Magyarka

(család, regény)

/részlet/

Katinak tátva maradt a szája, amikor először meglátta a Nevelőotthont. Ez volt az első kastély, amiben valaha is járt, elképzelni se tudta volna, hogy van ilyen, nem csak a könyvek képein.

Nagyobb volt, mint az egész Rác utca, olyan magasak voltak a tornyok, mint az erdőben a legszebb fenyőfák, még suttogtak is, ha figyelmesen hallgatta.

Napokig felszegett fejjel járkált, mert mindent egyszerre akart látni, nem csak látni, de érezni is.

Állt az udvaron, aztán szép lassan körbefordult, ropogott a szandál talpa alatt a sok gömbölyű kavics.

Mostantól minden jó lesz, mondta Anya, nem is csak hogy jobb, de jó.

Itt jó helyünk lesz, érzem. És nyugalom is, higgyétek el. Kislányok, ha valamit nagyon akar az ember, az előbb-utóbb úgyis sikerül, lehet, hogy nem úgy és nem akkor, de sikerül, ez biztos. Az a dolgok rendje, hogy mostantól nyugalomban legyünk, nektek meg az a dolgotok, hogy tanuljatok csak rendesen. Jónak kell lennie, hát jó is lesz, nem hazudhatnak az érzések, és nem hazudhat az életünk sem.

Igen, Anya.

A Kastély magas, sárgára festett, patkó alakú épület volt, középütt, a patkó szárain belül apró szemű kaviccsal szórták fel az udvart, és egy csipkés sarkú, virágszirmot mintázó, kerek oldalú medence díszítette, kis szökőkút csobogott benne, még nyáron, a legnagyobb melegben is térdig ért a víz. Körös-körben, lent, a műútnál, ahol a távolsági busz járt, s elkezdődött a falu, s fent, az erdő felől is kőlábazatos, kovácsoltvas kerítés fogta körül a parkot, igaz, a nagy, görbe kilincses kapuk mindenhol folyton nyitva álltak, szabadon járkálhatott ki és be, akinek erre támadt kedve. Odalent, a műúttal párhuzamosan, a kerítésen belül építették meg a füves focipályát is, vasárnaponként itt tartották a falu csapatának a meccseit, bemehetett bárki, mégis, a két világot elválasztó határ ettől nem hogy eltűnt volna, de a hétköznapokat illetően inkább egyértelművé vált. Persze a falu nem csak a műútnál fehérlett: a régi lovarda, a cselédházak és a gazdatiszti házak a kerítésen belül kaptak helyet, de a bádogsisakos templomtorony már a kőfal túloldalán magasodott. 

A kavicsos udvarról hosszan elnyúló, hármas lépcsősor vezetett a bal oldali épületszárnyba, fel az oszlopsoros teraszra. Hivatalosan mindig azt mondták, és a tanárok is így hívták: árkádok. Itt, rögtön a saroktól balra nyíló üveges ajtó mögött, egy közös folyosóról nyíltak a tanárlakások. Balra az első a Teri néniék lakása, ő volt az igazgató, magas, sovány asszony, a hosszú haja mindig koszorúba fonva ül a feje tetején, a férjével és négy gyerekkel éltek itt, a legkisebb lányuk Katival volt egyidős, osztálytársak voltak. Kettővel odébb laktak Katiék: két szoba, fürdőszoba, konyhára nem is volt szükség, hiszen enni az ebédlőbe jártak ők is.

A lépcsősori bejárattal szemben a másik, ugyancsak kétszárnyú ajtó vezetett be az Intézetbe. Hosszú, boltíves folyosó, mint egy kongó, visszhangos pincejárat, csak éppen az egyik oldala csupa üveg, délután ferdén sütött be a nap, mint egy festményen, szétbomlottak a sugarak. Innen nyílt a folyton ételszagú, gőzös, nagy konyha, ahol az ablakok mögött négy szakácsnő is dolgozott. Nagy, alumínium színű kondérokban főztek, fehér köpenyekben, bóbitás kendőben jártak, s talán mert a sistergést és a gőzöket akarták túlkiabálni, harsányan beszéltek, a nevetésük ide-oda görgött a boltívek alatt.

A hatalmas, oszlopos ebédlőteremben megkopott, de azért jól látható virágminták és kerek nyakú vázák, hosszú, kacsos növények díszítették a festett falat, ellenben műanyag borítású, egyszerű asztalok, elhasznált kárpitú, egyszerű székek sorakoztak hármas sorban. Az ebédlő olyan nagy volt, hogy elfoglalta szinte az egész földszinti oldalt, itt reggelizett, ebédelt és vacsorázott mindenki, aki a Kastélyban lakott. A folyosó végén aula nyílt, onnan vezetett fel a fából épített, intarziás karfájú csigalépcső a hálókba. Balra a lányok, jobbra a fiúk hálói voltak, hat- és nyolcágyas, emeletes vaságyakkal berendezett szobák, fehérre mázolt keretek és zöld pokrócok.

Aki itt élt, annak rendes, szigorú napirend szabályozta az életét: felkelés háromnegyed hétkor, mosdás, reggeli, elegyengetni a matracot, a párnát, kisimítani a lepedőt, a paplant és a takarót, a szekrényt és az ágyat is olyan rendben kell hagyni, hogy kiállja az ellenőrzést. A takaró akkor szép, ha még éle is van, mint egy téglának. Stoki, stoki. Bestokizni. A szekrény belső falára ragasztott rajzocska mutatta, mit hová kell tenni, ha készen van, irány az osztályterem.

Ahol ennyi gyerek van, ott nem lehet szabályok nélkül élni, most még nem tudják, hogy ez jó nekik, hogy könnyebb, ha van mihez tartani magukat.

Az aula mellett nyílt a régi fogadóterem: régen biztosan itt, ezen a berakásos kőpadlón várakozva köszöntötték a házigazdák a selyemszalagos ruhájú vendégeket, most pingpongasztal állt a közepén, a labdapattogás úgy verődött vissza a falakról, mintha nem is egy labda pattogna, hanem egy megbolondult metronóm keresné az elveszített ütemet.

Szemközt nyílt a folyosó, az osztálytermekkel.

Volt a faluban is egy iskola, de a Kastélyból senki nem járt oda, igaz, magába a faluba se mentek ki szinte soha, minek is, nincsen ott látnivaló, leszámítva a másik irányban az erdősáv mögött megbújó tavat. Oda nyaranta szinte minden nap kigyalogoltak, könnyű sétával volt vagy fél óra az út, porzott az út széle, de kit érdekelt.

Az aulától jobbra kanyarodott az épület másik szárnya. Lent, a földszinten sorakoztak a zuhanyozók és vécék, szinte mindig zubogott a víz, fehéren, nyálkásan fénylettek a párás csempék, csípős klórszag sűrűsödött a drótüveg ablakok mögött. A patkó másik szára volt a hajdani koncertterem, ahol most az iskolai rendezvényeket tartották: évnyitó és évzáró, április négy és november hét, március tizenöt és pedagógusok napja. Ha már szép idő volt, ki lehetett nyitni a nagy, üveges ajtókat, sőt, az ünnepet is lehetett odakint tartani, a pikkelyesen rozsdásodó, kovácsoltvas oszlopok előtti füvön, innen látszott csak igazán, hogy domboldal milyen okosan fut le a tó felé, a völgynél kékes fasorokba ért a lejtő alja. Amúgy is fák álltak mindenütt: a kapuktól felvezető utakat foltos bőrű, hatalmas koronájú platánok szegélyezték, csillag formájú leveleik, mint a nyitott tenyerek, forogtak a Nap felé. Platánok álltak a régi istállók előtt is, árnyékot vetettek a kapu fölötti lófejekre. Fent, a Kastéllyal szemközti domboldalon pedig mindenféle fák nőttek egymáshoz, a legtöbbnek még a nevét se lehetett megjegyezni, olyan sűrűn sorakoztak, hogy moha nőtt közöttük az apró sétautakra. Valamikor biztosan szép rend lehetett itt, egy még most is felismerhető, s egykoriban gondos terv alapján bokrokat és virágokat ültettek melléjük azok a grófok, akik hajdan ennek a Kastélynak a gazdái voltak. Az egyik dombra sziklakertet is csináltattak: vörös és sárga virágú kaktuszok, tüskés, húsos levelek lepték el a köveket, az elvadult ágyások közt ugyanúgy porosodott a gyalogút, mint a tópartra vezető műút mentén vezető ösvény. A fák sűrűjébe egy romot építtettek: nem házat, ami az idő múlásával romos lett, hanem rögtön egy romot a dombocska tetején. Kanyargós, kövekkel szegélyezett ösvény vezetett fel hozzá, a faragott oszlopokon háborítatlanul zöldellt a moha, de körben, a köveken az elszíneződések őrizték még a régi szobrok nyomát.

