Deák Csillag

Hajózni muszáj

Velencében a nagyközönség 2013. június 1-től november 24-ig látogathatja az 55. Nemzetközi Képzőművészeti Kiállítást, a világ egyik legjelentősebb kortárs művészeti eseményét. A Giardini és az Arsenale mellett a városban félszáznál több helyszín várja a látogatókat. Egy nagy vörös négyzet, egy szárnyas oroszlán szín- és formakompozíciója jelzi, bárhol is járjunk a városban, a biennále valamelyik kiállítását látjuk: az idén minden eddiginél több, összesen 88 nemzet 150 művésze mutatkozik be. Tíz ország az idén vesz részt először a kiállításon: Angola, Bahamák, Bahrein, Elefántcsontpart, Koszovó, Kuvait, a Maldív-szigetek, Paraguay és Tuvalu. Ugyancsak először vett részt a biennálén a Szentszék, Argentínával, Dél-Afrikával és az Egyesült Arab Emírségekkel osztva meg az épületet.

Olvasmányélményemet hívom segítségül, hiszen nem először járok a városban, és korábban több velencei biennálét is láttam: „Így újra meglátta a bámulatos kikötőhelyet, fantasztikus építmények e káprázatos kompozícióját, amelyet közeledő hajósok megilletődött pillantása elé tárt a Respublica: a palota könnyed nagyszerűségét és a Sóhajok hídját, a parti oszlopokat oroszlánnal és szenttel, a mesetemplom pompázatosan kiugró oldalszárnyát, a kapualjra s a gigászi órára nyíló kilátást, és szemlélődése közben arra gondolt, hogy szárazföldön, a pályaudvaron érkezni Velencébe annyi, mint egy palotába a hátsó kapun át lépni, és hogy nem volna szabad másképpen jönni ebbe a hihetetlennél hihetetlenebb városba, mint ahogy most ő: hajón, a nyílt tenger felől.” (Thomas Mann: Halál Velencében).

Nem hajón érkezem az 55. Velencei Biennáléra, és mégsem azt érzem, hogy egy pompás palotába a hátsó kapun lépnék be. Repültem Velencébe, láttam a várost madártávlatból, és vaporettó (vízibusz) visz utazásom egyik célállomásához, a Giardinihez, ahol az ún. nemzeti pavilonok találhatók. Nem mindegyik résztvevő ország rendelkezik önálló pavilonnal, mi magyarok büszkén vesszük tudomásul, hogy szecessziós pavilonunk pompás ékessége a kiállítótérnek. A vaporettóval végigutazva a Giardiniig minden a biennáléról szól, a hatalmas molinók invitálnak a palazzokba, de ha nem szállunk ki a vízibuszból, akkor sem maradunk élmény nélkül, kapkodjuk a fejünket, több műalkotást belépti díj nélkül is megcsodálhatunk.

Mint minden alkalommal, ezúttal is egy központi gondolat köré épül a biennále: A Palazzo Enciclopedico (Az enciklopédikus palota) cím az olasz–amerikai autodidakta művész, Marino Auriti elképzeléseire utal. Auriti egy 136 emeletes,700 métermagas tornyot akart felépíteni, a 16 háztömbnyi alapterületetű épület az emberiség minden tudását magába foglalta volna. Massimiliano Gioni főkurátor válogatása a műalkotások eklektikus egyvelegét teszi közszemlére; sokuk olyan művészektől származik, akik már nincsenek közöttünk, illetve ezelőtt sohasem kerültek a látómezőnkbe. A kiállítás ahistorikus témákra összpontosít, mint a spiritualizmus és a jungi archetípusok. Az Enciklopédikus palota a gyökerekhez igyekszik eljutni, nem tagadva, hogy a kortárs világ gondjai mások, de nem függetlenek a taglalt témáktól.

Sajátossága a tárlatnak az, hogy számos olyan nem autonóm művészi produktum is közszemlére került, melyek nem művészek munkái. A Biennále legnagyobb egysége Carl Gustav Jung Vörös könyve köré épül: a svájci pszichológus saját tudatalattijának kutatását megörökítő naplója mellett olyan alkotók munkái láthatók, mint Rudolf Steiner, az antropozófia atyja vagy a 19. században született, de nemrég felfedezett ezoterikus festő, Hilma af Klint, akit az egyik első absztrakt művészként tartanak számon (Hilma af Klint, The Dove, No. 13, 1915).

