És minden folytatás

(Turczi István: Minden kezdet. Palatinus Könyvkiadó, Budapest, 2013)

Turczi István új, sorban a negyedik regényének bemutatóját az idei Ünnepi Könyvhétre időzítette a Palatinus Kiadó. A várakozások nagyok, tekintve, hogy a szerző utolsó nagyprózai műve, a Deodatus 2001-ben jelent meg. Kíváncsiságunk még inkább indokolt, ha figyelembe vesszük, hogy Turczi István sokoldalú művész, szinte minden műnemben és sikerrel kipróbálta már tehetségét, költészetét 2006-ban József Attila-díjjal ismerték el, emellett drámák és rádiójátékok örökítik meg nevét, terjedelmes műfordítói és páratlanul aktív művészetszervezői tevékenysége pedig vitán felül áll a magyar kortárs kultúrában. Az utolsó, a szerző által kis nagy regénynek definiált próza óta eltelt tizenkét évben született műveket és kiadványokat felsorolva tetszetős katalógust kapnánk, Turczi István alkotóereje és irodalmi jelenléte kétségtelenül impozáns és figyelemre méltó faktum. Műveinek szakmai recepcióját neves irodalomtörténészek jegyzik (többek között Tarján Tamás, Vilcsek Béla, Vajda Károly), nemrégiben pedig az eddigi életműnek dedikált, az alkotó költői és prózai művészetére koncentráló konferenciára készült tanulmányokból Radvánszky Anikó és Sütő Csaba András szerkesztett Tények melankóliája címen alapos összegzést a Ráció Kiadó gondozásában. Az idei Könyvhétre megjelenő regény tehát, ha radikálisan át nem is rendezi, minden bizonnyal kiegészíti, árnyalja majd az ismert művek kozmoszát.

A beavatás regénye alcímet viselő könyv rögtön izgalmas olvasatot ígér, amennyiben feltételezzük, hogy a beavatás, mint olyan, valami hermetikus tudáshoz, szakrális és sorsfordító ismerethez való hozzáférést biztosít a regényben ábrázolt karakter(ek) és/vagy az olvasó(k) számára. Jellemfejlődési szinten a beavatás, a beavatottság mindig élet-, azaz szellemminőségi ugrásról referál, az emberi felismerés felsőfokáról, olyan tapasztalatról, aminek következtében az egyén szintet lép, magatartása a megértett összefüggések ismeretében új, magasabb rendű formát kezd el követni. Életünk során ilyen kitüntetett helyzetek szinte kivétel nélkül az életszakaszok illeszkedési pontjainál keletkeznek, szükségszerű változások mennek végbe a kisgyermekkorból a serdülőkorba, valamint az utóbbiból a felnőttkorba lépés átmeneti, de nagyon is fajsúlyos kríziseiben. Krízis alatt itt az elkerülhetetlen egyénfejlődési stációk problémáin túl az addigi életvezetésnek az ellehetetlenülését értjük, amikor is a tanult szociális és értékrendbeli minták követésének lehetősége az egyén személyiségében megkérdőjeleződik, a hit, a meggyőződés és a bizonyosság oltalmazó bástyái leomlanak. A beavatás ennek tekintetében és a regényre vonatkozóan egy fiatal felnőtt szexuális, morális és intellektuális határátlépését hivatott dokumentálni, még pontosabban e dimenziók viharos kölcsönhatásait, egy az időben és térben konkrétan behatárolt cselekményív keretein belül.

Azrael

Az iszlám angelológia Azraelt (nevének jelentése: akit Isten segít) a halál angyalaként nevezi meg. Az Interneten is elérhető Zsidó enciklopédia (eredetileg megjelent az amerikai Funk & Wagnalls Kiadónál, 1901 és 1906 között) a Halál angyala szócikk alatt a következő, arab eredetű keletkezéstörténetet idézi:

Amikor Isten megteremtette a Halált, figyelembe véve annak rettenetes hatalmát, millió fallal vette körbe és hetvenezer lánccal kötözte meg Őt, amely láncoknak mindegyike egy ezerévnyi utazás hosszának felelt meg. Amikor őrzője, Azrael meglátta Őt, hívta a többi angyalt, hogy ők is megpillantsák. Ahogyan aztán Azrael, Isten parancsára kitárta fölötte a szárnyait és kinyitotta az összes szemét, az angyalok mind ájulásba zuhantak és ezer évre elvesztették eszméletüket. Ezek után Azrael megkapta az Ég minden hatalmát, hogy uralkodjon a Halál felett. http://www.jewishencyclopedia.com/articles/5018-death-angel-of