A grófokról egyébként nem beszélt senki, nem is emlegették őket, mindenki tudta, mennyivel jobb most, amikor gyerekek tanulhatnak és játszhatnak azokban a termekben, ahol a háború előtt csak néhányan terpeszkedtek, és kertészekkel gondoztatták a végeláthatatlan kertet.

Katiék azt is tudták, hogy a bokrokat és fákat nem a grófok ültették.

Nem csak azért, mert azt megtanulták, hogy dolgozni a grófok semmit nem dolgoztak, hanem mert a kertben a saját tetszése szerinti, váratlan időkben felbukkant Lajos bácsi, egy hajlott hátú, sildes sapkás férfi, aki a faluban lakott. Öregember volt már, s azt mondták róla, még a háború előtt fiatal kertészként itt, a Kastély parkjában dolgozott, aztán meg a téesz állattenyésztéséhez rakták be, onnan ment nyugdíjba. Bejárt a Kastély parkjába, és a saját kedvére gyomlálta a régi ágyások maradékait, a sziklakertet, letakarította a sétautakat. Volt idő, amikor kitiltották innen, ő meg beszökött az erdő felől, amikor előállították, a kérdésekre azt felelte, nem helyes az, ha az ember hagyja tönkremenni, amit egyszer már létrehozott. És hogy mindegy az, kinek nevezik a gazdát, a növény nem azért nő, mert tudja azt, hogy kinek teszi, azért nő, mert ez a dolga, amíg él, mást nem is tehet.

És hogy az emberek is jobban járnának, ha hasonlóan cselekednének.

Lajos bácsit hazaengedték, eltűrték, hogy kertészkedjen, nem szólt már rá senki, hagyták, hadd tegyen-vegyen, az se baj, ha órákra eltűnik a fák között. Csak elvinnie nem volt szabad semmit, ha összegyűjtötte a lehullott ágakat, azt is ott kellett hagynia, majd kijönnek az állami gazdaságtól teherautóval és elviszik.

Lajos bácsi a tanároknak előre köszönt, megbökte a sapkáját, de a gyerekeket nem szerette: félrehúzódva, az ásójára vagy a kapanyélre támaszodva nézte őket. Borostás, ősz volt az arca, ahogy hunyorított, a bozontos szemöldöke egészen az alsó szemhéjához ért, csoda volt, hogy kilátott mögülük, a körmei olyanok voltak, mint a lepattogzott fakéreg-darabok.

Még, még, még és még, a burzsujnak soha nem elég.

Ezt énekelték Katiék az énekkarral.

Lajos bácsi nem volt burzsuj, de nekik segített azzal, hogy gondozta a virágokat és a bokrokat.

Gabri szerint ez az öreg, ha tehette volna, azonnal kikergette volna az összes gyereket a Kastélyból, még jó, hogy nem volt semmi szava.

Gabri Kati barátnője volt, ő is tanítógyerek, és már az első napon megtanította, hogy így kell mondani a nevét, nem Gabi, hanem Gabri.

Gabri anyját Márti néninek hívták, korábban Budapesten laktak, az ország fővárosában, de elváltak a férjével, ezért jelentkezett tanítónak az Intézetbe, most ketten vannak Gabrival. Márti néni nem csak cigarettázott, de esténként sokszor úgy aludt el, hogy át se öltözött, Gabri azt mondta, ilyenkor az anyja a férjéről beszélt, hol kiabálva szidta, el akarta zavarni, aztán meg kinyújtotta a kezét, mintha meg tudná ölelni, persze csak a levegőt markolta és az arcát a tenyerébe rejtve sírt. Máskülönben soha nem emlegette őt, vagyis Gabri apját, most viszont csakis vele társalgott, legalábbis, amíg beszélni tudott, mert az ilyen estéken egy egész üveg bort ivott meg egyedül, amikor elaludt, ott maradt a pohár és az üveg a dohányzóasztalon. Tudta ezt a Teri néni is, de elnézte neki, mert Márti néni jó tanár volt, és az osztályba soha nem ment úgy, hogy érezni lehetett volna az alkoholszagát. Viszont Gabri a szünetekben felutazhatott az apjához, fel, Budapestre, ott a nagyanyja is pénzt adott neki, amiből azt vett, amit akart, az egész Intézetben neki voltak a legdivatosabb ruhái.

Gabri mindig csent egy marék cigarettát az anyjától, addig erőszakoskodott, hogy Kati is próbálja ki, míg végül engedett neki. Gabriék nagyszobájában szívott el egy egész szál Fecskét, folyton köhögött közben, undorította az édeskés szag. A végére már hánynia kellett, forgott vele a világ. Akkor ért haza Gabri anyja, nem is kellett kérdeznie, értett mindent, persze nem volt nehéz, a szobában vágni lehetett a füstöt. Lefektette Katit, hideg vizet hozott és kávét, őt nem is szidta, csak a lányát, micsoda eszetlen butaság, jó dolgotokban azt se tudjátok már, hogy mit csináljatok, ha még egyszer a táskámba nyúlsz, vagy a cigarettámat piszkálod, nem csak felpofozlak, de ott helyben letöröm a kezed.

Két nap múlva Gabri újra kezdte, gyere csak, a másodiktól már nem leszel rosszul.

Igaza lett, ültek a régi istálló mögötti padkán és fújták a füstöt, sütött a nap sárga fénnyel, de a cigaretta langyosabban melegítette a tenyerüket.

A kék égen tolakodtak a fehér felhők odafent, a szemük elé kanyarodott a kék füst idelent, összeért a kettő.

Egy istállóban még évek múltán is érződik a lovak csípős szaga.

Kati anyja az odaköltözésük után kezdésként az első osztályosokat kapta meg, azok közül is a korrekciósokat, így nevezték azokat, akiket nem lehetett a rendes első osztályba beíratni, az volt a feladata, hogy vagy az iskolakezdésre készítse fel őket, vagy, ha lehet, akkor a második osztályra.

Azt mondták neki, ő a legjobb nevelő, becsülje meg, ezért az övé a legnehezebb feladat.

Kati a második osztályba járt, a nővére akkor volt nyolcadikos.

Az intézetisek nem szerették őket.

Egy intézetis nem lehet barátságban egy rendes gyerekkel, tudták, mi a különbség, nem is kellett azt soha elmondani.

A tanárgyerekek szabadabban jártak, nem úgy éltek, mint ők. Az intézetisek este, villanyoltás után magukra maradtak a hálóban. A tanárgyerekek nyafoghattak, ha másik ruhát akartak felvenni, az intézetisek tudták, hogy az iskola után ők a szüleikhez mehetnek, a saját szobájukba, minek erről beszélni egyáltalán, nekik meg mi más maradna, mint az emeletes vaságy. Ők tudták, Katiéknak meg kellett tanulniuk, hogy intézetissel az ember a szüleiről soha nem beszél.

Hamar meg lehet ám érteni, nem kérdezzük őket, és nem is beszélünk, már csak azért is, mert ők meg se hallgatnak bennünket, és soha nem mesélnek.

