Helycserés figyelem

(Nagypál István: A fiúkról. JAK–PRAE.HU, Budapest, 2012)

Nagypál István A fiúkról című kötete három világirodalmi szöveggel folytat párbeszédet. A könyv három ciklusa Hermann Hesse Demián, Siegfried Lenz Arné hagyatéka és Robert Musil Törless iskolaévei című munkái köré épül. Ezek meghatározó szervezőerőül szolgálnak a szöveghalmazban, mindazonáltal csupán kiindulópontok. A jól szerkesztett versek értelmezhetőek a három alkotás ismerete nélkül is, és működőképesek önállóan. Az utalások iránymutatóak lehetnek az értelmezésben, de a versek szabadon tudnak lélegezni saját világukban is, nem kapaszkodnak görcsösen a felidézett munkákba.

A három ciklus beszélői hasonló pozíciót foglalnak el, meglátásom szerint azonosíthatóak is egymással. Ennek az elbeszélőnek elsődleges cselekvése a figyelem, az elbeszélt jelenetek szerveződésében kis szerepet vállal. Elsősorban az eseményeket lejegyző lényként van jelen, s nem mint aktív résztvevő. Ennek ellenére nem tekinthetjük kívülállónak. Szerepvállalása lelkiállapotáról való finom jelentéseiben érhető tetten: El- / gondolkodtam azon, vajon a munka / megnyugtat-e vagy felzaklat, míg a / kerengőből kikukucskáló herceg ar- / ca elbizonytalanított. Mégis szeretsz” (Törless nyugalma, [56.]; „téged utánoztalak, a kádat teleengedtem / vízzel és lenyomtam a fejemet, még lejjebb, lássad / helyetted megtennék mindent” (Jaj kád, jaj törülköző [28.]). A felvillantott jelenetek ugyanis nem az elbeszélt tárgyra fókuszálnak, hanem a beszélő tárgyhoz való viszonyára. Így a szövegekből többet tudunk meg az elbeszélő lelkivilágáról, mint az esetleges főhősökéről. Három különböző karakter felmutatása adja meg az identitását épp megalkotó beszélő határait. Ezek a karakterek olyan időn kívül álló lények, akiknek kora és neme nehezen meghatározható. Összetett figurákról van szó, akik a megszokott kategóriákról (kor, nem, nemzetiség, egyszerű tulajdonságok) mit sem tudva léteznek, természetesen, sajátszerű összefüggésükben. Mivel a beszélő hozzájuk viszonyítva létezik („Hozzád bújva látok mindent” Törless elbújik, [48.]), így egy újfajta személyiség-meghatározási stratégiával találja szembe magát az olvasó. Eszerint különösen fontos szerepet kap a határátlépés motívuma a kötetben. Ez a határ jelen esetben a meghatározás határát jelenti. A fiúkról szövegeiben semmi sem tisztán meghatározható, azonban minden pontosan érezhető. A racionális világ zárójelbe kerül, és a belső események átformálják a valóságot.

Ezek a torzulások keverednek a gyermeki fantázia, és az anderseni mesevilág sajátos képalkotásával. Ez leginkább a Ballada Demiánról című szövegben mutatkozik meg: „De őt már nem látja senki se. / Üvegfal előtt csadorba csavart / nők hajlonganak, térdüket már / szőlőszemek sem festik meg, / megtanulták talán tisztelni őt. / Nem forgathatja a szemét, / tükörből van, porcelán már / teste is. Demián gyerek volt.”(20.) Az ilyen meséhez közelítő, látomásos jelenetek keverednek a mindennapok megidézésével: „Próbállak unszolni, hogy mosogasd el a / habok közt a kéket, mert olyan lesz, mint / a kezed. Nézed, nézegeted. Hozzám szólsz, / miközben zubog a víz – mint egy fénylő / óriás a serpenyőbe mosolyogsz. Kérsz még / egy szivacsot, a tányért tunkolod vele" (A mosogatás fázisai, 17.). A hétköznapi események megmutatása, étkezés, mosogatás stb. feldúsul az egyéni képalkotással. Ez nyitja meg a szövegeket lelki mélységek felé, melyek minduntalan az identitás megalkotásának problémájával vetnek számot: („a tálra festett/ virágokat nézed, és a nevedet ismételgeted: / Demián.” [Uo.])

Legérdekesebben a Törless eszik című szövegben jelenik meg ez a problémakör. Itt a beszélő és Törless azonosulását láthatjuk. Finom utalásrendszerrel jelzi a vers a két személy összecsúszását. Az írás rávilágít, hogy A fiúkról feszültsége elsősorban a másikkal való azonosulásból, az én és a másik elválaszthatatlanságának kérdéséből fakad („Egyszerre hagyjuk abba, egyszerre dobjuk el a / maradékot, egyszerre nézünk egymás / szemébe, figyeljük ahogy egyikünk- / másikunk evett, mert a nagymama / szerint rágáskor furcsa grimaszokat / vágunk, fintorgunk, mint mikor egy / nem várt bajt nyelünk el, Kronoszként.” [57.]) Ezzel találkozunk a Demián-ciklus több szövegében is, ahol a címadó alak halála után központi problémává válik az én újraalkotásának kérdése. Itt az elveszítet barát/szerető hiányának betöltésére önmagát használja a beszélő: „bolondozom, Demiánnak szólítatom / magam, ahogy a gyerekek, akik még / elkövethetnek kisebb-apróbb hibát.” (Elalvási technikák, 26.); „nem tudok jelenben / beszélni, kihazudva azt, / amit Demián tett, kódexeket/ másolt, én iniciálét, ő meg/ miniatúrát festett, sokszor/ szörnyet, vizit. Helyette féltem.” (Monkswell, 24.)