Az antik mitológia és a kortárs társadalombírálat szövődik egybe Vagyim Zaharov projektjében (Danaë) az orosz pavilonban. A legnagyobb várakozás a Vatikán bemutatkozását előzte meg; az első kiállítás In principio (Kezdetben) címmel a bibliai teremtéstörténet mához szóló üzenetét elemzi. Globalizáció és fejlődés a témája több nemzeti pavilonnak (Bahama, Angola). A spanyol pavilonban óriási törmelék- és szilánkhalmokkal találkozhatunk.  Magyarországot Asztalos Zsolt Kilőtték, de nem robbant fel című projektje képviseli, a kiállítás háborúkból visszamaradt, fel nem robbant bombák történetét dolgozza fel.

Társszerzőm az idei Biennáléról írt korábbi közös cikkünkben (Tiszatáj, 2013/11.) a kiállítás központi témájaként a könyvet és az emberi testet emeli ki. A kiállítás mottója, Az enciklopédikus palota is utal arra, hogy általánosításokat levonni nem lehet, de látgatóként a sok száz művet megtekintve engem is bizonyos témakörök ragadnak meg. A fent említett két téma mellett, bár kissé közhelyes ezt Velencével kapcsolatban kimondani, de a víz és a természet összekötő ereje az, ami foglalkoztat.

A Giardinihez érkezve meglepetés vár. Portugália nem hiába hajós nemzet, pavilonja vízen érkezett (The Ferryboat Trafaria Praia).

Ez nem is lenne olyan érdekes, ha a pavilon nem egy hajó lenne. És ez még mindig nem elég, az úszó pavilon maga a műtárgy is. A zseniális ötlet és megvalósítás Joana Vasconcelos lisszaboni művészé. Az 50 évet szolgált komphajó utal Lisszabon és Velence több évszázados hajózási múltjára, a két város közötti hajózási versenyre is, egyben mint egy hatalmas és célba ért palackposta, benne a múlt és jelen találkozik.

A művész a hajót Marcel Duchamp assisted readymade fogalma szerint alakította át, a nélkül, hogy funkcionalitását megváltoztatta volna. A hajó testén (220 x 6000 cm)  Lisszabon panorámaképe a Vasco de Gama toronyból nézve tárul elénk, felidézve a város 1755-ös, földrengés előtti látképét, valamint a helyi, kézzel festett fehér-kék csempe, az azulejo aranykorát. A hajó fedélzetén koncertek, bemutatók, kerekasztal-beszélgetések zajlanak. A hajó gyomrában, a motorizált műalkotás belsejében úgy érezzük, mintha Alice Csodaországába lépnénk be. Kígyózó textilmunkák lógnak a falakon, a kézi horgolások szövevényei és ennek ellenpontjaként a LED világítás varázslatos élményt nyújtanak (Joana Vasconcelos' Pavilion at the Venice Biennale 2013).

Az installáció szürreális, az óceán mélyén találjuk magunkat, Jules Verne hőseként, vagy Jónásként a bálna gyomrában, hosszan keressük a feljáratot. Ha megfelelő időben érkezünk, szerencsénk lesz, élvezhetjük a félórás sétahajózást.

A Velencei Biennále a kezdetektől a művészet világbajnoksága alapelvére épült, ahol a nemzetek versengenek egymással. Ezt az elvet rendszeresen klinikai halottnak, vagy legalábbis túlhaladottnak nyilvánították, a művészek jó része nem tekinti gond nélkülinek a pavilonokat, mint a nemzeti reprezentáció helyét, sőt, többüket irritálja az a romantikus elképzelés, amely a művészetet a nemzetek közötti nemes versengés terepének tételezi. Az idén megtört a jég, Németország és Franciaország nem akart többé nemzeti versenyre kelni, pavilont cseréltek és ezt még azzal is tetézték, hogy nem saját nemzeti művészeiket hívták meg kiállítani.

A fel nem robbant bombák, Asztalos Zsolt installációja a magyar pavilonban nem veszélyezteti Velencét, csak a látogatókban hagy szorongást, viszik magukkal a háború ma is sokkoló hatását, fenyegetését. A chilei Alfredo Jaar ennél is radikálisabb installációt állított ki, a kultúrsovinizmus elleni tiltakozásként elsüllyesztette az egész Giardinit a nemzeti pavilonokkal együtt (Alfredo Jaar: Chile Pavilion at the Venice Art Biennale 2013).

