Kivándorlástól a bevándorlásig? A helytelenségtől a hintaszékig

(Oravecz Imre: Kaliforniai fürj. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2012)

„amire én, Georges Perec, itt rákérdezek,

az a bolyongás, a szétszóródás, a diaszpóra.

Ellis Island számomra maga a számkivetettség helye,

más szóval,

a hely hiányának a helye, a hely-telenség, a

sehol.

ebben az értelemben érintenek engem ezek a képek,

elbűvölnek, magukhoz kötnek,

mintha az identitásom keresése

ennek a hulladéklerakónak az elfogadásán át vezetne

ahol elcsigázott hivatalnokok lapátszám

kereszteltek amerikaiakat.

amik számomra itt találhatók

azok egyáltalán nem a fogódzók, a gyökerek vagy

a nyomok,

ellenkezőleg: valami alaktalan,

az elmondhatóság határán,

valami, amit lezárásnak vagy szakadásnak neveznék,

vagy hasadásnak”

(Georges Perec: Ellis Island)

Hajóút végével kezdődik Oravecz Imre Kaliforniai fürj (2012) című regénye. És útra keléssel ér véget az Ondrok gödre (Jelenkor Kiadó, Pécs, 2007), az Árvai-család krónikájának előző regénye. A kilencnapos utazás, a Szajláról Amerikába történő átjutás nincs részletezve, a heterodiegetikus narrátor (vagyis aki nem szereplője a történetnek) nem időz el az utazás körülményeinél, a második regény a Fürst Bismarck nevű óceánjáró kikötésével, Árvai István és családja partraszállásával kezdődik 1898-ban. Az utazás tehát nem önmagáért van, hanem iránya, célja van, pénzkeresés és -gyűjtés eltökélt szándéka vezérli az utasokat. A regény mégis egy hosszú utat jár be, egy magyar család Ellis Island-re történő érkezésétől a (feltételes) megérkezéséig, a letelepedéséig. Bár nem ezzel a céllal érkeznek, hiszen úgy utaznak ki, hogy ebben a kiutazásban mindvégig benne van a vissza-, a hazautazás szilárd elhatározása, és akkortól érkeznek meg az idegen földre, amikortól a korábbi biztos elhatározás vággyá, nosztalgiává, illúzióvá változik. Az óhaza (ókontri) mint múlt és mint jövő kezdetben egyaránt jelen van új világukban, a regény végén jövő karaktere puszta hazalátogatássá változik.

Átmenetiségben vannak tehát Amerikában, vagyis nincsenek jelen, más terekbe vezetik az emlékeik, jövőbeli elképzeléseik. Miközben érzékelik kezdetben Toledo kemény teleit, később Kalifornia két évszakait a négy helyett, miközben benne élnek ezekben az amerikai terekben, nincsenek (teljesen) benne, máshol (is) vannak. Ahogyan ezt az utazás két „helye” a hajó és a sziget, a hajó mint mozgó sziget, a ki és a be irányainak köztes helyei is jelzik az érkezésben, és ahogyan a Perec-idézet mutatja, az Ellis Island a leginkább, hiszen ez maga a hely nélküli hely.[1] És paradox módon akkor érkeznek meg a kaliforniai tájba, amikor a több mint harminc év után a Magyarországra hazatelepülés gondolatával a családfő számára hiányként jelennek meg a kaliforniai fürjek. Identitásának részévé váltak az európai társaikkal ellentétben nem költöző fürjek, elképzelt hiányuk immár a kaliforniai tájhoz való tartozást juttatja érvényre, ahogyan a regény végén a szőlőtelepítés gondolata is a megváltozott viszonyt jelzi a befogadó ország irányába, és a szülőföldi Dregoly szőlővidékének emléke a kaliforniai táj megtermékenyítőjévé változik. Immár nem pusztán passzív nosztalgikus (emlék)kép, hanem alakító erejű, jelenbe átható inda lesz. Míg a korábbi munkakörében a kaliforniai táj a kőolajkutak fúrása és (ki)kanalazása révén, a pénzkeresés kemény földje volt, a regény végén a szőlőtelepítés, a letelepedés termőtalajává változik Árvai István számára.

