Túl evidens perspektívák

(Rhédey Gábor: Saját néző. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2013)

Rhédey Gábor első kötete a FISZ könyvek sorozat 57. tagjaként idén látta meg a napvilágot. A három ciklusba rendezett több mint ötven vers alkotja a szerző bemutatkozását szolgáló anyagot. A Saját néző rendkívül egységes kötet, igaz, ez az egységesség egyet jelent azzal, hogy nincsenek kiugróan erős versek, az olvasónak úgy tűnhet, mintha mindegyik egyforma lenne. Ez az egyformaság pedig ugyan kapcsolatba hozható a kötet tematikájának főbb motívumaival, úgy mint a beletörődés, az ironikus önszemlélet, az elmúlt szerelem elengedésére való törekvés vagy éppen a jelen technikai vívmányai iránt érzett szkepticizmus, azonban ennek a tematikai hálónak sem kellene indokolnia a középszerűséget.

A Saját néző című kötetben a lírai én mást sem csinál, csak szemlél. Önmagát; az embereket, akikkel kapcsolatba kerül; szerelmeket, amik akárhonnan is nézzük, de elmúltak; szemléli a világot, amely idegen, ugyanakkor mégsem. A viszonyát mindennel a közel–távol oppozícióval lehet jellemezni. A cél, hogy ami közel volt, azt el kellene távolítani, a távol lévőt pedig közelebb kéne hozni. Kellene, kéne, hogyha, hátha, néha… Ezek a szavak jellemzik az egyébként több versben is megfogalmazódó igényt, amely a változásra irányul („Hajnalban kéne kelni” [18.]; „Csinálhatnánk ezt okosabban is” [16.]; „Ideje volna rendbe rakni, / de végleg.” [41.] stb.) Azonban változás nem történik, a lírai én beleragad a helyzetekbe, és ugyan látja a lehetséges kiutat, átlépni önmaga korlátain nem tud. A harmadik, Fikusz és anyósnyelv című ciklusban ez a beletörődés és mozdulni nem tudás akár indokolt is lehet azzal, hogy az itt helyet kapó írások egy idősebb kori perspektívából szólalnak meg, a baj csak az, hogy ez nem valamiféle végpontként jelentkezik a kötetben, hanem csak egy mindvégig változhatatlan dolog még-mindig-megléteként. Talán, ha nem annyira a kompromisszumkészség és a tények elfogadása, illetve kinyilatkoztatása állna minden vers középpontjában vagy ha a perspektívák nem lennének ennyire evidensek, akkor az egész kötet sem lenne ennyire erőtlen.

A megkülönböztethetetlen költői hang megléte ugyan nem várható el egy pályája elején lévő költőtől, de az első kötet lírai nyelvének már tartalmaznia kell bizonyos irányokat, lehetőségeket. Rhédey Gábor ennek érdekében tesz is lépéseket. Lírai eszköztárában megtalálható néhány olyan elem, amelynek célja egyértelműen az, hogy sajátosra és egyénire formálja költői megszólalásmódját. Ilyen például az, hogy a jelen technikai vívmányai miatt érzett frusztráció leírásai folyamatosan a természetre és az időjárásra való reflexiókkal társulnak. Több tucat, az évszakok változására történő utalást találunk, a technikai vívmányok pedig szinte bármivel megfeleltethetővé válnak. Leginkább azokon a pontokon érhető ez tetten, amikor a szerelem és a szerelmi csalódás jelenkori perspektívájú megjelenítését kísérli meg a fiatal szerző. Azonban ennek stilizálása, letisztultabbá tétele még a költő előtt álló feladatok egyike.

