Akadálypálya

(Bencsik Orsolya: Akció van! Fórum–JAK–Prae.hu, 2012)

Családi történetek. Magánmítoszok. A kortárs irodalmi művekben mind prózában, mind lírában megfigyelhető egy tendencia, meglehetősen gyakorivá vált, hogy a szubjektum a családi történeteken, hagyományokon keresztül értelmezi, boncolgatja és definiálja saját magát. Ennek mikéntje, az, hogy mennyire sikerül saját világot teremtenie az alkotónak, már izgalmasabb kérdés. El kell találni a helyes arányokat, hogy a megteremett univerzum egyediségénél fogva ne kizárja az olvasót, hanem lehetőséget adjon neki a létezésre szövegek saját valóságában.

Összegabalyodott és szétválaszthatatlan, egy tőről fakadó történetek alkotják Bencsik Orsolya könyvének univerzumát. A bolygók között azonban nem állnak fenn szokásos törvényszerűségek, a tömegvonzás sem feltétlenül működik itt, legalábbis nem úgy, ahogyan azt megszoktuk. Minden érzékszervet igénybe vesz a könyv befogadása. Látunk itt szitakötő-nagymamát, a cirkuszi látványosságot jelentő, elhízott nagyapát, halljuk a Rádió Ass-en szóló monoton technozenét, szagoljuk a túl erős kölnivizet, vagy az üszkös láb bűzét, ízleljük a kesernyés kutyatejet, a sört a szomszéd faluban, megtapintjuk a hideg matricát az üveg oldalán, vagy éppen a karfiolfejeket a tálban: „Mintha agyvelőt simogatnál.” (Hernyók, 35. )

Bencsik Orsolya nem próbál összefüggő anekdotákat mesélni, de ha egészében nézzük a könyvet, kirajzolódik egyfajta családtörténet. Nem oszt meg egész művön átívelő sztorit az olvasókkal, sőt az egyes kisprózák sem egy-egy történetet foglalnak magukba. Egy íráson belül több esemény felsejlik, gyakori, hogy a beszélő elindul egy szálon, ami fölé egy másik kerül, majd egy harmadik, esetleg negyedik. Mint egy fonat, az egyes részek kidomborodnak, majd eltűnnek a felbukkanó újabb tartalom alatt, hogy pár mondattal később újra előkerüljenek. Hogy a fonat most készül, vagy éppen a bontása zajlik, kérdéses. Gubancok vannak benne, ez bizonyos, ilyen hosszú hajba sok minden beleragad.

Olvasni sem mindig egyszerű, aktív befogadói hozzáállásra a buzdít a könyv ajánlójában Nyúlszív őrmester is: „Hajoljanak közelebb, szagolgassák csak meg, forgassák csak a szemüket, vitorlázzanak csak a fülükkel; kóstoljanak bele”. Hogy mi az, amit kedvezményesen lehet kapni, az már az ajánló elején kiderül: „B. O. remek történetei a nyúlfarkak (pszeudo) műfajából.”

A zárójelek közé ékelt pszeudo szó a kötet második szövegében újra előkerül, a „pszeudo-nagyapa” szókapcsolatban. „Én tudom, hogy a nagyapám nem a nagyapám.” (Ausztrália lap, 10.) Mit is jelent a pszeudo? Hamis, ál, látszólagos. „Mindenki hazudik. Az egész világot a füllentés tartja fenn. Ha igazat mondanék én is, hirtelen megszűnne létezni.” – írja Bencsik Orsolya néhány mondattal később. A pszeudo kapcsán Pauer Gyula nevét fontos megemlíteni, hiszen a 2012-ben elhunyt művészt a pszeudo mestereként emlegetik. Erőltetett összehasonlításokat a képzőművészeti alkotások és az Akció van! című könyv között nem célom keresni, mégis érdemesnek tartok felvillantani néhány gondolatot az ELSŐ PSZEUDO MANIFESZTUM-ból: „A PSZEUDO szobor az egyszerű és konkrét tárgyak felületére óvatosan újabb felületet helyez, s a tárgy felületére finoman rárakódó vizuális elemek új szemszögből mutatják be a formákat.” Erről lásd: http://www.pauergyula.hu/kepzomuveszeti/pszeudomunkak/manifesztum.html, 2013. 09. 14.)

Mi történik az Ausztrália lapban? A szerző az egyszerű és konkrét tárgyra (nagymama) újabb vizuális elemeket helyez (virágok) és így egy óriás-virág nagymama jön létre. Bencsik Orsolya prózájában nyelvileg is felkerül az új réteg a meglévő felületre a feltételes mód használatával. A valóságos és valóságtól elrugaszkodott elemekből kialakuló szöveg „egy tárgyon egyszerre jeleníti meg a létezőt és a látszatot, az anyagit és az anyagtalant.” (Pauer Gyula)

Hogy ki az a beszélő, aki mindezt elénk tárja, nem egyértelmű, az egyes szövegeken belül is keverednek a megszólaló hangok. Néha egy fiatal felnőtt nőt látunk, máskor inkább egy gyermeket. Utóbbi hatást erősítik a Nyúlszív, szitakötőnyelv című írás kezdőmondatai, amelyek a gyermeki azonosítást idézik: „A nagyapának sok köze volt a macskákhoz, mégis, ez a történet most a nyulakról szól. Pontosabban egyről. Nagyapa-nyúlról. Arról, hogy hogyan vette feleségül szitakötő-nagymamát.” (Nyúlszív, szitakötőnyelv, 10.) A gyermek hiányos ismereteit pótolja és megvalósíthatatlan vágyait kelti életre képzeletének bátor és merész mozgósításával. Az óvodás korra jellemző fantáziahazugságra emlékeztet a szöveg, egy felnőtt tudatos képalkotásával a háttérben.

