Vollein Ferenc győri kiállítása elé

Egy fiatal művész kiállítása mindig kitüntetett esemény, azonban még különlegesebbé teszi ezt, ha egy nyolcadik osztályos, tizennégy éves fiatalember (immár több mint huszadik) önálló tárlatáról van szó. Vollein Ferenc gyermekként, kamaszként rendkívüli tehetséget, sőt érettséget mutat, magyarországi és nemzetközi elismerései, elnyert ösztöndíjai jól jelzik, hogy nem mindennapi pályakezdésről van szó. A mai kiállítás pedig annak a következő időszaknak az egyik első állomása, amikor is a tágabb otthonból elindulva, Zalaegerszeg, Keszthely, a Balaton környékének több települése után máshol is bemutatkozik, eddigi munkásságának legjavát tárva a közönség elé. Számára, mint ahogy minden kiállító művész számára a kiállítás, a művek közönség elé tárása új tapasztalatok szerzését is jelenti, hiszen nemcsak az alkotás, vagy az azt megelőző folyamat bír jelentőséggel, hanem a bemutatás is. Ezáltal válik a festmény valóban műalkotássá, tehát a közönség visszajelzései is sokat segíthetnek, nagyban befolyásolhatják a művészi pálya további alakulását.

Úgy gondolom, hogy Vollein Ferencnek fiatal kora ellenére nem lehet oka kételkedni abban, hogy jó úton jár, a dicséretek, bíztatások, segítő kritikák további fejlődésre ösztönzik majd. Kiemelendőnek tartom, hogy nem művészeti képzésben, hanem magánúton, jó mesterektől, Budaházi Tibortól, Karner Lászlótól, Németh Miklóstól, vagy éppen Péntek Imre költőtől – tanulja azt, ami a művészetből tanulható, és ez talán elég garancia arra, hogy folyamatosan építkező, önmagát, festészetét kényszerektől mentesen építeni tudó művésszé váljon, akiben persze megvan a természetes nyitottság. A rácsodálkozás, a megismerés vágya és a kifejezés őszintesége motiválja, megragadni és megkomponálni az embert körbevevő és orientáló közeget, legyen az a Balaton-felvidéki táj, vagy a hit, az értékek jelentette szellemi valóság.

Ha már Szemes Péter esztéta, Ferenc egyik mentora az otthon, Zalaegerszeg, illetve a Balaton-felvidék kapcsán Heideggert idézve a benne-létről beszélt, érdemes Heidegger egyik tanítványát Gadamert is idecitálni, hiszen az alkotó Gadamerhez hasonlóan a játékhoz hasonlítja a művészetet. A művészet valóban egyfajta játék, de valójában a játék játszatja a játékosokat. A művészt és a befogadót is. A műalkotás saját világába látszólag két oldalról lépnek be, a művész a kifejezés vágya felől, a befogadó az előtte álló kép szemlélése felől, de valójában mindkettő intenciója az élet, a lét megélése-megértése, úgy, ahogy az a műalkotásban, az alkotás és az értelmezés folyamatában feltárul.

Vollein Ferenc képei kapcsán színvarázslatról beszélünk, a színek vonnak be minket ebbe a játékba. A sárgák, a zöldek, a kékek.  Az intenzív koloritás, a színek expresszív alkalmazása a képeken való elidőzésre késztetnek, révült szemtáncra, a szem szinte ugrál az elkülönült formákon. A kontrasztok kommunikálnak egymással, a képek néha lazán kapcsolódó részei is az összetartozást, a figyelem mindent összekapcsolni vágyó aktivitását kényszerítik ki. A mozgalmasság intenciójában az élet változatossága, gazdagsága, az alapvető teljesség vágya sejthető. A még gyermeki, de mégis művészien naiv látásmód mellett – éppen a színekben, illetve kompozíciókban, a formai kidolgozottságban – már tetten érhető az érettség, a felnőtté válás, a fenyegetettség, a veszteség megtapasztalt, vagy csak sejtett tragikuma. De persze láthatjuk az örömben, elragadtatottságban, rácsodálkozásban való szétszóródást, az élet szépségének, fenségességének kimondani akarását is.

