Androgün-eszme és neoavantgárd

(Ladik Katalin legszebb versei. AB-ART Könyvkiadó, Pozsony, 2012)

Ladik Katalin kiemelkedően sokoldalú alkotó: írott költészete mellett hangkölteményei és vizuális versei, performanszai, hangjátékai és képzőművészeti alkotásai egyaránt jelentősek. A különböző művészeti ágak és műfajok egymásba fonódása, a kísérletezés, a hagyomány (újra)értelmezésének gondolata több szállal kötik a hatvanas évek végi Új Symposion nemzedék formai és tartalmi szempontból újító, neoavantgárd szellemiségéhez. Legújabb kötete, az AB-ART Kiadó gondozásában megjelent Ladik Katalin legszebb versei Pécsi Györgyi válogatásában közli a költőnő lírai életművének fontos alkotásait.

A kötet talán leginkább ars poetica-jellegű, önreprezentatív szövege a Gyere velem a mitológiába: „Gyere velem a mitológiába, / amely rólam szól s ettől kockázatos. / Androgin vagyok; hazug. Tehát őszinte. […] Az önkínzás eredménye vagyok, az önszerelemé.” A megidézett androgün-eszme: vágyakozás a kettészakítottságon, a részekben való léten felülemelkedő, ellentéteket egésszé összefogó létezésre. Egy önmagát korlátozó erőkkel szembeszálló, akár az istenek hatalmával is dacolni képes androgün: „nem akarok műtárgy lenni. Letéptem láncaimat, / Nincs esélyem. Tehát aktuális vagyok.” Egy olyan egység, amely ellentmondásokat is magában foglal. Olyan lírai én érezhető a versekben, aki számára a test sem pontosan sem körülhatárolható, önálló anyagi létező, hanem gyakorta keveredik más matériákkal vagy veszi fel azok tulajdonságait: „Kinyitotta fiókot a lány combjában, és egy üde, fehér villanyégőt szagolt meg.” (Hogyan lopta el a sáska a holdat); „kis piros vonat a szádból / jön felém fehér síneken / én lesben állok hogy lenyeljem / a vonatot is meg a síneket” (Kis piros vonat a szádból). Az efféle jellegzetességekből fakadó bizonytalanság kivetül a kötet verseire. Sokféle hagyomány, sokféle próbálkozás a hagyomány új kontextusba ágyazására, a teljesség megteremtésének a kísérletére, de mindemögött ott van az androgün megsemmisülése utáni széthullás is: „egy fogkefe / a személyiség halála után / úgy él tovább / hogy emlékezetének rongyai / megmaradnak a pohárban” (Metró-versek, 2. rész).

Ladik költészetének talán legszembetűnőbb jellegzetessége a merész képzettársításokon alapuló, köznyelvhez közel álló költői beszédmód. Jól szemléltetik ezt azok a versek, melyekben (Pécsi Györgyi gondolatát idézve) a folklór és a szürrealisztikus elemek sajátos egymásba írása egy hétköznapi élethelyzet átértelmezését, átlényegülését eredményezik. (Vagyis játék a hagyomány újradefiniálásával.) Ez történik az Ollójátékban: „Anyám, anyám, hány óra? Ahogy ezt kimondta, megfürdették, olajjal bekenték, megkopasztották, sütőbe tették, piros cérnaszálat húztak a nyelvébe, megkérdezték, rövidre, vagy hosszúra akarja-e?” Ismerős lehet a Katalinka szállj el, jönnek a törökök című gyermekdalban megjelenő kínzások halmozása („Sós kútba tesznek, / Onnan is kivesznek, / Kerék alá tesznek, / Onnan is kivesznek”), Ladiknál azonban kínzás helyett inkább szakrális beavatást sejtető képekről lehet szó (megfürdetés, olaj, kopaszra nyírás, nyelven átszúrt cérna). A négysoros szöveg ezzel mintegy a hajvágás profanitását emeli rituális szertartássá. Hasonló figyelhető meg a hosszabb, Kvazár néne című versben, ahol a világ keletkezésének a folyamata, mint elbeszélt cselekmény íródik bele a guggoló és kontyát kibontó öregasszony leírásába: „Kibontotta kontyát, szikrázva potyogtak ki a hajtűk, bele a fekete lyukba. Az beszippantotta, hogy csak úgy tágult-zsugorodott örömében.” Ezek a versek mind tagolatlanok, néhány összefüggő mondatból állnak, bár az is előfordul, hogy csak egyetlen groteszk képet kifejtő mondatból áll a szöveg: „Azt vedd el feleségül, akinek a fejéből egy légycsapó áll ki, mert az jól tud söprögetni.” (A szorgalmas leány története). A folklórt gyakran váltják olyan mesei szituációk, amelyekbe a lírai én alakja beleíródik: „Amikor beállították az új neonsort az utcánkba, vakító, kék fény árasztotta el a környéket. Kimentem a nyári konyha elé, ahol már hat éve laktunk, megláttam, hol éltem, − és világgá mentem.” (A legkisebb királyfi). Itt az epigramma-zárlatot idéző utolsó három szó csattanóként teremt kapcsolatot a cím és a versszöveg között.