A szerző a szavaknak szabad folyást enged. „Nem szeretem, ha nem mondanak nekem el valamit, és közben ott érzem a hiányzó szavak jelenlététét” – mondja a beszélő. (Macskainvázió nagyapáéknál, 9.) Ezért a szubjektum megkísérel mindent kimondani. A nyelv azonban nem teszi lehetővé az ilyen komplex tartalmak kifejezését, és az egyidejűség (egy időben egyszerre egy dolgot lehet csak mondani) is korlátozza ebben. Egymásba átmosódó képekkel operál, egymásba átfolyó történetelemeket villant fel. Azzal azonban, hogy szelektál, már szubjektív döntéseket hoz, így végül a mindenbeszéd oda vezet, hogy az én önmagáról, belső tartalmairól ad képet. A beszélő az említett problémák miatt gyakran csapong, egyik történetelemből kinő egy másik, képre kép, színre szín jön, idő hol van, hol nincs. A tér, a vajdasági falu ugyan állandó, de ez önmagában kevés. Sajnos bizonyos szövegek (például a Paradicsom) követhetetlenné válnak, a bekezdéseket az asszociációk nem tartják egyben, és sem a lineáris, sem a globális szövegkohézió nem elég erős ahhoz, hogy egésznek érezze az olvasó a prózát.

Az eligazodásban események idejének meghatározása ad némi segítséget. Ez két eltérő módon történik. Több helyen, főként a Zsilettel a karfiolt ciklusban pontos dátumokat láthatunk, bizonyos szövegekben (Otthon, nálunk; Disznók; Mosakodás) pedig ugyanaz az időpont ismétlődik. „1944-ben, mielőtt bejöttek az oroszok, a nagyapám (Tóth Antal, született 1927 pünkösd másnapján) még álmodni sem mert volna arról, hogy saját disznói lesznek. (…) Egyszer azt mondta nekem a menhelyes, mintha érezné rajtam nagyapám (Tóth Antal, született 1927 pünkösd másnapján) szagát.” (Disznók, 50.)

A másik módszer, hogy egy-egy otthon körüli tényező, cselekvés vagy annak hiánya ad tájékozódási lehetőséget. A Nyúlszív, félbevágott birs ciklus Macskainvázió nagyapáéknál című szövegében az jelöli az időugrásokat, hogy az anya locsolja-e a paradicsomot, a Zsilettel a karfiolt című ciklusban pedig karfiolnak van szerepe az idő meghatározásában: „akkor, amikor a kerítés mellé anyám még karfiolt is ültetett.” (Paradicsom, 38.)

Ha a könyvet egészében tekintjük műalkotásnak, észrevehetőek az utalások között összefüggések, például a nagyapa többszörösen ismételt neve és a beszélő apjának szokása között, miszerint lányát Antalnak szólítja. Az egyes darabok azonban önmagukban nehézkesen értelmezhetőek a csapongás és az erős líraiság miatt. Bencsik Orsolya sűrítési technikája verseknél talán elfogadott lenne, de prózánál bizonytalanságot kelt az olvasóban. Ráadásul a groteszk képek, (amelyekhez Emil Kadiric illusztrációi egyébként remekül illenek) a szövegek rövidsége miatt sok esetben nem bontakoznak ki. A történetek gyakran a semmiben lebegnek. Az látszik, hogy egy nagyon kemény társadalmi valóság, elnyomó rendszer húzódik a háttérben, és szimpatikus, hogy mindez tragikus hangvétel nélkül jelenik meg. Többnyire azonban csak sejthető a metaforák jelentése, és az olvasó – aki nem ebben a valóságban él – bizonytalan saját értelmezésének helytállóságával kapcsolatban. Túl sok lehetőség adott, például a címadó Akció van! című szövegben az akció lehet fegyveres támadás és szexuális aktus is, ehhez még társul a kötetcím és a fülszöveg által hordozott jelentés, ami leértékelésre, árcsökkenésre utal. Sok ez így egyszerre, de mindenféleképpen izgalmas terep. Értelmezési lehetőségek nyomát követhetjük a bozótban, ahol megfejtésre váró groteszk képek, lények állják utunkat, és a zajok, zörejek hangforrása percenként váltogatja helyzetét. Helyenként egymásba futnak a minták, tapasztalt nyomolvasót igényel a könyv.  Vadászatra alkalmas a terep, bár jobb lenne, ha kevesebb sziklafal állná utunkat, és az olvasónak nem egyedül kellene fogni a fegyvert és véghezvinni az akciót.