Közülük a szerencsésebbeket, ha ritkán is, de látogatták a szüleik, a többséget azonban soha nem kereste senki sem. Akik nem azért kerültek ide, mert árvák voltak, azok közül is nemegynek börtönben ült az apja, anyja, vagy egyszerűen elvette őket a családtól a gyámügy. Ezt így mondták hivatalosan: közveszélyes munkakerülés, prostitúció, ilyesmi, és ezeknek a szülőknek később se engedélyezték a látogatást.

Vasárnaponként a szülő nélküli intézetisek lementek a pályához, vagy nyaranta a tóhoz, ott legalább gyorsabban múlt az idő.

Akkor már a legtöbbször Kati is ment velük, sziasztok, várjatok, jövök ám, sziasztok.

Gyere, Pulykatojás.

Az Intézetben mindenki megkapott mindent, jobban élhetett, mint otthon élt valaha is, ráadásul nagyobb családja lett, a helyett, amit odahagyott.

Könnyű azt valakinek elgondolni, hogy kisétál a kapun, átvág a buszmegállóig, de hogy onnan hova, s merre tovább ment volna, arra nem volt válasz. Kerítéstől kerítésig vitt az út. Aki innen megszökött, azt úgyis mindig megtalálták, és ha rendőrök hozták vissza, akkor az se volt biztos, hogy utána még a Kastélyban maradhat, nem árt megjegyeznie mindenkinek, vannak ám ennél sokkal rosszabb helyek is.

A kicsik sokat sírtak, Kati nemegyszer látta, hogy Anyja miként nézi őket, aztán meg ölbe kapta, megdajkálta némelyiket, ha nem is megvigasztalta, de legalább megnyugtatta a szomorkodót.

Katit úgy, olyan önfeledten és olyan könnyedén soha nem simogatta.

Mosolygott is, úgy mosolygott, hogy nem szorította össze a száját, és a szőke haja előre hullott a homlokába.

Ha vége volt a tanításnak, minden gyerek rohant a kötelező kézmosásra, s aztán az ebédlőbe. Ott mindenki boldog volt: a négy szakácsnő nem csak remekül főzött, de korlátlanul osztotta a repetát is. Azt mindig tudja az ember, hogy hová üljön, ki a barátja, jobban esik úgy az evés is.

Magyar ember tele szájjal nem beszél, ugye?

Micsoda hülyeség, ha beszélek, akkor levegővel van tele a szám, nem igaz?

Vagy nyállal, te nagyokos.

Vagy nem vagy magyar, te még nagyobb okos.

Olyan nem volt, hogy Kati csak egy tányérral egyen, nevettek rajta, hogy biztosan gilisztás, azért tűnik el benne minden, eszik és mégse hízik, valakinek csak kell az a sok étel.

Hé, nem viszket a feneked, te lány, na mi van, már megint eszel, répafejű?

Pedig csak olyan finom volt minden ebéd, nem barna és nem fűszeres, éppen neki találták ki mindegyiket.

Teri néni, az igazgató eleinte nemigen örült Anyának, s ezt nem is titkolta, azért osztotta a korrekciósokhoz, hogy próbára tegye. Az se tetszett neki, hogy Drozdics külön él tőlük, szombatonként érkezett látogatóként, úgy aludt Anya szobájában, mint egy vendég. Viszont Teri néni azt hamar meglátta, hogy Anya tényleg jó pedagógus, eleinte csak figyelte őt, aztán már megenyhült, beszélgetett is vele. A családról, Apáról, a gyerekekről nem kérdezősködött, de mint később kiderült, nagyon is figyelt.

Másodikban már kisdobos lehet az ember, Katiék megtanulták a hat pontot, kívülről fújta mindegyiket. Őrsöket is alapítottak, az övék lett a Mókus, zászlójuk is volt, piros rúddal, a tetején aranysárgára festve fénylett a faragott hegye. Gabri lett az őrsi napló felelőse, pedig nem is akarta a tisztséget, Kati örült volna neki, de rá senki nem gondolt. Igaz, nem is volt szép az írása, négyesnél jobbat soha nem kapott, viszont rajzolni szeretett, és egy naplóba kellenek képek is, nem csak ragasztások, de rajzok.

Kék volt a nyakkendőjük és fehér az ingük, a kék sípzsinór egyik végét az ing vállpántjára kellett hurkolni, a másik végén lógott a síp, azaz hogy éppen nem lógott, mert azt a mellzsebbe kellett belegombolni. A síp hátulján el lehetett olvasni a sípjeleket, figyelem és gyülekező, de ezt nem próbálták ki sohasem.

Sötét szoknya és fehér zokni, csatos szíj is tartozott az egyenruhához, oldalra kellett fordítani az egyik felét, akkor lehetett belebujtatni a másikba, a kettő együtt a kisdobosok jelvényét formázta.

Kati szerette, amikor ünneplőbe kellett öltözniük, szerette, hogy együtt milyen szépek voltak.

Az őrsvezetőjük Dobrocsi Mari lett, egy hatodikos lány.

A kisdobos hűséges gyermeke a magyar hazának.

A kisdobos szereti és tiszteli szüleit, nevelőit, pajtásait.

A kisdobos szorgalmasan tanul és dolgozik, segíti társait.

A kisdobos igazat mond, és igazságosan cselekszik.

A kisdobos edzi testét, és óvja egészségét.

A kisdobos úgy él, hogy méltó legyen az úttörők vörös nyakkendőjére.

Kati jó kisdobos volt, szerette a pajtásait, szorgalmasan tanult, az írást leszámítva csupa ötös volt minden jegye, minden erőfeszítés nélkül, olvasás és nyelvtan, környezetismeret és számtan, ráadásul benne volt már az énekkarban is, mert szép volt a hangja, nem erős, de szép. Olgi néni azt mondta, azt is biztosan az Édesanyjától örökölte.

Hogy még mit, azt nem mondta, nem is volt baj, mert mindenki tudta, hogy Anya szépsége Kati nővérének jutott, nem is hitte volna senki, ha egymás mellett álltak, hogy nővérek, ő magas volt és szép volt a haja, nem olyan sovány és vörös, mint Kati, igaza volt Apának, jobb lett volna, ha Kati fiúnak születik, egy fiúnál nem a külső a fontos, hanem hogy legyen benne szikra, így mondta Apa, a szikra, és persze a kitartás, az akarat, az számít.

Kati tollasozni is szeretett, ami végső soron sport, akkor is, ha egyáltalán nem volt fárasztó, és az őrsükkel részt vett az akadályversenyeken, beleszámítva a Forradalmi Ifjúsági Napokat.

Megünnepelték március tizenötödikét, dramatizálva adták elő, miként gyülekeztek a forradalmi ifjak a kávéházban, és az eső ellenére hogyan sokasodott a nép a Nemzeti Múzeum előtt, hogy forradalmat csináljon. A magyarok istenére esküszünk. A dicsőséges hadjárat egyik legjobb hadvezére lengyel volt, a Bem apó, a másik meg szerb, a Damjanich.

Akkor most örülhetsz, mert te meg mind a kettő vagy, nem, lengyel is, meg szerb is?, bökte oldalba Gabri.

Tiszta hülye vagy, én magyar vagyok.

Rabok tovább nem leszünk.

Szeptember végén Pákozdra vitték őket busszal, számháborút vívtak a dicső csata helyszínén, így idézték fel az emlékeket, a végén csokit kaptak és almát.

Előbb a csokit egyétek meg, aztán az almát, mert az tisztítja a fogakat.

Ha majd végre úttörők lehetnek, akkor tizenkét pontot kell megtanulniuk.

Úttörőnek lenni jó, ha mindenki úttörő lenne, akkor minden jobbra fordulna, nem is csak hogy jobbra, de jóra is.

