Határvidéki beszélgetőkönyv

(Carbonaro: Ha polip szuszog Kolozsvárott 1-2. kötet. Méry Ratio Kiadó, Somorja, 2013)

A Carbonaro név alatt megjelenő Ha polip szuszog Kolozsvárott című kétkötetes beszélgetőkönyv Szőcs Géza és Sziveri János kapcsolatát idézi fel szövegtöredékeken, műlenyomatokon és műrészleteken, emlékképeken és beszédtöredékeken keresztül, amelyből nemcsak Sziveri arcának körvonalai rajzolódnak ki, hanem az elme nagyon is szövevényes összefüggései, melyek időtlenné tehetnek egy barátságot, felszabadítva azt a valós tér és megtörtént események kötöttségei alól.

Az első kötet huszonegy rövid történetet foglal magába, melyeket Szőcs Géza mesél(t) el barátjának, a nagybeteg Sziveri Jánosnak halála előtt, melyeket huszonöt év elteltével gyűjtötte össze a szerző. A címlap indoklásából megtudjuk, azért, hogy „elvonja barátja figyelmét a gyászos gondolatokról élete utolsó hónapjaiban”. A két barát találkozásának helyszíne Budapest, a történeteké pedig, ahogy a címből is sejthetjük, Erdély, de azon belül is kiemelt helyet kap Kolozsvár és környéke. „Hány hasonló lírai fabulával, transzilván abszurddal, szürrealisztikus kétpercessel próbáltam Sziveri Jánost néhány hónapon keresztül megnevettetni, erősíteni benne az életkedvet, a pozitív fantáziát, növelni a lelkierőt?” – olvashatjuk SZ. G. sorait, miközben tagadhatatlan, hogy e történeteket és beszédmódjukat nem kis mértékben határozza meg, hogy az elbeszélő több éve száműzetésben él külföldön, Sziverinek pedig beteljesületlen álma, hogy eljusson Erdélybe. (5.) Barátja és önnön vágyódásának enyhítése indítja el Szőcs történeteit és színezi ki a legkülönfélébb fordulatokkal. A nosztalgia és a megismerés, megtapasztalás vágyának mohósága tartja tehát mozgásban ezeket az elbeszélt Erdély-történeteket, amelyek sok-sok erdélyi mítoszt és hagyományt élesztenek fel, értelmeznek újra vagy éppen hoznak létre.

Az utóbbi években megjelent Kolozsvár-könyvekhez képest a Carbonaro-kötet a városnak és Erdélynek egy újabb arcát mutatja meg, azét a Tündérkertét, ahol a személyes mítoszok és a közösség áthagyományozódó történetei egymásba csúsznak. Tulajdonképpen egy fiktív útirajz, amelyben feltűnik Szék környéke, a Szamos és a sóhajósok képe, Ponor várai és a szkerisórai jégbarlang környéke, a Király-hágó, Herkulesfürdő, Tirgusor, Madarasi Hargita, Ünőkő, Oltárkő, Egyeskő, Istenszéke, Fekete Tenger és Gyulafehérvár. E helyek többnyire nagyon személyes emlékeken keresztül jelennek meg, egy-egy apró mozzanatot vagy részletképet idézve és felnagyítva, akárcsak a kolozsvári helyszínek, melyek szintén nem egy átfogó városkép megrajzolását vállalják, hanem egy személyes, saját város bemutatását. A helyet, ahol SZ. G. gyerekkorában rátalált a lépcsőre, amely úgy haladt felfele, mintha lefele vezetett volna (A patak. A lépcső), a nagyapa házához egy paradicsomkert tartozott, amelyet Erzsébet királyné ültetett át az összes fáival és bokraival az Ararát lejtőiről. Szintén erős képként jelenik meg később ugyancsak ebben a kertben egy majomkenyérfa, amin egy majom, egész pontosan egy gorilla élt. (Gyerekkor. A Harizona. Csodaszarvas) E jeleneteket nem ritkán finom humor és irónia járja át, ahol olykor a saját mítoszteremtés mozzanatai is lelepleződnek:

– Nem akarok hazudni neked. Hogy egészen pontos legyek: csak egyetlen majom élt rajta, egy öreg emberszabású. Egy gorilla.

– Ezt méltányolom.

– A gorillát?

– Azt, hogy nem mondasz nekem kitalált dolgokat. Csak a színtiszta színigazat. Egy majom, az egy majom. Véletlenül sem mondasz kettőt.

– Hát nem is. (16.)