Az Ondrok gödrében és a Kaliforniai fürj emlékezéseiben zsarnokként megismert (helyesebben a vagyont egyben tartó Árvai János parasztgazda) apával, aki miatt István és családja Amerikába kényszerült, és akihez ellentmondásos érzések fűzik, illetve űzik el a közeléből, a két regény zárlatában összetartozásuk mégis megmutatkozik. Hasonlóságuk a távolságban, a Kaliforniai fürj több száz oldalnyi lassú alakulástörténetében keletkező kulturális eltávolodásuk ellenére közös gondolkodásból ered. Egy jelentéktelen epizód (növény) kapcsolja össze apát és fiát a két regény befejező oldalain. Elindulás előtt az Ondrok gödre című regény végén a nagygazda Árvai János megkísérli eltéríteni azon szándékától a fiát, „hogy a nyakába vegye a világot”, és többek között azzal érvel, hogy „Az ember maradjon ott, ahol született, nevelkedett, ahol felnőtt, ahová a Jóisten tette. Ahol otthon van, ahol ismerik, és ő is ismer mindenkit, mindent. Földet, időjárást, határt, hegyet, völgyet, erdőt, utat, vizet, madarat, bogarat, növényt, még a leghaszontalanabb útszéli gazt is.” (Ondrok gödre, 376–377., kiemelés: D. M.)

A Kaliforniai fürj zárlatában pedig Árvai István a megszerzett gazdaság és megengedett pihenés jóleső hintaszékében üldögélve reflektál a következőképpen: „Fű, bokor, cserje, fa, gondolta. És mindenféle gaz. Egy részét ismeri, tudja a nevüket, de jó párét nem, sosem fogja. Itt is a tornác mellett, nem messze tőle van papsajt, pásztorsáska, madársóska, de hogy az a terülő szárú, csipkés levelű szívós növény micsoda, fogalma sincs. Biztos megkérdezte már valakitől, de elfelejtette. Meg amiket ismer, azokval sem lesz soha olyan viszonyban, mint az otthoniakkal. Mert felnőtt fejjel már nem lehet, reménytelen. Együtt kell az embernek velük élni, kicsi korától kezdve, úgy felnőni, hallani a nevüket, meg amit mondanak róluk, és látni őket, hogy biztosan meg tudja különböztetni egyiket a másiktól. A növényekbe is bele kell születni. Nem csak abba, amit maga ültet, és ami a táplálékát adja, vagy amit megetet a jószágval, hanem mindegyikbe, a gyomba, a gazba is, mindegyikbe, éppúgy mint az országba.” (618., kiemelés: D. M.) Megismétli tehát apja nézeteit, amelyek a sajátjai is egyben, tudomásul veszi, talán fájdalom is van ebben a belátásban, ugyanakkor továbblép: „Az ország! Amerika! Itt van, körötte, fent, lent, közel, távol, mindenhol, és ő benne. És néha mégis olyan, mintha valahol máshol lenne. Itt él több mint harminc esztendeje. Itt a családja, van háza, földje, a magáéban dolgozik végre, nem szenved hiányt, és szereti is ezt az országot, és mégis. Pedig neki adta legszebb férfikorát, erejét, akarását, tudását, és kapott is tőle, kenyeret, otthont, reményt. Kötődni azért kötődik hozzá, legerősebben tán avval, hogy a földjében nyugszik két gyereke. Igen, aki eltemette már valahol valakijét, annak köze van ahhoz a helyhez, akármilyen rossz is az, és ez nem rossz, egyáltalán nem rossz, sőt, inkább jó. Mikor eddig jutott hirtelen a testével is érezte ezt a jót. Túlnan lement a nap, árnyékba borult a kanyon, a kanyon feneke, a ranch, a ház, és ahogy megenyhült a hőség, megkezdték vándorlásukat a szagok, az illatok, és behatoltak az orrába.” (618–619.)