És nem könnyű betartani a pontokat, de ha valamit nagyon akar az ember, az előbb-utóbb úgyis sikerül, lehet, hogy nem úgy és nem akkor, de sikerül, ez biztos. Az a dolgok rendje. Tanulni kell rendesen. Ha egy egész ország akarja, akkor nem lehet másként, mint hogy jóra fordulnak a dolgok, jónak kell lennie, hát jó is lesz, nem hazudhatnak a fogadalmak, nem hazudhatnak az érzések, és nem hazudhat az életünk sem.

Ősszel levélgyűjteményt ragasztottak, gesztenyékből és gyufából csináltak kisszéket és százlábú hernyót.

Családot is készítettek: apa, anya gyufakezét fogja a két gesztenyegyerek.

Novemberben külön busz vitte be őket kirándulni a városba, megnézték az István király múzeumot, aztán sétáltak a főutcán, mindenki kapott egy gombóc fagyit. A városban sokkal finomabb volt a fagyi, mint a faluban, a színe is más volt és nem csillogtak benne jégdarabok.

A legjobb rajzokat kirakták a faliújságra, mindenki láthatta Katiét is, elől a múzeum, a háttérben pedig a modern házak.

A Mikulás-ünnepet minden évben az osztályokban tartották külön-külön, piros celofánzacskókban kaptak csokit, szaloncukrot és kicsi csokimikulást, két hete már, hogy kihúzták egymás nevét, és titokban mindenki készíthetett ajándékot a kisorolt barátjának.

A karácsony viszont közös volt, hatalmas, feldíszített fa állt a pingpongasztal helyén, az aula közepén, üveggömbök és ragasztgatott szalagok lógtak róla, az alja telis-tele ajándékokkal. Amikor vége lett a műsornak, osztályonként mehettek oda, előbb a kicsik, aztán a nagyobbak, kikeresni, hogy ki mit kapott: tollal volt ráírva a nevük, igazán úgy érezhették magukat, mint egy nagy család. Tudták, hogy a karácsony a szeretet ünnepe, Kati még énekelt is a műsorban, Hull a hó, hull a hó, mesebeli álom, Télapó zúzmarát fújdogál az ágon.

Jézuskát senki nem emlegette, Katié is odamaradt az angyalokkal együtt Nagyanyánál a Rác utcában.

Csaknem véget ért már a tanév, amikor Apa odaköltözött a Kastélyba.

Megint négyen voltak egy lakásban, legalábbis esténként. Katinak nem mondták se azt, hogy Apa addig hol lakott, se azt, hogy ha másutt volt, most miért jött oda. Busszal járt ki az erdészetbe minden kora reggel, nem volt már dzsip és nem volt meg Bonzó se. Apa zöld ruhája megmaradt, pedig nem is az erdőbe járt, hanem csak egy raktárban ült, ahol a szerszámokat tartották.

Az Intézetben a nevelők mind családosak voltak, egyedül Olgi néni élt magányosan, igaz, ő nem a tanári lakások szárnyában lakott, hanem a másik oldalon, a fürdők melletti egyszobás lakásban.

Olgi néni magyart tanított a felsőbb osztályokban, irodalmat és nyelvtant, sokszor ült a parkban a bokrok mögötti eldugott padnál, vaskos könyveket hurcolt magával, olyanokat is, amelyek nem magyar nyelvűek voltak, folyton olvasott, a vastag szemüvege, ha nem volt a szemén, barna zsinórral felkötve lógott a nyakában.

Olgi néni tanítás után leginkább a lakásába húzódott vissza, csak egy sárga kislámpát gyújtott a fotelja mellett, könyvek sorakoztak az asztalán.

A fürdőszobájának az ablaka hátrafelé nyílt, a hetedikes fiúk sötétedéskor felmásztak az ablak előtti fára, és onnan nézték, ahogy Olgi néni zuhanyozik. Látták, amikor levette a haját a fürdőben, a köpenye mellé akasztotta, mint egy sapkát, látták a testét is, gyűrött hurkák és üres tömlők, mintha egy ázott csomagról levágták volna a madzagot, ami addig összetartotta. Annyira röhögtek rajta, hogy nem lehetett nem észrevenni, nem lehetett nem hallani őket. Ráadásul, amikor Olgi néni kinézett a zajra, és meglátta, ahogy az ágakon kuporognak, ők megijedtek, az egyikük a leugrásnál a fa tövéhez lépett és kibicsaklott a bokája, ordított, annyira fájt, rá se bírt állni, ketten vitték be a hálóba, borogatni kellett napokig.

Olgi néni akkor se szólt semmit, pedig ha beárulja őket a Teri néninek, a fiúk biztosan büntetést kapnak.

Másnapra már függöny volt a fürdőszobája ablakán.

Olgi néni mindenkit a keresztnevén szólított, valahogy megjegyezte minden gyerek arcát és nevét.

Kati félt tőle, mert csúnya volt, és mert mindenki tudta, hogy nincsen haja, pedig az arcán hosszú szőrszálak nőttek ki az anyajegyekből, és valóságos bajusza is volt, fekete, vastag szálú, erősebb, mint a nyolcadikos fiúknak. Ha ránézett, tudta, hogy Olgi néni Tamás bácsihoz hasonlít, ahhoz az erdőkerülőhöz, aki a falopásban segített Apának, összetekerte a füléből kiálló szőröket, és rémisztően behuhogott az ablakon.

Olgi néni szaga olyan volt, mint egy mosatlan köpenyé.

Arról se beszélt senki, hogy amikor Olgi néni fiatal volt, még nem is néni, alig nagyobb gyerek, mint a végzősök az Intézetben, háború volt, elvitték a németek Németországba, lágerbe zárták, akár a többi hozzá hasonlót. A családjából mindenki meghalt, megölték őket, ő azonban meg tudott szökni. Kati sokszor elképzelte, ahogy Olgi néni a szögesdrót kerítésen átbújva mászik, aztán pedig lélekszakadva fut egy végtelen nagy mezőn, a derekáig ér a fű, persze csak néniként tudta elképzelni, gyerekként nem, köd van és semmit nem látni, Olgi néni, de sovány és kicsi még, ezért fér át a drótok között, hallgatózik, mert a közelben kutyák ugatnak, őrkutyák, nagy, felálló fülű, nyitott szájú kutyák.

Kati nővére megrántotta a vállát és azt felelte, ez hülyeség. Egy jó kutya messziről megérzi a szagot.

Egy jó kutyát nem lehet futással legyőzni vagy megtéveszteni, és azoknak az őröknek jó kutyáik voltak, elhiheted.

Olgi néni gyalog menekült vissza az országba, Magyarországba, mert innen vitték el. A lába eközben olyan beteg lett, hogy soha többé nem gyógyulhatott meg, ezért hordott Olgi néni magas szárú, fűzős cipőt, mint a konyhások. A cipő alól még így is kilátszott, hogy fáslival van betekerve a bokája és a lábszára.

A haja is akkor hullott ki, a rettegéstől, hogy elfogják és visszaviszik.

A félelemtől meghalt a haja.

Olgi néni szigorú volt és keveset beszélt, de ha hosszan nézett valakire, akkor az úgyis elcsendesedett.

Olgi néniről azt mondták, hogy jól tanít, pedig néha az órán mintha elfelejtkezett volna arról, hogy ő tanár, ilyenkor csak nézett maga elé, például felolvasott egy verset, és utána maga elé meredt, akárha a katedrán keresett volna valami régebbi jelet, valami fontos ceruzanyomot, firkát, még a hátsó padban a fiúk se röhögtek.