Három percenként árasztja el a víz a Giardini makettjét, hogy tudatos-e, vagy a sors iróniája, utolsóként a német pavilon tűnik el a víz alatt. De aztán lecseng az árvíz és mi is tovább megyünk. És közben fejünkben az jár, a víz az úr, egész Velence eltűnése már nem pusztán sci-fi. Jeremy Deller (We Sit Starving Amidst our Gold)

az angol pavilonban kritikusan viszonyul a városhoz. Street art hangulatú falfreskóján óriásként támasztja fel a 19. századi szocialista művészt, William Morrist, hogy az elhajítsa a 2011-ben, az 54. Biennále idején a Giardini mellett tüntetően kikötő orosz oligarcha, Roman Abramovich több mint százméteres jachtját. Képet is kapunk erről. Pecsétnyomóval A4-es lapra saját kezűleg készíthetjük el a souvenirt. Nyomatjuk. Én egy lapra kettőt nyomok, a második William Morris is ugyanúgy behajítja a lagúnába a jachtot. Megint a víz. És a hajó.

Az Egyesült Arab Emirátus (Mohammed Kazem: Directions 2005/2013)

360° vetítésű installációjában az éjszakai tengeren tartózkodom, a felkorbácsolt, óriási hullámok között. GPS közvetíti a folyamatos helyváltoztatási adatokat olyan hatást keltve, hogy egy idő után tengeribetegség érzése is hatalmába kerít. Nem tudjuk, nem látjuk, ki vezeti a hajót, és milyen irányba tart. Aztán külső területen ismét tengervizet látunk (kínai installáció), két üres hordó „Sea”, vagyis tenger felirattal (He Yunchang: The Sea Water of Venice).

Arra kérik a látogatókat, hogy az ivóvizes üvegeiket tengervízzel töltsék meg és hagyják ott. Azon a napon több száz látogató járt arra, az asztalon húsz méter hosszú üvegtenger hullámzott. A természet és a művészet viszonya, akárcsak az előző évi kasseli documentán, Velencében 2013-ban kiemelt helyet kapott, soha ennyi zöld felület, fű, bokor, fa nem került a biennálén bemutatásra. A finn pavilon művésze, Antti Laitinen Falling Trees performansza 2011-ben a pavilonra zuhanó, és egy időre az akkori tárlat látogatását is lehetetlenné tevő fa kapcsán kezdett el gondolkodni a természet és művészet viszonyán. Látjuk, ahogy a művész szétfűrészeli a nyírfát, majd ezeket összeszegecseli, ezek a pavilon előtt állnak, levelek nélkül.

Az északi pavilonban (idén a finn Falling Trees kiállítással összhangban)

Terike Haapoja munkája (Closed-Circuit-Open-Duration)

látható, aki a közkeletűen szintén némának tekintett növényekkel történő kommunikációt vizsgálja. A távolról természettudományi múzeum benyomását keltő kiállítás a művészi és tudományos megismerés határterületével foglalkozik (kerülve ugyanakkor az ezoterikus tanokat). Az egyik installáción egy fának juttathatunk szén-dioxidot, amelyre a növény egy berendezés segítségével számunkra is érzékelhető módon reagál. Berline de Bruyckere (Cripplewood)

a belga pavilonban memento moriként jeleníti meg a viaszból élethűen megalkotott halálos sebeket kapott fatörzseit. Mark Manders a holland pavilonban falapok közé préseli az arcokat (Working Table 2012-2013).

Látunk óriásgyökeret, amiről nem hisszük el, hogy 3D és nem valóságos (Roberto Cuoghi, Belinda).

Aztán pénzeső hull a fejünkre, hullana, ha nem kapnánk átlátszó esernyőt. Csak nőként vehetünk részt a Danaë projektben az orosz pavilonban. A pénz körforgását nekünk kell biztosítani, gazdálkodj okosan, kevesen merik elcsenni, nincs megtiltva, kiszámítottam, kétszázezer érme van, és kb. félmillió látogatóra lehet számítani, annak a fele nő, 250 ezer, nem mindenki megy el oda, de közel kétszázezerre lehet számítani. Ha mindannyian csak egy érmét tesznek zsebre, az installációnak annyi. Én nem is egyet loptam. A hamis aranypénzt otthon a Jeremy Deller William Morrist jacht vízbehajító képe sarkába ragasztom, ez lesz az én installációm. Ezzel biztosan nem szerepelek a 2015-ös Biennálén, de remélem, mégis ott lehetek. Nézőként.

 

Kölüs Lajos

 

Spritz

 

Nem a kolozsvári Spritz Caféban vagyok, lehetnék ott is, otthonosan, kerékpárosan, gyalogosan, kissé álmosan, a kávé és a spritz együtt már erős tud lenni. Messze vagyok Kolozsvártól, bár kevesen tudják, hogy mégis milyen közel. A vizek városában lenni más, itt csónak, hajó nélkül senki sem vagy. Lábalhatsz hídról hídon át, idővel megunod, elfáradsz és beülsz egy ladikba. Velence középkori város, elsüllyed egyszer, de most még az járja, hogy egyszer. Mindenütt nyüzsgés, le-fel, partról partra, az emberi tömeg folyónak tűnik, háborog, inog, mozog, lendül, sodor, magad sem tudod, hogy hol vagy, elveszel a forgatagban.