A természetközeli paraszti létmód helyhez köti a gondolkodást (hiszen a természet nem szállítható, cserélhető ki), a földhöz való kötődés pedig az identitás meghatározója. Míg azonban az idősebb Árvai apaként a földhöz mint birtokhoz viszonyul, és nem osztja szét a gyerekeinek, addig az ifjabb a kulturális és mentalitásbeli átalakulás útját végigjárt Árvai éppen a földbe temetett gyerekeire gondolva is kötődik érzelmileg egy idegen földhöz. És felnőtt gyerekei hatására, azok döntését tiszteletben tartva nem költözik vissza Magyarországra. És míg az exodus-történet kezdetén főként a családfő/apa, azaz ifjabb Árvai István nézőpontjából (belső fokalizácó révén) érzékeljük a család történetét az ígéret földjén, fokozatosan a kulturális változások (magyar–amerikai) és társadalmi szerepváltások (paraszti–polgári) hatására a narráció mintegy ezt a családfői omnipotenciát is átalakítja. Bár mindvégig István nézőpontja, belső világa társul az amerikai tájhoz, Kaliforniába érkezve az első családi strandolás alkalmából a feleség, Anna is kiléphet a család és gyereknevelés burkából és egy séta erejéig követhetjük (belső) útvonalait, és a tájhoz, virágokhoz kapcsolódó gondolatait is olvashatjuk a mellészegődött narrátor közvetítésével. És a kaliforniai kanyonok struktúrájának megfelelően a család alakulásában is immár nemcsak az apa nézőpontjából, hanem a feleség és a gyerekek nézőpontjából is látjuk a családtörténet alakulását, amely így a centralizál apa szerepének megváltozását a fokalizációs technikával is színre viszi, vagyis egyre több családtag belső, családon kívüli, önálló történéséről is tudomást szerzünk, mintegy a kanyon elágazásainak analógiájára. A táj jellege és a család szerkezete idomul egymáshoz, és ezzel a természet és identitás összefonódását ismételten jelzi a szöveg, ám ezzel azt is, hogy más tájba kerülve, másmilyenné változhat a beletelepedők identitása, és a hely mint identitásképző felcserélhetővé válik. A gödör egybefogó, magába ölelő jellegét a kitáguló kanyon szétágazása váltja fel. (Vö. „A kanyon nagy ívben kanyarodott, és megváltozott a jellege. Szinte nem is kanyon volt többé, kitágult, kinyílt, és kopár katlanok sorozatává vált, amelyeket kis szorosok kötöttek össze. A pataknak ártere lett, vize pedig sekélyebb, mert szélesen szétterült a kavicsokon, köveken. Minden katlan lejjebb volt valamivel a következőnél, de a fenekük hol erre, hol arra lejtett, és a patak ennek megfelelően szüntelenül váltogatta irányát. Alapvetően délnek folyt, de minduntalan kerülőket tett kelet és nyugat felé, aminek állandó kígyózás lett az eredménye. Az út nem mindig követte, sűrűn átvágta a kerülőket, jó pár helyen magát a patakot is, ezért megszaporodtak a gázlók, és Istvánnak minden alkalommal a nadrágjára csapta a vizet az első kerék. Az útnak némely katlanfenéken elágazásai voltak, az elágazások végén pedig termelő kutak himbás mélyszivattyúkkal, gyűjtőtartályokkal. A szivattyúkat áram hajtotta, és egy-egy gőzgépes áramfejlesztőhöz több kút is tartozott. Az egyik katlan oldala magasra szökött, és hegygerincben végződött, egy másiké behorpadt, és egy magasabban fekvő oldalkanyon száját képezte.” [320.])