Olgi néninek soha nem volt férje és gyereke sem, csak magát hozta haza a lágerből és meg is maradt magának, haj és boldogság nélkül, a könyveivel és a jegyzetfüzeteivel. Puha fedelű, kockás füzetekbe jegyzetelt, hogy mit írt fel, azt persze rajta kívül senki más nem láthatta, senkinek nem mutatta meg. Lassan evett az ebédlőben, odaült a tanárok asztalához, de mindig a szélére, mintha kicsit hátat fordított, elhúzódott volna a többiektől. Az olvasás mellett az utazás volt az egyetlen, ami örömöt okozhatott neki, legalábbis rendszeresen feljárt Budapestre, nagy, pikkelyesre kopott bőrtáskában vitte a buszhoz a holmiját, könyvek voltak benne, nem ruhák.

Kati a felsőbe járt már, amikor Anya azt mondta, hogy Olgi néni a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja, nemigen értette, hogy mit jelent az, de éppen úgy hangzott, mint egy kitüntetés.

Olgi néni igyekezett kedvesnek lenni mindenkihez, ami annyit tett, hogy igyekezett nem mutatni azt, hogy igyekszik, ám a legtöbbször mégis ez az akarat látszott rajta, figyelt, de úgy, mintha megzavarták volna olvasás közben, felemelte a fejét, de addigra már uralkodott a bosszankodásán, nem azért, mert nem bosszankodott, hanem mert tudta, hogy nem szabadna azt tennie. A konyhásokkal, a takarítókkal és a tanárokkal egyaránt udvariasan beszélt, a felső tagozatosokat gyakorta magázta, ritkán és akkor is csak rövid ideig mosolygott, azt is úgy, mint aki fél, hogy láthatóvá válnak a fogai. Mintha folyton máshová gondolt volna, úgy beszélt, akárha könyvből olvasna, nem bántott volna meg másokat sohasem. Arra viszont nagyon vigyázott, hogy ne érjen soha senkihez, az ajtóban inkább félreállt, amikor jött egy osztály, ő aztán nem vette ölbe a kicsiket, nem mosolygott rájuk, nem dajkálta meg őket, legfeljebb nézte hosszan, kicsit hátra hajolva, a fejét felemelte, mintha távolabbra akarna kerülni tőlük. Barna szeme volt, a pupillája szinte kitöltötte teljesen a szemrését, még a szemüvege nélkül is, ettől a szeme sötétebbnek tűnt, a kezében folyton könyvet tartott, ezért se érhetett hozzá másokhoz, a nyakán állig begombolva a ruha.

Néha kigyalogolt a tóhoz, nem azért, hogy Katiékra vigyázzon, távolabb ült le, mert fürdeni nem fürdött soha, a fűzős cipőjét se vette le, csak ült a parton, ilyenkor nem olvasott, nézte a vizet, vagy feltartotta az arcát a napsütés felé, behunyta a szemét, látták, ahogy ül, akkor hatott a legboldogabbnak, meg nem mozdult órák hosszat.

Maradni még, mozdulatlan.

Ha süt a nap, akkor nem mozdul az idő.

Kati kisdobos volt még, amikor a könyvtár ajtajában egyszer Olgi néni megállította, látom, szeretsz olvasni, mondta, két könyv volt a kezében, ezeket neked vettem ki, ha elolvastad őket, nekem is visszaadhatod, az egyiknek az a címe, hogy Tüskevár, két fiú barátságáról szól, és a természetről, a másik a Twist Olivér, biztos vagyok benne, hogy mind a kettő tetszeni fog.

Messziről nyújtotta Kati felé a könyveket, hogy ne érjen a kezéhez.

Igaza volt, Kati szeretett olvasni, a legjobban úgy, hogy becsukta az ajtót, hason feküdt a szobában, a földre tette a könyvet, az állát az ágy szegélyére támasztotta, mint aki repül, széttárt karral, úgy olvasott. Később is kapott Olgi nénitől könyveket, sőt, a tanárnő egyszer-egyszer beengedte a lakásába is, az íróasztalán már ott várta kikészítve a következő csomag, intett, vedd el, és ha visszahoztad, kapsz majd másikat.

Nyáron, az évzáró után, a fiúk egyszer csúzlival lelőtték a fejéről a parókáját, a szökőkút mellett ment át éppen a kavicson, a kezében persze könyvek voltak megint, a Kastély sarkától, soha nem derült ki, hogy ki tette, hátulról érhette a lövés, tompán pattant, mint amikor egy túlérett alma esik le a fáról, aztán már a kavicson hevert a haja, csillogott a fejbőre, mintha ki lett volna fényesítve, megállt, de nem kapott a fejéhez, az volt a legkülönösebb, hogy megállt, és nem is mozdult, vigyázzban állt, mint akire ráparancsoltak, talán nem is értette, mi történt vele, nem nézett körül, nem kutatta, hogy ki támadta meg.

Talán egy perc is eltelt, mire lenézett a lába elé, lenézett a saját hajára, Kati akkor látta, milyen nagyok és elállóak Olgi néni fülei.

Azon a nyáron rúgták ki végleg Apát az erdészettől, esténként Kati hallotta Anya és Apa veszekedését a szobaajtón át.

Az erdészet vezetői nem tűrték tovább, hogy Apa többször olyan részeg volt, elaludt a magára zárt raktárban, azt se hallotta meg, amikor dörömböltek az ajtón. Felemlegették a régebbi falopásokat is, pedig ott a raktárban ezt Apa már nem is csinálhatta.

Addigra Kati már nem csak tanárgyerek volt, mert elfogadták az intézetisek is, nem mondták, de látták, hogy az Anyja számára nem más, mint a többi gyerek, persze tanárgyerek maradt, de beillett az intézetisek közé is. Tanulási idő után, ha átment az udvaron, az ötödikes fiúk, a Devecseri Tomiék kihajoltak az ablakon, úgy kiabálták, pulykatojás, pulykatojás. Érezte, hogy a szégyentől elvörösödik az arca, ha nem akarta, akkor is vörös lett, mint egy felfújt léggömb, a legszívesebben rohant volna, de azért se sietett, legalább azt ne lássák rajta. Csikorogtak a szandálja talpa alatt a kavicsok.

Milyen szép foltosak a platánok, meg se moccannak a levelek.

Hámlik a bőrük, nagy kiszáradt foltokban pattogzik le, alatta nyersek még a világosabb részek.

Kati a fürdőszobai tükörben minden nap megnézte a szeplőit: ha nem lenne vörös a haja, akkor talán nem is látszanának annyira ezek a foltok. Vagy ha nem lenne ilyen fehér a bőre, de ő nem tudott lebarnulni úgy, mint a többiek.

Kis angyalom.

November hetedikére hatalmas nagy plakátot készítettek, az övüké lett a legszebb, négy kartonlapot ragasztottak össze, arra rajzolták fel a Szovjetunió térképét, kikockázva másolták fel, vörös volt az egész, Moszkva helyét egy arannyal szegett csillag jelölte, és egy zászlórúd magasodott ki belőle, aranyszínű a rúd, a zászlón arannyal a sarló és a kalapács. Leningrádot is be akarták rajzolni, csakhogy a zászló kitakarta, a plakát így is nagyon szép lett, osztályfőnöki dicséretet kaptak érte.

Nyár elején felmásztak a Kastély tetejére, a konyha felőli oldalon, Gabri találta meg ezt az utat, ott napoztak, Kati olyan lett, mint akit piros festékkel öntöttek le, a haja mégse lett fakóbb, sőt, hiába várta, a szeplői se tűntek el.

Pulykatojás.

A nővére akkor már busszal járt be a városi gimnáziumba, a volt ciszterek iskolájában tanult, alig volt otthon. Mindenki arról beszélt, amikor meglátta, hogy micsoda szép lány, kék a szeme, mint Anyáé, világos barna volt a haja, nyáron szőke fürtökkel, és a bőre olyan volt, mintha folyton napozna, nem is barna, inkább sötét mézes színű. Őt aztán nem csúfolták a szeplői miatt, nem énekeltek azonnal, ha meglátták, éppen ellenkezőleg, kedves volt hozzá mindenki, inkább elcsendesedtek, ha vele beszéltek, még a fiúk is udvariasabbak lettek, nem mintha rájuk nézett volna, hiszen ő a városba járt, a ruháit is ott vette, olyan farmere volt, ami ránézésre teljesen igazinak látszott.