A nagyotmondás és a fikcióteremtés fontos alakítója ezeknek a történeteknek, amelyek színesítik és továbbgazdagítják a felidézett emlékképeket. Hasonló mozzanat járja át a Darkó Pistáról szóló részt is, ahol az olvasó/hallgató egyik ámulatból újabb ámulatba esik az újabb és újabb meseszerű történetek kapcsán. Nemcsak az hangzik el, hogy Darkó egyik barátját egy, a vízvezetéken keresztül a csapból előbújó kígyószerű szörny ölte meg, hanem az is, hogy amikor SZ. G. a barátjával a Kioszk nevű helyen (Kolozsvár közismert kertvendéglője a sétatéri tó partján) ültek, felnézve az égre látták amint elmozdul egy csillag a helyéről és közvetlenül az asztaluk mellé zuhant. (Darkó Pista)

Az elmesélt képzelt világ hullámzása sokszor határtalanná válik, ilyenkor olykor rászól Jancsi:

– A karmesternek, akinek a felesége féltékenységből megmérgezte a szirént, s emiatti bánatában a férjéből fekete róka lett.

– Géza!

– Parancsolj.

– Fogd vissza magad… (39.)

SZ. G. történetmesélésének lendületét mégis a valószerűtlenségekre rácsodálkozó barát visszakérdezései tartják fenn és táplálják, melyek olykor nem csak a hihetőség határain átbillenésre sarkalják az elbeszélőt, hanem egyúttal alkalmat is szolgáltatnak arra, hogy a két barát képzeletbeli közös utazásokat tegyen Erdélybe egy majdani út reményében, ahol majd megmutathatja Sz. G. a különös és meseszerű helyeket Sziverinek.

Ilyen értelemben nem véletlen, hogy a Carbonaro álnév alatt jegyzett kötet címe is ebből a történetből származik. Hiszen a SZ. G. által elmesélt anekdotában a melléjük lezuhant csillag anyaga egy idő után úgy kezd fortyogni, mintha életre kelne, további jelentésrétegeket nyitva meg az olvasó előtt:

– Ami megmaradt a csillagból, elvesztette a kristályosságát és lágyulni kezdett. Aztán, mintha forrásnak indult volna: hólyagzó felületű, sistergő, dagadó és apadó masszává olvadt. Leginkább, azt hiszem, egy éppen rozsdásvörösbe átváltó, szuszogó polip testéhez hasonlított.

– A szuszogó polip, ez jó. (27.)

A beszélgetőtárs Sziveri visszakérdezései és válaszai révén aktív résztvevő e mítoszteremtésben és tulajdonképpen a kötet létrejöttében.

Kolozsvár/Erdély szürrealista víziók által átmontírozott arca az elbeszélt történetekben a nagyon személyes kötődésű helyek mellett híres kolozsvári épületek, szobrok és személyek képének lenyomatait is őrzi. Így jelenik meg a Farkas utcai református templom bejáratával szemben látható Kolozsvári testvérek műve, a Sárkányölő Szent György szobra. Természetesen itt sem egy szokásos úti beszámoló sorait találjuk, hanem egy vicces elemekkel átitatott abszurd történetet. Egy banális mozdulat hiánya indítja szabad útjára a képzelgést: a testvérek elfelejtették bedugaszolni a szobrot, aminek következtében Szent György, a sárkány és a ló szelleme évente háromszor visszajár, küzd egymással, betérnek a New York kávéházba egy kártyaasztalhoz, sakkoznak, a sárkány lenyűgözi a lovagot az orgonajátékával, a lovag pedig megszökteti a sárkány barátnőjét. (Sárkányölő Szent György. A Kolozsvári Testvérek)

Szintén abszurd a házsongárdi temetőről szóló írás, melyben a korszak irracionális történései is megjelennek a falurombolástól a diktátor személyi mítoszépítésének szürreális mozzanatain keresztül. Ez utóbbit figurázza ki a történet: a régi kolozsvári földművesek, a hóstátiak földjeinek elvétele következtében megszűnik a zöldségtermelés Kolozsváron, így párttitkári utasításra az emberek mindenhol zöldséget kezdenek termeszteni, virágok helyett a temetőben is. Fordulatot hoz, amikor kiderül, hogy a növények fentről nézve a zsarnok arcképét körvonalazzák, nyaka körül hurokkal és „Le a nagy vezérrel!” felirattal. Ezek után már meg sem lepődünk azon, hogy mindezt orvosolandó a párttitkárok kecskéket és juhokat terelnek a Házsongárdba, legeljék le a zöldségeket. Azonban ezeknek az állatoknak a gyapjából készített holmikon szintén megjelennek a pártellenes üzenetek.

A meseszerű és groteszk történetek mellett historikus elemek is feltűnnek. Például A Hintz ház című írásban a főtér sarkán álló 17 századból származó patikamúzeum történetének és lakói életének néhány kiemelt pillanata jelenik meg. Azonban itt is az abszurditás kerül a fókuszpontba, amikor egy építőbrigád a sarokszobát levágja a házról és gyalogos utcai átjáróvá alakítja a helységet. Összemosódnak a korok és évszázadok, hiszen a kommunizmus alatt végbement épület-átalakítást képzeletben a korábbi időkben élt híres tulajdonosok is átélik. Groteszk, ahogy az átjáró alatt éli tovább a közismert család a megszokott (huszadik századi) mindennapjait, mint akik nem veszik észre, hogy utcára került a szobájuk, az utca mindennapos részé vált, ahova minden arra járó belát és átjár rajta/rajtuk.