A több nézőpontúvá váló regényben tehát az apaszerep változáson esik át, a gyerekek nézőpontjából is látjuk István hatáskörét, és az apai tekintély már nem az egyetlen kizárólagos a gyerekek számára, a csumasz indián vagy a geológus professzor behelyettesíthetővé teszi ezt a szerepkört. A családfő központi jellege azonban mindvégig megmarad a regényben, főként az ő vívódásait követjük, az ő szemével látjuk férj és feleség szeretkezését, a feleség látványát, és a tájhoz való viszonyulásnak is ő a legmarkánsabb hangadója, továbbá az ő álmait értelmezhetjük. Az álom, fikcióként a fikción belül, illetve mint „belső felvétel a lélekről” (Reinhart Koselleck) kitüntetett elem egy narratív szövegben. István álmaiban egymásra rétegződik a két világ, az elhagyott és az új, vagyis annak lehetetlensége kísért álmaiban, hogy egymásba csúsznak egykori világának elemei és jelenlegi életének kellékei, és István alakulásának főbb állomásaiként is értelmezhetők a regényben. Míg az első reális félelemről tanúskodik, a visszatoloncolásról, és családjától való elszakadásról (14–15.), egy későbbi álomban helyszínt vált, Toledóban indul munkába és Árvai-szögbe ér apja elé (205−211.), aztán az otthonra álmodott árvíz (346−347. oldal) gátszakadás formájában ömlik le később a kaliforniai tájra, és az utolsó, tűzről szóló álom, amely két villamosszékbe ültetett anarchistáról szóló újsághírhez kapcsolódik, a tűz és az égett emberek szagának a leírása révén a 20. század tragédiájára való előreutalásként is érthető, az első világháború után a szörnyű álombeli képek egy megtörténő valóság kivetüléseiként is láthatók. (597−598.)

Az álmok tereken átúszó jellege a regényben az új táj és élővilágának befogadása és az (elhozott, nomád) emlékképek, érzelmi viszonyulások egymásra vetüléseiben is visszatér. A kaliforniai fürjek hangját is a családfő érzéseivel társultan halljuk, bár feltehetőleg a feleség hallja meg először a fürjek hangját, amikor a regényben első magányos (belső) sétájára indul, amelyet szintén először a férj nézőpontjából látunk. („István ezen nem ütközött meg, és váratlanul sem érte a bejelentés. Ismerte a feleségét. Tudta, hogy néha egyedül is akar lenni, megszabadulni tőlük kis időre, még ha csak percekre is, zavartalanul átadni magát a gondolatainak, az érzéseinek, annak ami éppen foglalkoztatja.” [334.]). Anna számára pusztán csak feltűnik a hang („Kibújt belőle az erdészlány, a kőnek vetette a hátát, lehunyta a szemét, és élvezte a csendet, a nyugalmat, a hegyoldalt, a fűtengert, a természetet, amely úgy érezte, körülöleli, simogatja. Így maradt pár percig, enyhe bódulatban, szinte megfeledkezve róla, hogy hol van. Halk pityegés térítette magához. Valami madár hangja lehetett. Egészen közelről jött. Felállt. A hang irányába fordult, és a fű közé fúrta a tekintetét, de nem látott semmiféle madarat. Jóval odébb viszont észrevett egy virágzó bokrot.” 335.), ám inkább az ismeretlen virág köti le a figyelmét, amelyet magában „hólabdának” nevez el. A feltehetőleg kaliforniai kakukkmák (Eschscholzia californica) fehér változatára ráíródik a látásmódjában egy másik (havas) természet. A virág nevének használata jól mutatja, idegen és saját világ köztes alakuló sávját, míg a hólabda a saját (magyar ismeret) rávetítése egy ismeretlen virágra, addig a mission bell kolostorhangként való visszafordítása már a két kultúra érintkezési felületeként mutatja a virág névhasználatát. („Reggel pedig, mielőtt elindította volna Imruskát és Bözsikét az iskolába, a kezükbe nyomott belőle egy-egy szálat, hogy kérdezzék meg ott, mi a neve. Azok azzal jöttek haza délután, hogy mission bellnek hívják. Tehát mégiscsak harangvirág, nyugtázta, de szószerinti fordításban szintén kolostorhangnak nevezte el, és aztán ezt a nevet használta rá az egész család.” [336–337.])