Két spritz a Giardini előtti parton, a kiállítás után, kötelező naplemente, sugaras és látszik a kar nélküli, terhes óriás nő (a brit Marc Quinn alkotása, az ábrázolt alany: Alison Lapper, a szobor a londoni paralimpiára készült),

mozdulatlan a szemhatáron. Az olasz aperitivók (aperitif, magyarul) nem berúgásra valók. Nem leszel tőlük mámoros és másnapos. Az aperitivo egy alkoholos, vagy nem alkoholos keserű, fanyar ital. Lazává tesz. Farmerban vagy öltönyben ülsz le, egyaránt úgy érzed, mindig itt voltál, tegnap és tegnapelőtt is. Régóta, nem emlékszel az első napra, amikor itt ültél, de arra igen, hogy máshol nem ülhettél ilyen lazán, csak itt. Két spritz után. Ez az aperitivo, egy érzés, hogy úgy nézel a világba, mint aki egyszerre szívében hordhatja a Giardinit és az Arsenalét. Először vagyok a Velencei Biennálén.

Szerb Antal jut eszembe, az Utas és Holdvilág című művében Velencéről írja: „Mi volt ez a furcsa bűvölet és eksztázis, ami elfogta itt a sikátorok közt, miért érezte úgy magát, mint aki végre hazaérkezett? Talán a gyermek álmodhatott ilyesmiről − a gyermek, aki kertes villák lakója volt, de félt a tágas dolgoktól −, talán a kamasz akart élni olyan szűk helyen, ahol minden fél négyzetméternek külön értelme van, tíz lépés már határsértést jelent, évtizedek telnek el egy rozoga asztal mellett, és emberéletek egy karosszékben; de ez sem biztos.”

Hivatásos művészek és amatőrök, kívülállók és a bennfentesek, antropológiai megközelítés és képek és képzeletek (álmok, kódok, memóriák, hallucinációk, fantáziák, látomások, mítoszok és víziók) tárulnak elém a Giardiniben és az Arsenaleban. Eklektikusság, természetesség egy digitális korban, amikor csodákra vágyunk és várunk. Minden asszociatív, hipertér és hiperkapcsolat. A rendbe oltott káosz, akár a kozmosz. Videók, fotók, személyes enciklopédiák (Carl Andre), labirintus, illusztrációk (Yüksel Arslan),

plasztik szobrok (Pawel Althamer),

legendák (Papa Ibra Tall), könyvek (Shinro Ohtake), amelyeket a kihalás fenyeget. Tájak és ökoszisztémák, a túlélés esélyei és lehetőségei. Mert valamikor elhagyja az ember a Földet, de mikor, ez a fő kérdés, és nem az, hogy miért. De addig, amíg itt él és itt akar élni, valamit tennie kell.

Az, ami meglepő, de meglehet, csak számomra, hogy a kiállításon bemutatott művek a sokértelműséget őrzik, ha jelen is van néhány alkotásban a sematizmus, az összkép vitathatatlan, a piaci elv ellenére győz a művészi elszántság és akarat, szándék, az egyediség kap képviseletet, teret és időt, a látogatóktól pillantást és elismerő fejcsóválást (John DeAndrea, Ariel II, 2011).

Olykor mély hallgatást és csendes döbbenetet, a látvány önmagáért beszél (Shary Boyle: Music for Silence).

Mert arra találunk képet, szöveget, filmet, hogy a világ ma is megjeleníthető, leírható, akár etológusként, akár antropológusként, akár festőként, akár rajzolóként, akár koncept formájában (Walter De Maria, Apollo’s Ecstasy, 1990).

A művész által választott forma okán és segítségével (Rossella Biscotti, I dreamt that you changed into a cat… gatto… ha ha ha, 2013).

Számtalan kihívás előtt állunk, számtalan kihívás közepette élünk, és nem tudni, hogy a két világ között hol is a határ (Drossos Skyllas: Three Sisters; Meeting of Two Sculptures, Lenin and Giacometti, 1989 by Leonid Sokov).