A második ciklus címe: Evidens perspektívák. Ez pedig az egész kötetre vonatkoztatható, mert véleményem szerint éppen azért nem tudnak a versek legtöbbször önmagukban sem, nemhogy kötetként helytállni, mert minden, amit mond, túl egyértelmű. Az olvasó legtöbbször sokadik olvasás után is csak annyit mondana, hogy: Igen, na és? Ráadásul az evidencia néha a közönségességgel párosul, mint például az Ördöglakat című, egyébként az (ön)iróniát sem nélkülöző versben: „Az életem, akár egy leánykollégium. / Tele van pletykákkal, / fodrozódó divathullámokkal / és az elmaradt vérzések izgalmával.” (21.) Nem kevésbé zavarba ejtő a következő pár sor: „Szemed színével tapétázom ki a szobát, / ahol maszturbálni szoktam. Virágom.” (25.) Ez pedig továbbvezet ahhoz, hogy a ma nyelve (dating, feszkó, profitál, különböző márkanevek: IKEA, L’Oreal, Garnier) keveredik régebbiekkel, egészen furcsa elegyet, és a különböző (például többek között Csokonait megidéző) stílusok keveredésével operáló, ám nem mindig maradéktalanul jól működő játékot alkotva. Erre találunk példát a Zaj, nyár, fikció című versben, amely a lírai én fesztiválélményeit szedi versbe, ugyanakkor így kezdődik: „Szükségem, Drága Delírium! Minden porcikád marasztal.” (30.)

Folyamatosan jelen lévő elem a közhelyek (újra)felhasználása. A szerző verseket épít egy-egy jól ismert közmondás/közhely köré, vagy csak mondandója megerősítéseként használja őket. Ilyenek például a következők: „bábakezek közt végképp elvész a gyerek” (16.); „A remény hal meg utoljára.” (25.) Bár utóbbinál a „de mi túl vagyunk már pár exhumáláson is” (Uo.) sor némiképp árnyalja ezt. Az Őrhelyek című vers a „Messze van, mint Makó Jeruzsálemtől”-mondásra épül, a Szerelem című vers pedig a „hátam közepére sem kívánom”- átírása/átértelmezése. Ezeknek azonban a dekonstrukciójára nem kerül sor, legtöbbször eredeti értelmükben használja őket a szerző, általában valamiféle örökérvényű igazság kimondásának adnak helyet. Értelmezhetők esetleg a már említett, a jelen technikai vívmányai iránt érzett frusztráció ellenpontjaiként, felhívhatják a figyelmet a hagyományok megkerülhetetlenségére, igaz ezek az értelmezési lehetőségek sem teljesen problémamentesek, ha a versek, vagy a kötet egészére tekintünk.

A Közelebb című versben a lírai én így szól: „Ember vagyok, esendő. / A struktúrát kutatom.” (49.) Ez a kijelentés ráolvasható a kötet egészére, amennyiben az élet, illetve az elmúlt szerelem lehetőségeinek felvázolására gondolunk. A kötet felépítését, illetve a benne szereplő versek struktúráját tekintve is érdekes lehet a fenti megállapítás: a szárnypróbálgatás, a kísérletezés, az eddig elsajátított tudás fel-felvillantása (erre a Magyar Narancs Online-on olvasható rövid kritikájában Urfi Péter is utal) mind jellemzőek erre a kötetre, azzal a megkötéssel, hogy egy bizonyos komfortzónán belül maradnak. Talán ez a legnagyobb probléma. Hiszen a határok átlépése, a merészség, a végletesség és a kevésbé evidens perspektívák – úgy vélem – elengedhetetlenek ahhoz, hogy egy sajátos, egyéni, összetéveszthetetlen hangot eredményezzenek. Rhédey Gábor Saját nézője már látja magát, ez kétségtelen. Valamiképpen érzékeli a körülötte lévő valóságot is. A megcélzott közönség mindennapjainak különböző szegmensei a versek szolgálatába állítva referenciapontokként ugyan működnek, ettől azonban még nem lesz az olvasó semmivel sem gazdagabb. Majd talán akkor, ha ennek, az olvasó számára is ismerős világnak a sajáttá tételére – talán egy következő kötetben – végre sor kerül.