Hasonlóan rétegződik egymásra a két kultúra hasonlósága és különbsége a kaliforniai fürjekhez való viszonyban István esetében. Míg az amerikai Bob számára jelentéktelen ezek a madarak („közönséges fürjek” […] „olyan semmi kis madarak, hogy még lőni sem érdemes őket, mert annyira nincs húsuk.” 353.), István látásmódjában érzelmileg telített szimbolikát nyernek. Az ismeretlennel való találkozás és sajáttá tevés folyamatának a részeseiként kapnak főszerepet a regény világában és a családfő érzelmi szólamainak a hordozóivá változnak a kaliforniai fürjek. Belső hangjának felerősödő, elhalkuló médiumai lesznek. („Lefelé menet egy hang ütötte meg a fülét a csúcs oldalában. Megállt, hallgatózott. A hang ismétlődött. Valami madáré lehetett, de nem eggyé, hanem többé. Valamiért szíven ütötte. […] Gyorsan egy bokor mögé ugrott, és onnan figyelte őket. Ismeretlen madarak voltak, méretre nem nagyobbak egy galambnál, csak kerekdedebbek, dundibbak, fekete-barnás színűek fehér csíkokkal és fejükön előre bukó bóbitával. Ráérősen lépkedtek, időnként a föld felé irányították a csőrüket, mintha fel akarnának kapni valamit. […] Furcsa hangjuk volt, panaszos és örvendező, nyugtató és nyugtalanító egyszerre.” – [352.]; „Mikor aznap délután visszafelé jött otthonról, a Hopper-kanyon szájánál megint hallotta a hangját, a hangjukat, mert megint többen voltak, nyilván nem ugyanazok, hanem egy másik csapat. De ugyanúgy kántáltak, ugyanolyan szívsajdítóan panaszkodtak. Úgy hangzott a hangjuk, mintha búslakodnának, mintha elvesztettek volna valami fontosat, értékeset, és azt keresnék. És közben vigasztalnák, biztatnák egymást, hogy meglesz, meglesz.” [353–354.]) A regény befejezésében a Callipepla californica földön élő társas (nem vándor)madarak (olykor albínófürjek) elszomorító-felvidító hangjának kettőssége az „így lesz jó, így lesz jó” egyértelműséget kapja.

A ki és a be irányai között mozgó család története a fürjek ritmikus pityegésének otthonosságában, a hintaszék ringásában „állapodik meg”. A beilleszkedés nem lesz teljes, bár kulturális szokásokat elsajátítanak (szilveszteri mulatság, strandolás, társasági élet, öltözködés, újságolvasás, bicikli mint nem csak munkaeszköz, hanem élvezeti forrás), intimitásuk is megváltozik (kendezés után magázódás majd tegeződés következik), és a jogaikhoz is hozzászoknak, mégis a múltbeli vágyképek átszivárognak mindegyre, akárcsak a kaliforniai hegyekből az olaj, vagy feltörnek mint a gejzírek. Idegenségük megmarad, hiszen a regény szerint a teljes beolvadás csupán a halállal lehetséges, ahogyan ezt a két munkahelyi baleset is jelzi (a vasöntödében még csak körbefogja a holttesteket a vas, a kiömlött folyékony acél azonban már szó szerint magába olvasztja a tetemeket), azonban olyan módozatait mutatják a boldogulásnak, amely az idegen kultúra/táj elsajátításával a 20. század eleji nomád identitás hiteles alakjaivá teszi őket. Az olvasó pedig, miután a regény terjedelme révén is társként végigkövette mindennapjaikat, hallani véli a kaliforniai fürjek lamentálását.

Jegyzetek