Teri néni egyszer behívta Anyát az igazgatói irodába, nem szólt semmit, csak figyelte egy darabig, majd leemelte Anya orráról a vastag keretes napszemüvegét, látta Anya arcán a kék foltokat, aztán feltűrte a ruhája ujját, ott is ujjnyomok sötétlettek, nézte, egészen közelre hajolva, majd visszaillesztette Anya arcára a szemüveget.

Anya a szégyentől szólni se tudott, összepréselte a száját, a szeméből mégis kicsordult a könny, kormos, fekete csíkot húzott az arcára a szemfesték.

Teri néni nem hozta szóba többet a foltokat, de a tanév kezdetével odavette Apát az Intézetbe délutános nevelőnek a fiúk mellé.

Együtt hívta be őket az irodájába, Anyát leültette, Apának azt mondta, csak jó lehet abból, ha eggyel több férfi van a házban, a fiúgyerekeknek szükséges a tekintély, és egy férfi uralkodni tud magán a legnehezebb helyzetekben is, azért férfi, ugye?, és önuralomra itt nagy szükség van, és akinek önuralma van, az alkalmas a nevelésre is, mostantól ő fogja figyelni, hogy Apa miként dolgozik.

Megfogta Anya vállát, miközben beszélt, de az arcán nem látszott, hogy valóban örülne.

A kontya olyan volt a feje tetején, mint egy keményre sütött kalács.

Magasabb volt, mint Apa, közel hajol az arcához, halkan beszélt, mint aki nem is alkalmazásba hívja, de fenyegetni akarná a másikat.

Apa akkortól szinte mindig ott volt velük, nem ivott, csak este, az intézetisek nyolcórai takarodója után.

Ha tehette, Kati nem a lakásukban volt, nem csak azért, hogy ne a lakásban legyen, hanem mert szerette a tanulást, akár az osztályteremben, akár a délutáni szakkörökben.

Géza bácsi tanította a környezetismeretet. Járták az erdőt, rovarokat, bogarakat gyűjtöttek, nézték a madarakat, Géza bácsi mindet ismerte, tudta a nevüket és a szokásaikat is. Néha megfogta Kati kezét, amikor az ösvényeken bolyongtak, ő a városból járt ki az Intézetbe tanítani, azt mondta, neki nem lehetett gyereke. Egyszer kullancs fúrta bele magát Kati felkarjába, Géza bácsi a konyháról kért ecetet tette rá, aztán az óramutató járásával ellentétben kitekerte.

Ne félj, nem fog fájni! Kész is van, ugye, hogy nem éreztél semmit?

A rajzszakkört is ő vezette, húsvétra tányérokat festettek és viasszal tojást is, aztán meg vizes rajzlapra tájképeket, Kati szerette, ahogy egymásba futnak a színek, egészen olyan volt, mintha a maguk kedve szerint festenék be a lapot, arra gondolt, hogy akarattal soha nem rajzolhatott volna ilyet.

Van olyan, hogy a színek okosabbak, mint az, aki festi őket?

Van, van, minden van.

Ha lehetett volna gyerekem, olyannak szerettem volna, mint te vagy, Kati, mondta Géza bácsi.

Ősszel sportversenyeket rendeztek a nevelőotthonok között, Kati is indult mindig, nem azért, mert kötelező volt, hanem mert ezt is szerette, főleg a futás ment neki jól, fürge rókalábak, hatvan méteren nyert, aranyérmet kapott, nemzetiszín szalagon akasztották a nyakába. Beválogatták az intézeti kézilabda csapatba, busszal utaztak a városba, a strand melletti aszfaltos pályán rendezték a meccseket, diákolimpia, ez volt az oklevelekre írva.

Beiratkozhatott a népi táncra is, fiúk és lányok álltak párba. Neki a Devecseri Tomi lett a párja, naná, hogy ő, szia, pulykatojás, vigyorgott Katira, barna volt a bőre és fekete a haja, fekete volt a szeme is, két fényes, páncélhátú bogár.

Kati elvörösödött és izzadt lett a tenyere.

Szedd a lábad, Pulykatojás.

Április negyedikére készültek, kaptak fehér ingeket és rakott szoknyákat, hogy abban szerepeljenek majd a színpadon, a fiúknak még csizmájuk is volt, mint régen a legényeknek a faluban.

Ha eleget gyakoroltok, elindulhattok az Országos Úttörő Kulturális Seregszemlén is, ott képviselhetitek az Intézetet.

Az utolsó kisdobos évükben Katit az őrsben megválasztották őrsvezető-helyettesnek, a tanévzárón könyvjutalmat és oklevelet is kapott, rá volt írva, hogy kitűnő tanulmányi eredményéért és kiemelkedő mozgalmi munkájáért.

Egyszer kijöttek tanárok a városi zeneiskolából, s egyenként meghallgattak mindenkit. Rá akarták beszélni Anyát, hogy írassa Katit át hozzájuk, és valami hangszerre is adja be, például zongoraleckékre, azt mondták, kétségtelen, hogy ennek a lánynak tehetsége van a zenéhez, kár lenne elkallódnia.

Akarsz zongorázni, te kislány?

Nagyon szeretnék, bólogatott Kati. Nagyon.

Zongora?, rázta meg a fejét összeszorított szájjal Anya. Miért kellene zongorát tanulnia?

Tanárnő, maga is szereti a zenét, nem?

A zene az sok idő. Én is tanultam, és tudom, hogy felesleges. Különben sincsen zongoránk, nem tudna gyakorolni. És maguk jobban értenek hozzá, tudhatnák, hogy ennyi idősen amúgy is késő már a zongorát elkezdeni.

Igen, bólintott a zeneiskolai tanár. De hegedülni éppen idejében volna. Tetszik neked a hegedű?

Igen, bólogatott Kati. Nagyon.

Írassa be hegedülni, jó?

Hagyjanak egy kis időt, majd gondolkodunk, felelte Anya. És ha járni fog, akkor majd üzenetet küldök maguknak.

Az évzáró ünnepélyen nem csak könyvjutalmakat és okleveleket osztottak, hanem négyen kaptak Kiváló Úttörő kitüntetést az Intézetből: két tanárgyerek: Gabri és Kati, és két intézetis. Jelvény is járt hozzá és olyan vörös nyakkendő, amin egy rávarrt fehér négyszög, s a zöld betűs felirat tudatta a nagyvilággal, hogy ők kiváló úttörők. A legnagyobb jutalom az volt, hogy júliusban elmehettek Zánkára, a Kiváló Úttörők táborába.

Csapatvezető pajtásnak jelentem.

Ugyanazt a tanárt, akit az órán tanárnőnek kellett szólítani az úttörőcsapat ünnepségein csapatvezető pajtásnak mondták.

Zánkára Kati anyja kísérte el őket, busszal mentek be a városba, onnan pedig vonattal a Balaton partjára. Az állomás várócsarnokában hatalmas festmény díszítette a falat, vasutasok és nyári ruhás utazók várták mosolygó arccal a bepöfögő, nagy gőzfelhőt fújó mozdonyt.

Katiék vonatát nem gőzös vontatta, hanem dízelmozdony, meleg volt, mindenütt lehúzták az ablakokat, hogy szabadon járjon a szél, mégis, mindenki azonnal izzadni kezdett, amikor a zöld bőrüléshez ért. Gabri a nagyanyjával járt már Olaszországban is, ő nem szólt semmit, de a többiek kiálltak a folyosóra, nézték a kék vizet, kiabáltak, hogy ott vannak a vitorlások. Kati éppen ilyen kéket festett Géza bácsival a rajzszakkörön.

Nézték a hegyoldalakat, tele voltak házakkal. A sínek mellett fürdőruhában mentek a strandra a nyaralók, nézték a vonatban utazókat, azok pedig nézték őket, néha visszaintegettek, ha Katiék integettek nekik.