 

Az időtapasztalat módosul, kiterjed, keresztezik egymást, és a történelem nem célirányos mozgás többé, mintsem hullámzás, megszakításokkal, mélységekkel és magasságokkal. Losoncz Alpár szerint a visszajátszás, az ismétlés, így az előhívhatóság vagy az információk ismételhetősége, a reverzibilitás valamint az információk egyidejűségének, a mindenütt-jelenvalóságnak az elvei az uralkodók az információs világban. A modern telekommunikációs eszközök és csatornák körkörös időbeliséget hívnak életre (Dieter Roth, Solo Szenen, 1997−1998).

Dieter Roth videofala ártalmatlan látványnak tűnik, de nem az. Az idő és információ mibenlétére kérdez rá. Valami átláthatatlan, a kapott információ ellenére. Az itt és most csalóka látvány, a mozgókép nem igazol semmit. Egy új olvasási trend alakul ki, benne egy új olvasási analfabetizmussal.

A civilizáció, a kultúra színes és színtelen művei a látogatót arra késztetik, hogy igyekezzen eligazodni a kavalkádban, a testek burjánzásában (zombik, meztelen nő, Jézus kosárban, József egy ágon ül, félmajomként). Visszabontás, az ősi formák jönnek elő, kiforgatva a földből, vissza a mítoszok világába (Enrico Baj, Dama, 1961; Femme habille, 1961; Ma petite, 1961; Pussy-cat, 1965; Diane de Poitiers, 1966),

valami egységest akarunk látni, és ez megint utópia, mert olyan világ már nem lesz, amelybe természetesen tagozódott be az ember, mint Bach korában. Mi már szemben állunk a világgal, sőt olykor kívül állunk rajta. Bármit teszünk is. Az ősi és népi hagyomány megjelenik a kortárs művekben (Phyllis Galembo, Fancy Dress and Rasta, Nobles Masquerade, Group, Winneba, Ghana, 2009/13).

 

Hirtelen nem tudom, hogy most a régi az új, illetve a mai a régi? A testek torzulnak, öregszenek, vénné válnak, a fiatal test válik öreggé, és az öreg test meg virul (John DeAndrea, Ariel II, 2011).

 

Daune Hanson alkotása, a Bus Stop Lady,

Charles Ray Fall 91 műve,

vagy Paweł Althamer plasztik szobrai, installációja (Velenceiek) visszanyúl a korábbi századok alkotásaihoz (Rodin: A Calaisi polgárok szoborcsoportja),  és azokat újrafogalmazza, ezzel látszólag megtagadja, lerombolja a régit, de különös módon meg is őrzi azt, de más formában. Pavel Althamer zombikat képez a polgárokból, és ezzel felrázza a látogatót, gondolkodásra készteti. Daune Hanson, Charles Ray megnevettet minket, a valóság mindig meglepő. És ha ideszámítom a voodoo (Haiti) alkotásokat, a latin-amerikai emléktárgyakat, akkor egy különös, nyomasztó világot tapasztalhat meg a látogató. Halálra akarnak ijeszteni bennünket.

Elgondolkodtató Turai Hedvig felvetése a 12. dOCUMENTA és az 52. Velencei Biennáléval kapcsolatban: „a modernizmus nem ért véget, nem lehet olyan lezárt, beteljesedett múlt, mint az antikvitás: itt van velünk, nem vagyunk a modernizmus után. Ismét egy furcsa együttállás tanúi lehetünk. A Documenta visszanéz, keresi a jelen gyökereit.” Magam is hasonlót tapasztaltam az 55. Biennálén, mintha megállt volna az idő, és mégsem. A jelen él és haldoklik, nincs előtte és nincs utána, csak most van, a múlt is jelenné válik, a jövő úgy érkezik, hogy nincs múltja, csak jelene. A jövő azonnali, megvalósult álomként adja magát. Az időtapasztalat az, ami olyan változáson megy és ment át, ami korszakos, a körkörös idő nem engedi meg, hogy akár visszább vagy előbbre lépjünk. Az egyidejűség mémként hatja át életünket, a műveket, és az 55. Biennále egyik fontos sajátossága ez, látogatóként nem térhettem ki hatása alól. Nem gondolom azt, hogy Velence kell, hogy képviselje a kortárs művészet legújabb trendjeit, de azt igen, hogy amit bemutat, az legyen a globális kultúra része, reprezentánsa, emeljen ki, még akkor is, ha ez ellenérzést vált ki belőlünk, mondván, mi jobbat tudunk mutatni, felmutatni, eredetben, újdonságban. A művészet egy ilyen kiállításon olyan hátszelet kap és kaphat, ami segíti abban, hogy önerejében bízva megőrizze a világra való nyitottságát, a változásra való készségét és képességét. A kurátori gondolatok és törekvések ellenére, vagy velük karöltve. Semmi sem múlik.