Ehhez a kérdéskörhöz idomul a másik birtokbavételére tett törekvés is. Ez szoros kapcsolatban áll az étkezéssel és etetéssel is, mint a másik testébe való erőszakos behatolással: „Cukorfogóval tuszkolom / a szádba a kockacukrokat. Majd / kiesnek, mint az elejtett magvak.” (Cukorfogó, 19.); „Elszámolsz háromig, amíg három golyóval / kitömöm a szád […] fuldokolsz, / de csak keresem a sárga golyót, a szádban / turkálok és félek, hogy nem találom meg” (3, 18.)

A fentiek mellett központi a játék aktusa is. Ennek komolysága nyomja rá a bélyegét minden cselekvésre. A gyermeki elvetemültség és bújtatott erotika ürügyei jelen kötetben a játszásban találnak maguknak utat. Annak ellenére, hogy tisztázott, hogy bizonyos események a játék keretei között léteznek csupán, mégis sokkal meghatározóbbak, mint a reális élethelyzetek: „két golyóval nem tudok játszani és figyelni.” (Uo.); „Játék, mondtad, majd meghaltál.” (Cukorfogó, 19.) Erre ad példát a Szerepel, sakkozik (10.) című szöveg is, ahol a sakkjátszmában Demian egyszerre tűnik fel öregember, és gyermek szerepében is. A két pozíció harcából az idős én kerül ki győztesen, kimutatva a hős nem gyermeki szemléletét, létmódját.

Szükséges szót ejtenünk az öngyilkosságról is. Mindhárom térben kiemelt szerepe van a halálnak, azonban más aspektusból mutatkozik meg az egyes kontextusokban. Az első ciklusban egy szenvedélyes, valószínűleg pszichológiailag sérült állapotban találkozunk ezzel: „Demián, a függőleges radiátor nem felakasztásra való, / az nem a tied, hanem a terülközőé, lehet ragályos az öngyilkosság, de ne a törülközőről vegyél példát” (Jaj kád, jaj törülköző 28.). A második tematikában a megszégyenített hős kíván véget vetni életének: „Azt mondták, nem tudsz / úszni, és azt is mondták, / gyenge vagy, törékeny. / Próbállak felkelteni, mert / a reggeli dagállyal úszik be / a komp a kikötőbe ; ellep a / tenger, mint a súlyos bóját.” (A kikötő, 38.). A harmadik részben csupán felmerül ez a kérdés, azonban nem tisztázott. A záró versben, feltehetőleg Törless, a kórházi ágyon nem kíván magához venni ételt, így taszítja el magától az életet. Ez azonban csupán a fenti szövegek tükrében kitapintható, a vers önállóan nem utal egyértelműen erre az aspektusra.

Érdemes volna még beszélni a könyvben megjelenő erotikáról, és pubertás kori homoszexualitásról, azonban úgy vélem, ezeket a kérdéseket Csehy Zoltán alaposan körüljárta a Műútban megjelent írásában (http://www.muut.hu/?p=2613), így jelen szövegemben nem térek ki erre a problémakörre.

Nagypál István A fiúkról című kötete rendkívül elgondolkodtató, és jól szerkesztett munka. Szövegei komoly témákat dolgoznak fel, és belülről mutatják meg őket. A szerző jól elkerülte a hatásvadászat veszélyeit, amelyek nagyon könnyen előállhatnának a tárgyalt témákkal kapcsolatban. A korábbi kritikák egyértelműen arról számoltak be, hogy a Törless című ciklus a legjelentősebb része a szövegegyüttesnek, azonban úgy gondolom, nem lehet minőségbeli különbséget tenni a kötet nyitó- (Demián) és záróciklusa között. Ezek más nézőpontból mutatják meg a párkapcsolat, a felnőtté válás és az identitás megképzésének kérdéskörét, és nem feltétlenül összehasonlíthatóak. Azonban a középső, Arné címet viselő szövegcsoport némiképp elhalványul a másik kettő mellett, kevésbé átgondoltnak, súlytalanabbnak hat. Ennek oka, hogy e szövegek zömében úgy találkozunk egyszerű események leírásával, hogy nincsenek feldúsítva más jelentésspektrumokkal, jelentőségüket nem adják meg pontos és szikár sorok. Ennek ellenére kimondható, hogy A Fiúkról a kortárs líra fontos kötete, s meghatározó költői pályát sejtet.