A regény elbeszélése klasszikus és lineáris, a helyenként emlékek formájában megidézett múlt finoman és arányosan simul az előre haladó egészbe. A történet nagy vonalakban a következő: protagonistánk, Azrael húszéves, feltűnően jóképű, „görögös arcélű” (19.) fiú a nyári hónapokban, az első egyetemi szemesztere előtt munkát vállal a festői szépségű környezetben megbúvó Kővár Kastélyszállóban. Nem saját invenció a portásállás, Sára ugyanis, Azrael nővére, aki a fiúnak a nyári munka lehetőségét felkínálja, a szálló tulajdonosának partnere, a Vezér szeretője, bevallatlanul is kitartott nő. A megérkezés az erdőn át, a Kastély felbukkanása a fák közül igazán idillikus, már a titkokkal teli atmoszférát is megelőlegező nyitójelenet, egészen az ostoba és kigyúrt, pitbullal járőröző Vince felbukkanásáig, aki hamar ellenpontozza a bizakodó ifjú kezdeti derűjét. Azrael szemén keresztül aztán fokozatosan bemutatkoznak a regény szereplői, Elza, a recepciós lány, Maxi, a kiöregedő úszómester, aki a nők, vagyis a női genitáliák bolondja, Gréta, a titokzatos szépség, akinek első megpillantásával legombolyodik a kihagyhatatlan szerelmi szál is, Sára, az öt éve nem látott nővér, és párja, Valter, aki a szálló feltétlen ura, s akinek hamis mosolyában a hatalom lefegyverzően ellenszenves mámora csillog. Nagyon hamar tisztázódnak a lokális hierarchiában elfoglalt státuszok, egy olyan gépezet működésébe pillantunk bele, ahol mindenki szigorúan behatárolt keretek között mozoghat csak a helyi mikroközösség tagjaként, és az is hamar nyilvánvalóvá lesz, hogy e határoknak az áthágása minden esetben szankciót von maga után. Akármilyen szép ez a nyár, ragyog a nap, és tündököl a víz az úszómedencékben, egy pillanatra sem tudunk megfeledkezni a baljós, láthatatlan fenyegetettségről, hogy a Kastélyszálló rendszerét tulajdonképpen a kétes alakok és ügyletek, a nyílt vagy leplezett agresszió, és a szinte minden pillanatot átható, szédítően erőteljes szexuális feszültség kormányozza.

A történet az egyébként remekül felvázolt és előélettel gazdagon illusztrált karakterek mámoros és keserű tobzódása, ahol Azrael az eredendő és tiszta ártatlanság típusát megszemélyesítve bolyong és szédeleg a kéretlen jó tanácsok és a rosszindulatú szándékok között. A szállóban végzett munkájáról nem sokat tudunk meg, annál többet az őt körbeármánykodó alakok lelki szegénységéről, romlottságáról, primitívségéről. Könnyen az az érzésünk támad, hogy ez a világ minden őszinteséget és értéket nélkülöz, és a rossz fiúk és a rossz lányok hordái csupán Azrael törékenységének megkísértőiként kelnek a történetben – mint erőteljes, kissé művi kontrasztok – életre. Maxi, a magát bevallottan és büszkén csak „válási olimpikon”-ként definiáló hedonista szoknyavadász látszólag a szárnyai alá veszi hősünket, miközben elfogyasztott feleségeinek tragikomikus történetei eredményeként az élet értelmét a „baszd meg és uralkodj” egyszerű szintézisében véli megtalálni, és ebben a módszertanban láthatólag békésen elvegetál. Ha ilyen barátja van az embernek, milyenek lehetnek az ellenségei? Ellenségekről persze a szó szoros értelmében szerencsére nincsen szó, a Százados (a Vezér csicskája) és Vince (a Százados csicskája) inkább lesajnálják és megvetik szegény Azraelünket, korára és hamvasságára tekintettel valódi ellenlábast nem látnak benne, csak „tejfölösszájú, városi ficsúr”-t és „kis köcsög”-öt. (27.) A női nem képviselői között túlnyomó részben megromlott, lelki értelemben olcsó, kikapós, helyenként a devianciáig magamutogató nőstényeket találunk, akik a testiség és a tisztaság dimenzióiban egyszerre izgatják és taszítják főszereplőnket. Kivétel e szánandó kategória alól talán Azrael testvére, Sára, aki a „főnök macája” (106.) szerepkonfliktusával bajlódva próbálja megőrizni emberi méltóságát. Azrael és Sára együttlétei és dialógusai azok a ritka epizódjai a regénynek, amikor a közös múlt felidézése közben még visszaképződik az olvasó előtt egy az idővel és a felnőtt léttel elenyészni látszó tisztább élet emléke, a gyermekkor szükségszerűen idealizált, nosztalgikus képsorai. Nagyon szép portrét láthatunk a színek mesteréről, a festő nagyapáról, és a kissé poros bölcseletekben megőrzött nagyanyáról, akinek elveszítése apropóján Azrael talán a legemberibb, szerető oldalát is kileshetjük. Ezen a ponton egy teljes idézetnek is helye van:

Egyenként mutatta meg az összes színt. Először a feketét, amihez be kellett csukni a szememet. Majd a fehéret, amihez háttal a Napnak kétszer kellett becsukni a szememet. Azt mondta, a fehér a színek piétája, de ezt akkor egyáltalán nem értettem. És azt sem, hogy a gyász igazi színe a fehér, nem a fekete. A legtöbb dolgot, amit mondott, nem értettem, de érdekesnek találtam. Olyan volt, mintha titkokat árulna el nekem, és büszkévé tett, hogy ilyen különös titkokat bíz rám, a kisunokájára.A sárgához azt mesélte, hogy a középkorban a tolvajokat sárgára festve vitték a vérpadra. És, hogy a sárga méreg és gyógyszer egyszerre. És hogy tudom-e, mit jelent a sárga csillag. Utáltam is ezt a színt szívemből. Aztán jött a bíbor, a királyok színe, és fellapoztunk egy képeskönyvet, amelyben a király palástjának pont ilyen színe volt. Később arra is megtanított, hogy milyen az ibolya kékje, a mályva fehére, milyen a cinóbervörös, és hogy a kékben, akár a bányató vizében, ott van a fekete, minél mélyebbre merülsz benne, annál sötétebb. De azt kérte, ezt ne próbáljam ki, mert abból nagy baj lehet. (172.)

De hiába minden meghitt pillanat és kikezdhetetlen igazság, Azrael kálváriája folytatódik, méghozzá nem is akárhogyan. Egy éjszaka a kastély egyik elhagyott szárnyának pincéjébe tévedve szemtanúja lesz valamiféle pogány szeánsznak, amit a kazamaták sötétjében celebrálnak sötét csuklyás, ám vélhetően a nappali fényben már korábban megismert alakok. A fekete misék klasszikus elemeiből megkomponált jelenetben Azrael kénytelen végignézni egy szektariánus beavatás minden stációjat, az állatáldozatot, a tanúságtételt, a fellációt és az ejakulációt, hogy mást ne is mondjunk. Jóindulattal felfogható ez a talán kulcsjelenetnek szánt epizód a felnőtt létbe való beavatás allegóriájaként is, ám hatását tekintve egy későbbi rémálomnál többet nem eredményez a fiúnál, morális konzekvenciák, elhatárolódás vagy hosszú távú hatások nem kerülnek explicit megfogalmazásra, így ez az obskúrus szertartás nem más, mint egy sötét, beteg, némileg öncélú korona az elbeszélés dramaturgiai középpontján.

Akár finálénak, vagy finálé-előszobának is felfogható az Azrael huszadik születésnapjára szervezett nagyszabású parti, ahol megismert szereplőink majdnem teljes enumerációban vonulnak fel az esti medencék és lampionok tarka kavalkádjában, hogy ötletes és kínos ajándékokkal kápráztassák el vagy éppen döbbentsék meg ifjú hősünket. A könyvnek ez a lazább, a hangulatot remekül visszaadó jelenete feltétlenül szórakoztató, amit a korábban tárgyalt beavatásban résztvevőként felismert és a partin ismét megjelenő férfi átmeneti és súlytalan szerepeltetése sem tud elrontani. Végül megérkezünk Grétához, a „femme fatale”-hoz, aki a regény folyamán – mindenféle közeledési kísérlet, erőfeszítés, találkozás, vagy beszélgetés hiányában – mindvégig elérhetetlen távolságban ragyog a vágyaival viaskodó Azraeltől, ám a happy end, vagyis itt inkább a happy finish jegyében és az olvasó megnyugtatásául egy parádésan leközvetített szexjelenetben mégis átadja hősünknek a legszebb ajándékot, amit egy fiú egy bombázótól csak remélhet.

