A természet lágy kövén

(Finy Petra: Folyékony tekintet. Libri Könyvkiadó, Budapest, 2013)

Fel szerettem volna lapozni Finy Petra első, felnőtteknek szóló verseskötetét, a Histeria grandiflorát, mielőtt az idén megjelent Folyékony tekintetben jobban elmélyülnék. Hét év telt el a Histeria óta, és mára a könyv elérhetetlen: sem a szerző, sem a kiadó nem tudott segíteni egy példány beszerzésében. Pedig kíváncsi voltam, hogy a megannyi népszerű gyerekkönyv és a tavalyi debütregény, a Madárasszony megírása közben milyen átváltozáson ment keresztül Finy lírája. Így régi, elektronikusan is fellelhető publikációkból és pár elszórt kritikából próbáltam meg rekonstruálni a 2006-os FISZ-es könyvecskét, miközben azon gondolkoztam: jót tesz-e egy kortárs költőnek, ha művei egy idő után nem jutnak el az olvasóhoz.

Annyi azonban már most biztos, hogy az új kötetet nem fenyegeti ez a veszély: egyrészt azért, mert a Libri nagy hangsúlyt fektet könyveinek ízléses, eredményes és korszerű terjesztésre, másrészt az el-nem-tűnésre a garanciát maga a mű jelenti, elegáns megjelenésével, átlátható szerkesztésével és azzal az aktuális problematikával, amellyel az elmúlt évek női irodalmi vonulatához kapcsolódik. Ugyanis a Folyékony tekintetben szuverén női hangok szólalnak meg, a reflexió tárgyai pedig bizonyos értelemben még mindig tabunak számítanak: a terhesség, anyaság árnyoldala, a test metamorfózisának negatív kicsengései, a hagyományos nemi szerepeknek való megfelelés vagy az ezek ellen történő lázadás, a párkapcsolat feszült momentumai. Az élmények autentikussága megkérdőjelezhetetlen. Finy Petra versei tematikájukban Tóth Krisztina, Kiss Noémi, Miklya Anna szövegvilágát idézik.

A karcsú, mutatós kötetet Szulyovszky Sarolta szürke-piros illusztrációi díszítik, ám ezek, sajnos, a borítón szereplő rajzot leszámítva, inkább csökkentik, szájbarágják az olvasási élményt: a képek inkább leíróak, s mivel inkább magyarázni, vizuálisan megragadni akarják a szövegeket, nem igazán szolgálnak jelentéstöbblettel (Finy debütkötetében saját rajzai szerepelnek).

Az írások viszont vibrálóak, mert a komoly, ám mindennapi problémák varázslatos keretben, fiktív, gyakran groteszkbe hajló szférában tűnnek fel és teljesednek ki. Az öntörvényű állatszereplők, a bizarr emberek és történeteik mintha egy mitológiai időből kerülnének elő, a versek pedig kommunikációs helyzetet biztosítanak a rendkívüli események elmesélésére. A történetmondás gesztusa tehát, akárcsak a mítoszok esetén, fontos és szükséges: a versek (egy részének) megszólalói abban a privilegizált pozícióban vannak, hogy mindkét, a szokatlan és a hétköznapi világra is rálátással bírnak, az előbbi jelenségeit az utóbbi számára közvetítik. Finy Petra mágikus-realista versei egyértelműen prózaiak, a líraiságot más biztosítja: a nagybetűs, de központozás nélküli sorok, az egymásnak feszülő képek és érzések, a szokatlan, anakronisztikus hasonlatok mind felkavaróan hatnak.

A kötet 49 verse három ciklusra tagolódik: Az erdő teste és a A test erdeje fordított szimmetriával zárja közre az Indákat, amely ugyancsak három kisebb fejezetre oszlik. A (női) test és az erdő titkos kapcsolatát, a mesterséges és természetes világ összefonódását, érintkezési pontjait próbálják megragadni a versek, arra a kérdésre keresve a választ, hogy a test és természet terei megismerhetőek, bejárhatóak, elbeszélhetőek-e. Ezt a fajta testreprezentáció és -poétika, a testi élmények, tapasztalatok versbe szervezése Tóth Kritsztina Pixel című kötetére emlékeztet.

Az első ciklus, Az erdő teste a már említett természeti képekkel, állatszereplőkkel dolgozik. Már az első vers, a Tavasz megbontja azt az előfeltevést, miszerint ez a megújulás, a természet reneszánszának évszaka: az olvadozó tájon egy „sánta szarka elszomorító nyugalommal / Botorkál” (9.), és a földön keresi azt a megfelelő bemélyedést, amibe bele tudna fulladni. Ez az illúziórombolás a kötetben mindvégig jelen lesz: sem a természet, sem a nagyváros, sem a feleség, sem az anya szerepe nem menekül a mítosztalanítás elől. Finy Petra úgy mesél varázslatos történeteket, hogy közben nem dédelget fals reményeket. Ellentétek ütköznek egymásnak, és ettől lesz feszült, drámai a hangulat: a vezérszarvas „agancsaira akadt / Bíbor csipkebugyi” (10.), az erdőben kiránduló idős csapat esete „a kéttucat / Nyákos gumióvszer”-rel (12.), a sárcsíknak azt hinni, hogy egy „gólem sárbeleit húzta végig az úton” (13.). Groteszk elemek, entitások kerülnek egymás mellé, a kontrasztban mindkét fél jellegzetessége felerősödik.