Anya nem állt az ablakhoz, egyből leült az első üres helyre, hátradőlt, behunyta a szemét, mintha aludna, szinte meg se mozdult, amíg a célhoz nem értek.

Az állomásépület csalódást keltett Katiban: kicsi volt, lapos tetejű és szürke, még az se igen szépítette meg, hogy a homlokzatán nagy, fehér neonbetűkkel fénylett a felirat: Zánka Úttörőváros, rásütött a nap, mintha ilyenkor is villany világítaná.

Anya bement velük a táborba, átadta őket egy rövidnadrágos, piros nyakkendős, tornacipős tanárnak, akin nem fehér ing volt, hanem világosbarna, éppen olyan, mint az úttörőing, csak barna.

Búcsúzóul Anya azt mondta, itt most nem azért vagytok, hogy nyaraljatok. Nem baj, ha jól érzitek magatokat, sőt, legyetek csak vidámak, de ne feledjétek, most ti képviselitek az Intézetet, az iskolánkat és a társaitokat is. És hogy ez egy kitüntetés, azt se felejtsék egy pillanatig sem, amiként viselkednek a két hét alatt, úgy ítélik majd meg az iskolájukat a többiek, szeretné, ha nem csak ő, de mindenki büszke lehetne rájuk.

Egyformán simította mind a négyük fejét, Gabrit, a két intézetist és Katit.

Púderillata volt, ahogy hozzájuk hajolt.

Ti mind az én gyerekeim vagytok, tudjátok? A tábor végére eljövök értetek, mondta, és elment.

Integessetek a tanárnőtöknek, mondta a barna inges tanár.

Emeletes, ipszilon alakú épületben volt a szállásuk, olyan volt a színe, mint a málnafagyinak. A vaskorlátos függőfolyosóról nyíltak a szobák, fiúemelet és lányemelet, nyolc piros heverő, közöttük a szekrények. Vacsorázni és ebédelni a központi ebédlőbe jártak, egy sokemeletes toronyház alatti hatalmas terembe, ahol tálcával a kézben kellett sorban állni, hogy eljussanak az ablakhoz, elvehessenek egy tányért a levessel, aztán egy másikat a második fogással, poharat, evőeszközöket, nagy, rácsos, műanyag kosárból a kenyeret. A legtöbbször süti is volt vagy gyümölcs. A szálláshelyüket altábornak hívták, és mint kiderült, voltak más altáborok is, telis-tele hosszú sorokban érkező kiváló úttörőkkel, akik, akárcsak ők, folyton a nyakukban hordták a piros nyakkendőjüket. Mindezeket Kati levélben is megírta Anyának, ugyanis az első nap délutánján kötelező levélírás volt, tudósítaniuk illett a szüleiket a megérkezésükről és az első élményeikről, s arról is, hogy mennyire jól érzik magunkat. Ami a mulatságot illeti, Katinak igazán nem is kellett füllentenie, mert abban a táborban neki minden, de minden tetszett.

Szerette, hogy itt olyan sokat énekeltek, vagy ha nem ők, akkor a villanyoszlopokra szerelt hangszórókból szólt zene.

Szerette, hogy nem csak olyan dalok voltak, amiket már ismert, hanem újak, amiket persze hamarosan megtanult. Hazánk forrongó mély katlanából, feltör népünk sürgető szava, mely jövendöl egy új kor hajnaláról, Chile népének messze szál jaja.

Lehet, hogy meg akarják akadályozni a szocializmus egész világra érvényes győzelmét, de az úgyse fog sikerülni.

Szerette, hogy az ebédlőben és a toronyépület melletti aszfaltos alakuló téren, amikor összegyűltek, azonnal lehetett látni, hogy nem csak magyarok vannak a táborban. A lengyeleknek például a fele nyakkendőjük volt csak piros, a másik fele fehér. A szovjeteké pedig selyemből volt, nem műanyagból. Igaz, ők soha nem húztak kifúrt gubacsot a csomó helyére, pedig a magyarok között nagyon sokan csinálták.

Szerette, hogy voltak kubai úttörők is, akik spanyolul beszéltek és gitárkísérettel énekeltek, barna volt a bőrük és fehér a foguk.

Szerette, hogy délután altáboronként mentek le fürdeni, a fűre szórták le a holmijukat, bójákra kifeszített parafakötelek mutatták, meddig szabad a vízbe menni.

Szerette, hogy már a második naptól készültek a táborzáró kulturális műsorra, de ez nem azt jelentette, hogy ne lett volna minden nap mulatság, itt aztán megértette mindenki, hogy a munka, tanulás és öröm nagyon is megférnek egymással, szakköröket alakítottak, hogy megbeszéljék a világpolitika eseményeit, az olajembargót és világbékét. Nem telt bele két nap, és úgy érezte már, mintha régóta laknának itt, de legalábbis az egész altábor a barátja lett. Misi bácsi, az altábor parancsnoka, ő volt a rövidnadrágos tanár, akinek Anya átadta őket, azt mondta Katira, hogy bizony, sok ilyen kiváló úttörőre van szükség ahhoz, hogy jól sikerüljenek a programok. És hogy jól értse mindenki, ezt ő most nem csak a zánkai táborozásra mondta ám.

Kati szerette, hogy a szobatársai őt választották meg a raj vezetőjének, igaz, előtte megkérdezték, hogy ki vállalná a feladatot, és csak ő jelentkezett, de azért szavazás is volt. Akkortól a többi rajvezetővel minden délelőtt tanácskozást tartottak, hogy miként lehetne az ő altáboruk a legszebb, hogyan tudnák jobbá tenni a tábortűzi műsort, izgalmasabbá az akadályversenyt, és mi hiányzik még ahhoz, hogy minden táborlakó örüljön az itt töltött két hétnek.

Esténként a két épületszárny között aszfalton zajlott az élet, csaknem olyan volt, mint az Intézetben, ám itt nem csupán tollasozni lehetett, hanem sóderoztak is. Körbe álltak, megfogták egymás kezét, lassan lépegettek, mindenki beállhatott, aki akart, néhányan a körön belül sétálgattak, várták, hogy véget érjen a dal, ég a gyertya ég, el ne aludjék, aki lángot látni akar mind leguggoljék.

Amikor idáig értek, a körben sétálgatók kiválasztottak maguknak egy párt a körből, odamentek hozzá és a tenyerüket összecsattintva ütötték a ritmust, galambom, sóder, sóder a lábam alatt, galambom, aki itt a legszebb, tőlem csókot kap. A csók persze puszi volt, de egyáltalán nem mindegy, hogy ki választott kit és hányszor, s ráadásul nem csak egy puszit lehetett adni, kettőt, hármat vagy még többet is.

A két velük jött intézetis lány nem Katiék szobájába került, minden nap látták őket, de nemigen beszéltek velük. Gabri viszont a Kati melletti ágyon aludt. A rajvezetői szavazáson Katira szavazott, sőt, elsőként ő emelte fel a kezét, mégis, három-négy nap után kezdett furcsán viselkedni.

Délután, amikor a strandra indultak, utolsónak kászálódott le az ágyáról, kelletlenül csapódott a sor végére.

Tök jó, megyünk fürödni.

Hagyjál már, megdöglök az úton, mire odaérünk.

Mi a bajod?, kérdezte tőle Kati.

Rohadtul süt a nap, nincs kedvem mászkálni.

De te szereted a napot, nem?

Marhaság, rántotta meg a vállát.

Én még soha nem éreztem ilyen jól magam, lökte meg a Gabrit Kati.

Azt mindenki látja, biggyesztette le a száját Gabri.