A szürrealisztikus képtechnika nemcsak a folklór és a mese átdolgozásaiban jelenik meg. A Ha meglep a magány a konyhaasztalon szövegében az automatikus írást idéző halmozások teremtik meg a szöveg utolsó két sorának paradox hangulatát: „én a vén tyúk / szerettem három harisnyagyárat / öt diesel-motort egy poklot / most férjhez menni akarok / egy partizánhoz két traktorhoz / két núbiai tigrishez egy sivataghoz / egy mozdonyhoz egy körtefához / istenem / adj egy kevéske boldogságot”. A háború előtti és háborús Jugoszlávia kettősségét és ellentmondásosságát egy abszurd kép találón fejezi ki a Balkán expresszben: „Az ajtóban hattyú és gépfegyver ölelkezik.”

A kísérletező költői törekvés nem egyszer vezet el a lírai alkotás olyan minimumaihoz, amilyenek például Weöres Sándornál az egysoros, esetenként egyszavas versek. A Jégmadár szövege a következő: „Jík! Jík! Hú! / Kvrc. Kvrc. / Hess!” Az utolsó szót (deiktikus rámutatást) és az írásjeleket leszámítva nehéz bármiféle jelentést is találni a még hangutánzónak sem nagyon nevezhető betűsorokban. Ennél talán érdekesebb szöveg a Rövidhullámok: „Jaj. Jaj. Jaj.” A fájdalom legegyszerűbb megnyilatkozása a háromszor idézett indulatszó, mely (formai szempontból elsősorban) a címre is reflektál. Emellett a szövegminimumok mellett olyan egysorosokat is lehet találni a válogatott kiadásban, melyeket Pécsi Györgyi találóan nevez abszurd, groteszk gnómáknak, gnomikus verseknek (számomra itt érződik legjobban a Weöres-hatás). Két Ladik-egysoros különös jól ragadta meg a gnómaszerű versek lényegét. Egyikük az Örökkévalóság: „A téridő húrjain fennakadt Ige.”, másik a pedig a Cseresznye: „Az lett, ami a lénye: / gyönyör és pusztulás.” Mindkét szöveg a közlés minimumára törekszik, és mindegyik a címből kiindulva, azt meghatározva alkot egy kijelentést.

Ladik Katalin költészetben az androgün-lét nem egy konfliktusmentes egységet jelent, sokkal inkább egy önmagát és a világot állandó bizonytalansággal szemlélő személyiség jelenlétét. Szövegei mintha egyszerre több részből tevődnének össze, több élményből, több hagyományból táplálkoznak, és a folytonos kísérletezés, a változtatások nyomait hordják magukon. Performansz-jellegű költészet ez, melyben érezhető a vers megalkotásának folyamata: feszültségekkel teli, meghökkentően köznapi, de a köznapiba valami sajátos transzcendentalitást vegyítő költészet Ladik Katalin költészete.