E mítoszteremtésnek fontos része a látomások és látomásos történetek, melyekben tulajdonképpen mindig vannak valóságelemek is, de ezek valójában mintha csak továbbformálható nyersanyagként szolgálnának a beszélgetés során létrehozott fiktív világ megteremtéséhez. Nemcsak a történetátiratok gyakoriak, hanem a játékos névátiratok is, például: Fekete Tenger, Pontus Euxinus, „Pontyos Égszínű Tó” (45.) vagy a valóságos élőlények hasonmásaként megjelenő fiktív élőlények, ilyen például az „erdélyi napraforgó”.

De a fiktív és a valós elemek montázsolásakor pontatlanságok is becsúsznak: „– De Kolozsvárt bombázták a háborúban? – Végül is nem, amit Bánffy Miklósnak köszönhet a város. Köszönhetné, de nem teszi.” – meséli homályosan zárva a választ az elbeszélő, azonban a történelmi tényekből tudható, hogy a második világháborúban Kolozsvárt is érte bombatalálat. (54.)

A könyv egyik alappillérét tehát a helyek jelentik. Azok a helyek, amelyek az elbeszélés idején elérhetetlenek, s mint ilyen a két barát beszélgetése közben nyerik el különös képüket. Mégis felmerül a kérdés, hogy e képzeletbeli és valóságelemeket ötvöző Erdély-történetek mennyire hitelesen jelenít(het)ik meg és milyen arcot rajzolnak Erdélyről? Milyen képet körvonalaznak azok számára, akik még nem voltak ott, hát az Erdélyt ismerőknek?

A másik alappillér az időhöz való viszony. Az ember számára végesként adott időé, ami ebben az esetben igen rövidnek bizonyult. Sziveri betegsége, az előreláthatóan nagyon fiatalon bekövetkező halála kétségtelen, hogy meghatározza a történetek formálását. Egyrészt az egyes történetek valós időbeli határait nem véve figyelembe a képzelet szabadon mozog a legrégebbi korok, az aktuális események és a még talán/lehetséges bekövetkező mozzanatok között. Ezáltal kissé időtlenné is válnak a történetek, ahol bármi megeshet. Így az is, hogy a két barát eljut együtt Erdélybe. Másrészt pedig folyamatosan ott lebeg a végesség, a hamarosan bekövetkező halál képe. E baljós kép azonban legtöbbször fekete humorral itatódik át. A Székely kislányok című írásban például, amikor SZ. G. elmeséli hogyan parkol egy barátja trükkösen halottszállító autóval a városban, Sziveri erre a következőket mondja: „kérjük kölcsön. Vagy szerezzünk egy ilyen fekete halottszállítót és azzal utazom el Erdélybe. A kocsiban fogok aludni, s ha mondjuk egy szekust odahozna a kíváncsiság, rávigyorgok majd bentről és azt kiáltom, hogy hihi, huhu! Még szamárfület is mutatok neki.” (46.)

A halál közelségét és a gyászt nyomatékosítja az első kötet fekete alapon tördelése (kivétel ez alól az előzék- és a címlap), ezzel mintegy szó szerint is feketén-fehéren olvashatóak SZ. G. és Sziveri János elbeszélt történetei. Egy egész könyvben a fekete alapon fehér betűk ugyan nem kifejezetten olvasóbarát megoldás, hiszen olykor eléggé fárasztó a szemnek, viszont kétségtelen, hogy így nagyobb teret és hangsúlyt kapnak Jánosi Andrea remek illusztrációi, amelyek a történetek által ábrázolt szürreális világot jelenítik meg képeken keresztül. A fekete háttér és az illusztrációk élénk színhasználata közötti erős kontraszt a kötet képi világát még vitálisabbá teszi.

A Ha polip szuszog Kolozsvárott ugyanakkor nem csak Sz. G. barátjával folytatott valós és virtuális beszélgetéseinek rögzítése miatt tekinthető beszélgetőkönyvnek, hiszen a két kötet is folyamatosan beszélget egymással. Az első kötet történetei több esetben igazából a második kötet olvasásakor válnak érthetővé, itt kerülnek egymás mellé mozaikokként a történettöredékek. A próza- és versrészletek, újságcikkek, emlékezések, nekrológok, fotók, litográfiák, festmények szervesen kapcsolódnak az első kötet szürreális erdélyi történeteihez. Itt lepleződik le egy-egy Sziverihez kapcsolódó részlet forrása, eredeti szövegkörnyezete vagy hogy később e részek hol és miképp épültek be Szőcs Géza életművébe. Az első kötet képzeletbeli utazásának szereplőjéről, Sziveri Jánosról itt látható arcképek és kézírások az olvasó számára is testközelbe hozzák az embert, bensőségessé téve a fiatalon elhunyt költő emlékét.