A halál, ember és természet találkozásai, a közöttük húzódó határvonal elhalványulása az első ciklusban motívumként többször is visszatér. Ezeknek tükrében azonban megjelenik az én és a te közötti konfliktus is, ami az intimitás megvalósulására kérdez rá: a közös tér mennyire tudja feloldani a szembeszegülő vágyakat? „Feldühít / A kétségbeesett boldogság / Amibe mindig hajszolod magad” (15.), szól A gyűlölet ünnepének haragos, irritált beszélője. A természetbe kivonult, családot alapító két embernek számolnia kell azzal, hogy a városi civilizációtól való elfordulás az egymásra utaltságot eredményezni, és nem egy felhőtlen állapot. Régi sérelmek, feloldhatatlan feszültségek kapnak hangot az erdő széli hangzavarban: „Minden vitánk a városról szól / Én vágyom rá / Te gyűlölöd” (16.); „elképzelem milyen lenne / Egyszer csak leszakadni rólad / [...] Elképzelem milyen jó lenne / És még talán a könnyűséget is / Érzem a gyomromban” (18.), és a rousseau-i idill képzete végképp megsemmisül.

A középső Indák ciklus első része zaklató, groteszk haláltörténeteket sorakoztat fel. Az erdő és a test fúziója itt is megkerülhetetlen: egyik férfiban „szarvasgomba nagyságú daganat” (31.) nő, a vízi hulla „tüdejében rózsák nyíltak” (33.), egy másik, nagydarab férfira „ráömlött” a hegy. Elhagyatott helyek, hóval belepett utak, porosodó nappalik, beszélő halottak, az elmúláshoz és annak módjához való ironikus viszonyulás jellemzi ezt az egyszerre szórakoztató és hátborzongató szakaszt, az idén debütáló Szőcs Petra verseihez hasonlóan.

A második rész hét szerepversből áll: Maria Callas bemegy az erdőbe; Oravecz Imréből kijön az erdő; Cecilia Bartoli kijön az erdőből – hasonló, humoros címekkel ellátva (a kötetben a legtöbb cím kevésbé kreatív, inkább összegző jellegű: Tavasz; A gyűlölet ünnepe; A varázsló kertje; Mintha; Ajtó;). Legerősebbnek a Sylvia Plath és a Ljudmila Ulickaja bőrébe bújt lírai hangokat tartom: előbbi akár egy nőíró cinikus manifestojaként is olvasható, utóbbi pedig költői ars poeticaként is értelmezhető (és ismét Tóth Krisztinára, ezúttal Kutya című versére is rímel): „És igazi eszemet akárcsak az ünneplő ruhát / Gondosan megőrzöm / Hogy ép legyen majd az ünnepekre.” (48.) A József Attila a párnára hajtja a fejét című darabot viszont túl egyértelműnek, összecsapottnak tartom: „a két izmos vassín” mint párna hasonlat, a versen végigvonuló allegória nem újszerű, hanem biztonságos megoldás.

A harmadik tematika számomra a kötet átütő erejű része, Anyabörtön című nyitódarabja ismerős problematikával indít: „Minek meséljem el a testemet”(53.), kérdezi a beszélő, aki az elbeszélés nehézségeinek ellenére is belevág a test nyelvi rögzítésébe. A terhes nő szólal meg, akinek nem egyértelmű, hogy miért sulykolnak bele olyan érzéseket, amelyek távoliak, idegenek tőle: „Megjelensz / Én meg azonnal szeresselek / Azért ezt te sem gondolhatod komolyan” (54.) De a miniciklus többi verse is hasonló őszinteséggel és bátorsággal beszél a gyermekvállalás velejáróiról, a test elváltozásairól, az anyaságba való, gyakran kényszerként megélt átlépésről.

Az utolsó ciklus, A test erdeje a legnagyobb odafigyeléssel foglalkozik a testtel, az azon nyomot hagyó élményekkel: abszurd pletykáktól, városi legendáktól kezdve („Állítólag volt már ilyen / Hogy egy állat hozzánőtt egy emberhez” [67.]), furcsa elváltozásokon át („Van egy nő a harmadikon / Akinek pókhálószerű ráncai / Teljesen körbefonják az arcát” [69.]) betegségekig („A férfi nemrég temette el a feleségét / Akinek a rák rágta szét a testét” [89.]) és azoknak lenyomataikig („A múltkor egy félmellű nő vetkőzött mellettem” [75.]). A test tehát teljes romlandóságában és sebezhetőségében van jelen, nem pedig szexuális kvalitásában: a test túlél dolgokat, amik majd róla leolvashatóak lesznek.

Finy Petra kötete nem a benne megszólaló, különleges, egyedi hangtól lesz lekötő olvasmány, hanem szerteágazó terei, témái, a világ és az emberek megértésére tett, olykor visszataszító, olykor elragadó tapasztalatokkal végződő kísérletei miatt. A jövőre nézve azt kívánjuk neki, hogy a Folyékony tekintet is keresett kötet legyen – keresett, de ne elérhetetlen.