Nem tudom, mi a bajod, mondta Kati. Szerintem tök jó itt. És azt is érzem, hogy mostantól minden jó lesz, nem is csak hogy jobb, de jó. Itt jó helyünk van, nem igaz? Figyelj, szerintem, ha valamit nagyon akar az ember, az előbb-utóbb úgyis sikerül, lehet, hogy nem úgy és nem akkor, de sikerül, ez biztos. És mostantól az a dolgok rendje, hogy mostantól tök jól legyünk. Jónak kell lennie, hát jó is lesz, te majom.

Hidd akkor ezt, ha neked jól esik, biggyesztette le a száját Gabri. A magam részéről magasan szarok bele.

Abba, hogy jó lesz?

Ha akarod, akkor abba is.

Gabri a vízbe be se ment, ott gubbasztott a halomba szórt ruhák mellett, az árnyékban, mint akinek minden mindegy.

Amikor kijöttek a vízből, Kati úgy rázta meg a haját, hogy a lehető leginkább lefröcskölje a barátnőjét, ő mégse ugrott fel, nem is kiabált, vagy nevetett, ahogyan azt mások tették volna, csak ránézett és annyit mondott: nagyon vicces.

Szét ne szakadjak a röhögéstől.

Aztán elfordult, hogy Kati lássa, nem érdekli a fejrázása, a vizessége, nem érdekli, bármit csinál.

Akarsz cigarettázni?, súgta neki Kati, de Gabri még a vállát se rándította meg, hogy válaszoljon.

Akkor maradj magadnak.

Szerencsére Gabri furcsasága nem sokat számított ott, a táborban. A sóderozásban szinte nem is volt olyan kör, amiben Katit ne választották volna ki, és amikor ő sétált a kör közepén, érezte, hogyan figyel rá mindenki, kíváncsiak, vajon kihez lép oda, kivel fog tapsolni és puszilkodni. Még Misi bácsi, az altábor vezetője is beállt a játékba, és amikor őt választotta, mindig öt puszit adtak egymásnak.

Aki itt a legszebb, bizony, bizony ám.

Bal puszi, jobb puszi, bal puszi, jobb puszi, bal puszi.

Kati arra gondolt, hogy otthon ők egyáltalán nem szoktak puszilkodni, még ölelkezni sem.

Otthon Anya harisnyái úgy lógtak a fürdőszobában a szárítókötélen, mint a levedlett, üres kígyóbőrök. Amikor Kati kinyitotta az ajtót, a huzat meglebbentette őket, s velük lebbent az árnyékuk is a falon: visszafojtotta a lélegzetét, és vigyázott, ne érjen hozzájuk. A szárítókötél túlsó végén két melltartó lógott: a barna és a világoskék. Neki soha nem lesz akkora melle, hogy kitöltse ezeket a kúpokat. Hiába próbálta oda, a válláról is lecsúsztak a pántok. A fésűben aranyszínű szál: Anya haja. A polc sarkán külön álltak a szempillafestő spirálja, a szemfestékes dobozkája, a púder és egy kicsi, vastag szárú ecset. Annak olyan puha volt a szőre, mint régen Kati nyulának a bundája volt. Ha végigsimította vele az arcát, eltüntette a szeplőket az orra mellől.

Persze nem simította, mert ha Anya meglátta volna, kiabálni kezd, miért nyúlsz azokhoz, mi leszel te, kurva?, igen? az akarsz lenni?, megáll az eszem, hogy már most festegetni akarod magadat, meg ne lássam, hogy még egyszer ott matatsz.

Mi leszel.

Mi leszek?, kérdezte hangosan Kati.

Bal puszi, jobb puszi, bal puszi, jobb puszi, bal puszi.

A tábor végén nem is egy, de két záró est volt, hiszen az egyiket az altáborban tartották, a másikat pedig az aszfaltos alakulótéren. Gitározott egy hosszú hajú, farmerdzsekis férfi, akinek hajpánt volt a fején, igazi koncertet adott, vele együtt énekelték, Venceremos, többé nem lesz nyomor, éhezés!

Nézték a chileieket meg a kubaiakat, nem látszott rajtuk se a nyomor, se az éhezés.

Olyan nagy kört csináltak a sóderozáshoz, hogy elért a tér egyik szélétől a másikig.

Az utolsó délután mindenki címeket cserélt, volt, aki papírlapra, a többség füzetbe íratta fel a többiekkel a címét, hogy majd levelezzünk és tudósítsuk egymással, mi a helyzet. Néhányan a nyakkendőjükre íratták a neveket, de azt Kati nem akarta, mi van, ha otthon aztán nem lehet kimosni többet. Fogta a kockás füzetét, amibe addig a rajvezetői feladatokat rögzítette, aztán lement az udvarra és mindenkit megállított, hogy írja fel a nevét és a címét. Az egyik lány, akire amúgy nem is emlékezett, megkérdezte.

De ugye nem akarsz nekem írni?

Nem tudom, felelte. Ezen nem is gondolkodtam. Miért, nem akarnád?

Inkább ne, ha lehet, válaszolta a lány, és felírta a nevét és a címét is.

Várj, felírom neked én is az enyémet, jó?

Hát persze.

Az altáboruk záró estjén hatalmas tábortüzet raktak. Illetve nem is ők rakták, hiszen kertésznadrágos munkások teherautóval hozták a rönköket, össze is támasztották gúlába, éppen olyan volt, mint a jelvényükön a kép, de azért mindenki úgy érezte, ezt a tüzet ők csinálták. És persze megint volt sóderozás is, most úgy, hogy a tüzet fogták körbe, nem is lehetett látni a túloldalt, csak a lángokat és a szikrákat. Amikor a szikrák felszállnak, az olyan, mintha megsokszorozódnának a csillagok. A körön kívül pedig sötét volt már. Kati látta, hogy Gabri nem áll be, ott támasztotta a falat a lámpa alatt az épület sarkánál. Cigarettázott, és még csak nem is próbálta elrejteni.

Gabri, nincs kedved beállni?

Dedósoknak való hülyeség.

Szerintem meg tök jó. Neked minden hülyeség.

Ez a pacsizás meg puszilkodás? Na, ne röhögtess.

Nagyot szívott a cigarettájából, Kati szemébe fújta a füstöt.

Szerintem meg jó. És izgalmas is. Rengeteg puszi.

Akkor izguljál sokat.

Gabri, te csókolóztál már?

Eldobta a csikket és eltaposta, alulról felfelé nézett Kati szemébe.

Naná.

Hiszi a fene.

Akkor nem hiszed. Kit érdekel.

Jó neked. Te legalább tudod, hogyan kell.

Hülyegyerek, vigyorodott el váratlanul Gabri, majd ott, a lámpa fénye alatt Katihoz lépett, az egyik karjával átkarolta a vállát, a másik kezével a nyakát fogta meg, az arcához húzta az arcát, és a száját a szájához tapasztotta, a meglepetéstől Kati  mozdulni se tudott, Gabrinak cigaretta szaga volt, csípős fűst íze, elnyílt a Kati szája, abban a pillanatban érezte, hogy Gabri a nyelvét bedugja a fogai közé, hozzányomja az ő nyelvéhez, olyan volt, mintha valami meleg, nedves, füst ízű pillecukrot tömtek volna a szájába, látta közben egészen közelről a szemét, olyan közelről, mintha gőzölgött volna, egyszerűen betöltötte a látóterét, nem gőzölgött, hanem a lámpafény csillogott benne.

Gabri amilyen váratlanul karolta át, olyan hirtelen lökte el magától, mintha nem is ő, hanem Kati húzta volna oda a száját.

Na, most már tudod, te kis hülye.

Ezt most miért csináltad?

Azért bazdmeg, hogy menjél vissza sóderozni a barátaidhoz.

Megfordult, kiment a lámpa fényköréből, Kati hallotta lépéseit, aztán a gyufa fellobbanását is látta, ahogy rágyújtott megint.

Másnap reggeli után volt az elutazás, Anya már ott volt értük, a táborból a többiek az intézetbe mentek vissza, de ő még két hétre elmehetett Nagyanyához.