egy földjéhez ragaszkodó parasztot. Az első világháború után? A második után? A diktatúra idején? És kik ezek az egyenruhások? Erre nincs válasz, hiszen „a futónak végtelen minden út”, a kiszolgáltatottság állandó és örök. 

A szülőföld tehát egyszerre táj és történelem, az időn kívüliség és az időbeliség létkerete. Az ebből következő dilemmát, mint fenti példánk is szemlélteti, azzal oldja meg (vagy véli megoldani) a költő, hogy az időbeliséget valójában ismétlődések sorozatának tünteti fel, mint fenti példánkból is kitűnt. Mozgás és (időbeli) mozdulatlanság szerveződik eggyé az Útirajzban is: „fölhívnám csöndes / figyelmünket hogy / átutaztam a Mezőségen e / tikkasztó hőségben és az / ivóvíz még mindig ugyanaz / és a szívesség amellyel adják / még mindig ugyanaz és / átutaztam Murokországon / apadó patakok mentén a / fullasztó délutánban és az / ivóvíz íze még mindig ugyanaz / hiába a kicserélt pléhcsupor / a hozzá illő tekintet még / mindig ugyanaz  /…/ anyánk testvérünk szava sem / változott s apánk sírján kopnak / a betűk egyébként minden ugyanaz…” Jelentéktelen részletek leírása ez, mondhatjuk, de az indító mondat („fölhívnám csöndes figyelmünket”) jelzi, hogy lényegre utalónak kell tekintenünk őket, a változatlanság jelképeinek.  A leírás szenvtelensége ugyanakkor nyitva hagyja a kérdést, hogy jónak vagy rossznak, biztatónak vagy csüggesztőnek kell tekintenünk a mindig „ugyanazt”. Anyánk, testvérünk szava persze a „jó” felé billenti ezt a mérleget, másutt azonban az „üres boltok”, a „névtelen maradt szülőhelyek”, a „kedvetlen baktató szekerek” a „rossz” irányába. E minősítések azonban inkább következnek az olvasó értelmező viszonyulásából, mint magából a szövegből. Az ismétlődés ebben az esetben nem az „időn kívüliség” érzetét keltik, hanem az időből kiesettségét.

Két szólamot énekel tehát ez a „száztagú kórus” a szülőföldről. Egyik az örökléttel rokon állandóságé, amely azokból a költeményekből hangzik ki, amelyek valamiképpen mitizálják ezt az állandóságot, mint a már idézett Az én mezőim. De mellé állíthatjuk a Virradat, a Valahol ott vagy a Lovasok látomásos képsorát. A másik szólam a mítosztalanság (vagy a demitizálás) szólama; azt ezt képviselő költeményekben a hiányra utaló kitételek a meghatározók: a „nincsen”, a „halott”, a „szomorú” és szinonimáik. Jó néhány példa mellett ennek összefoglalása szerintem az Érzelmes utazás, melyben a pozitív értékjelentésű – s ennek megfelelő jelképként szerepeltethető – tárgyiasságok elsilányulását élhetjük át, az „erős várunk nekünk a semmi” következtetésig.

Lehet-e mérleget – érzelmi, gondolati, poétikai – mérleget vonni e versgyűjtemény olvastakor? A szülőföld ugyanis nem érték-közömbös téma; valamiképpen minden erdélyinek át kell élnie (és meg kell a maga módján válaszolnia) a Reményik-mottó megfogalmazta dilemmát. Király László válasza erre elsősorban a hűség, és ez mélyen erkölcsös válasz. Ugyanakkor ez a hűség kételyekkel átszőtt és majdnem reménytelen, már ami a szülőföld sorsát, jövőjét illeti, ezért hajlik át nem egyszer az abszurdba, a – camus-i értelemben vett - „szüsziphoszi” erőfeszítés kínjaiba. Dehát – mint a francia író mondta - „Szüsziphosz boldogsága a kő”.