A meghívón is szereplő, Viharban című kép jól jelzi azt az állomást, ahol Vollein Ferenc éppen tart. Több tájképén, de a más témájú alkotásain is észrevehető a mind inkább erősödő allegorikus jelleg, tudatos szimbólumhasználat. A felnőttkor küszöbéhez közel egyre fontosabbá válik az értékek, a biztonság keresése, a hagyomány tisztelete. Ugyanakkor az útnak indító példaképek, mesterek, tanárok követésén túl a saját, a felvállalt felelősség felismerése is megjelenik.

Az idős férfi és a három gyerek a vihar elől húzzák partra a vitorlást. Együtt küzdenek, mégis a felnőtt, tapasztalata, felelőssége okán is elől, mintegy vezetve, irányítva húzza a biztonságot jelentő partra a hajót, míg a fiúk mögötte, hátulról igyekeznek azt a szárazföldre tolni. Látják a feladatot, a példát, segítenek és tanulnak. Közösen tolják, ha nem is a szekeret, de a vitorlást. Előre a jövőbe. Az életet is szimbolizáló hajóval küszködő alakok ugyanakkor az élet nehézségein, viharain való túljutást is példázzák, egy életre szóló feladatként jelenítve meg a kitűzött cél elérését.  A hullámzó Balaton, az ég vagy éppen a megóvni vágyott vitorlás színeiben is felfokozott érzelmek fejeződnek ki.

Az értékek keresése több más képen is nyilvánvaló, különösen a bibliai-keresztény mitológiából merítő, illetve a magyar történelmi tematikájú festmények esetében, így a szárnyas oltár, vagy a Szent István Magyarországa című képeken is jól érezhető a hagyománytisztelet, illetve a megértett, sajáttá tett értékek fontosságának hangsúlyozása.

Több hagyományból is építkezik ez a művészet. Látásmódjában ott van a naiv festészet eredeti, tiszta őszintesége, amely nem tanult, vagy újra ellesett, a hozzá való visszatérést tudatosan alkalmazó gesztus, mint pl. Gauginnél, nála ez a gyermeki, kamasz létből, látásmódból természetesen következő technika. Másfelől nyilvánvaló a középkori ikonfestészet példája, de a szürrealizmus is érezhetően hatást gyakorolt Ferencre, még ha előbbi merevsége, utóbbi elvontsága nem is érezhető. És persze szó nincs valamiféle posztmodern eklektikáról, pláne nem a mesterek, elődök előtti tisztelgésről, hommage-okról, a művészet technikai oldalának elsajátítása közbeni reprodukció-féleségekről. Eredetiségre törekvő, saját formanyelvét folyamatosan alakító fiatal művész. A központi kompozícióelemeket naturalisztikusan, életszerű módon, míg a hátteret stilizáltan, részletesen, ugyanakkor meseszerűen kidolgozva jeleníti meg. Az ecsetkezelés során meghagyja az eszköz által létrehozott rusztikus felületeket, ezáltal a képek vibrálóak, élettel teliek lesznek.

Egyik méltatójának, Weiner Sennyei Tibornak igaza van, hogy az ember a felnőttkorba érve általában elfelejti, vagy elnyomja magában az alkotás ösztönös, gyermeki késztetését, sőt látásmódja is lekorlátozódik a mindennapok monotonitásában. Egy kiállítás, különösen a mostani emlékeztet bennünket és igényt támaszt arra, hogy felismerésekre jussunk, hogy otthon legyünk a minket körülvevő fizikai és szellemi térben, hogy az élet színekkel teli nagyszerű bonyolultságát szemlélni tudjuk, és gyönyörködjünk benne. Mint ezekben a képekben.