A történet végén még kapunk némi elszórt információt a közösség további életére vonatkozóan, megtudjuk, hogy Rudy, az egyik kétes hírű hölgyemény eltűnt az egyik átmulatott éjszaka során. Mivel ennek az eseménynek nincsen jelentősebb hatása a regény kivezetésére, szereplőink láthatólag jobban sajnálják szerencsétlen Rudyt, mint maga az olvasó, akit – valljuk be – semmi meglepetés nem ér ezzel a narrátori tudat alatt szinte már anticipált veszteséggel. Záróképként Azraelt látjuk, aki a búcsút követően elhagyja nyári élményeinek színhelyét, a romantikus küllemű helyet, a megromlott bioszférát, és végigmegy az erdei ösvényen, ami a pályaudvarra, talán és remélhetőleg egy másik életbe vezet.

A Minden kezdet című regény nem rossz könyv, folyékonyan és nagy mennyiségben olvasható, nyári környezetben kiemelten ajánlott próza, amelyben Turczi István megtisztítva, egyszerűvé érlelve saját nyelvét, és elhagyva, meghaladva a korábbi prózáiban domináns avantgárd stílusjegyeket (lásd Mennyei egyetem), mindenki számára befogadható szöveggel rukkol elő.

Nehéz azonban nem felkapni rá a fejünket, hogy ez a letisztultság olykor a kevésbe, a felszínesbe, a rutinból hozott sztenderdbe vékonyodik. Például: „A dühtől és tehetetlenségtől alig látott, apró szemei körmérkőzést játszottak a bentmaradásért, mégsem mert megmukkanni.” (249.)

Felfedezhető az a jelenség is, hogy bár a narrátor játékos iróniával kiszól a hétköznapi, leginkább megfoghatatlanul üres bölcsességeket osztó tucat-kiadványokra, nem rest számtalan apró szentenciával fűszerezni saját sorait. „Adni kell, hogy kapjon.”, illetve „a bizalom a gyermek megőrzése a szívben.” (61.), továbbá „Minden titok annyit ér, amennyit azok jelentenek számunkra, akik elől rejtegetjük őket.” (169.) Másutt: „Döntsd el, mit keresel, az igazságot vagy a boldogságot. A kettő együtt nem megy.” (188.) Az ilyesmi persze könnyen megbocsátható, figyelembe véve, hogy a fentiekhez hasonló aranymondások többnyire testvéri, szülői, vagy nagyszülői tanácsként kerülnek citálásra, nem közvetlenül a szerző leleményeiként hatnak.

Gyakran érhetők tetten a próza mára kissé elfáradt toposzai, hatáscéljukon túllőtt jelzős szerkezetek, akadozó, kevésbé gördülékeny nyelvi fordulatok, stiláris megbicsaklások, ritkán következetlenségek: „Mint fingot a segg, hunyorgó gombszemében úgy szórta szét utolsó sugarait a szemközti dombok hajlataiban a lemenő nap.” (48.) Helyenként kevésbé átgondolt sorok is szemet szúrnak: „Ne ragozzuk, Azrael, ha akart volna se tud mit válaszolni, mert ahhoz (egy) be kellett volna csuknia a száját, (kettő) levegőt kellett volna vennie.” Vagy ugyanitt: „Mert nő volt, ami a léghullámokból is könnyen kiderülhetett volna, ha Azrael séta közben nem merül annyira magába, és beleszimatol a frissen nyírt fű, és az ebédlő szélesre tárt ajtajából kiáramló, nehezen azonosítható étel szagához diszkréten odaférkőző parfüm erős illatával kevert levegőbe.” (54., kiemelés tőlem, M. U. SZ. G.)

Ezen utóbbi szemelvények különösen annak fényében érdekesek és sajnálatosak, hogy Turczi István (általam ismert és elismert) költészetében szó sincs ezekről az apró figyelmetlenségekről, amikor a szerző véletlenül úgy ír tovább, hogy közben felpillant a papírról. (Tegyük hozzá, egy alaposabb szerkesztői munka talán segíthetett volna kigyomlálni ezeket a gyengébb pillanatokat.)

Reméljük, nem kell ismét több mint egy évtizedet várni a következő Turczi regényre, és azt is reméljük, hogy ha a kezdet nehéz is, és a folytatás még nehezebb, sosem lesz annyira nehéz, hogy ne érje meg megalkotni azt.