A megőrülés előtti pillanatban, örökké

(Krasznahorkai László: Nem kérdez, nem válaszol. Magvető Kiadó, Budapest, 2012)

„Don’t ask any more stupid questions, you already know the answers.”

(New Model Army: Stupid questions)

Egy zavarba ejtő, ragyogó intellektus a létezés emberi, azaz reménytelen sötétségében. Minden elkorhad, minden a krízisben áll, az enyészetben, a kárhozatban. A Gonosz az emberi minőséggel egyidős. A romlás az ember árnyéka maga, létezésének rekvizituma. Nincs kiút a leromboltságból. Az egyetlen tét, a metafizikai hagyomány művészi artikulációja: voltaképpen egyre illuzórikusabb szellemi menekvés a kollektív és dicstelen elsüllyedés elől. Egy érintetlen, erdős domboldal szívet melengető képe, és egy megtöltött revolver az asztalfiókban. Krasznahorkai László megszólalt novellái és regényei mögül. Ornamentális mondatépítészetével, melankóliájának minden brokátdíszével beszél hozzánk most is. Persze eshetett volna úgy is, hogy a kérdező nem kérdez, csak az író vállára teszi a kezét, némán, szavak nélkül, és nagyon mélyen belenéz ezekbe a párás, kék szemekbe ezekkel a kínzó kérdésekkel. Az író pedig a szavak tehetetlenségét megértve végül halkan csak bólint, mosolyogva biccent. Lehetett volna így is, de íróról van szó, tehát könyv lett belőle. Sötét szerencsénkre.

Idén Huszonöt beszélgetés, ugyanarról alcímmel jelent meg Krasznahorkai László könyve, ami az elmúlt bő két évtized során a szerzővel készült interjúkat és beszélgetéseket szedi vaskos csokorba. E dialógusok java része – bár nyomtatott vagy éppen internetes közlés formájában – elérhető volt eddig is, új szövegekkel kiegészülve és szorosan egymás után szerkesztve a kötet komoly, mélyen elgondolkodtató önálló művé nőtte ki magát. Figyelembe véve, hogy az író eddig sem vetette meg a próza műfaján belüli kalandozásokat (regény, novella, elbeszélés, oráció, levél, kiállítás-megnyitó, dokumentumregény, vagy az intermediális eszközökkel operáló Háború és háború), az interjúkötet egy újabb gyöngyszem ebben az experimentális sorozatban.

Aki úgy kezd bele a könyvbe, hogy valamelyest is ismeri és képes befogadni Krasznahorkai műveit, annak jó értelemben véve egészen döbbenetes lesz a felismerés, hogy az életmű szelleme és megalkotójának gyakorlati pozíciója morálisan és esztétikailag szétválaszthatatlanul azonos. Az azonosság e kérdése folyamatos művészetelméleti vitákat generált és generál ma is, egyesek számon kérik, mások természetszerűnek fogadják el egy író élete és a mű eszmeisége között megnyilvánuló értékrendbeli különbségeket, már persze, ha vannak. Krasznahorkai esetében a kérdésekre adott válaszok a könyveiből jól ismert atmoszférát és nyelvi regisztert hozzák. Ugyanazzal a bőséges, áradó hullámformával beszél, amit írásaiból már ismerhetünk, és amit az író nem szépirodalmi artisztikumként, sokkal inkább praktikus, hétköznapi közlésformaként működtet. Prózájának jellegzetes hosszúmondatai köszönnek vissza élőbeszédében, gyakran kinyilatkoztatásszerű monológokká fejlődő válaszaiban, amelyek nem egyszer túlnőnek a kérdéseken, hosszas ontologikus, szellem- és művészettörténeti kifejtésekké alakulnak, miközben szinte elvonják a kérdezőtől a levegőt.

Krasznahorkai megingathatatlan szellemi bázison áll, ezért válaszai is kizárólag innen táplálkoznak, egy szellemileg mindig kínosan koherens, egyúttal mélyen szkeptikus univerzumból, amelyben a tapasztalt jelenvalóság szereplője folytonos bánattal egy idealizált múlt vagy párhuzamos aranykor irányába szegezi tekintetét, és amelyben a tettek tulajdonképpen értelmetlenek, de legalábbis tökéletesen hatástalanok. Olyan mértékű – nem egyszer a sértettség hangján megszólaló – csalódottság alkotja a Krasznahorkai-kozmosz háttérsugárzását, ami egy fokozaton túl már-már komikusnak hat.

„Én inkább úgy fogalmaznék, hogy tulajdonképpen csak az ember borzalmas. Eltekintve az eseti megbízásoktól: az egész egy rakás borzalom.” (119.)

Csak amikor megértjük, amikor rádöbbenünk, mennyire komolyan gondolja Krasznahorkai ezeket a pallos élű, gyilkos szólamokat, akkor tudunk teljesen a mélyére ereszkedni ennek a teológiai értelemben hitetlen, a megismerés metafizikai lehetőségét azonban vallásos alázattal ápoló eszménynek.

Az emberi életforma degeneráció eredménye, miképpen arra a számos beszélgetés homlokterében álló morál eredetének feszegetése is rámutat, legszemléletesebben talán az Eötvös Péter zeneszerzővel rögzített dialógusban, amelyben megállapítást nyer, hogy embertől függetlenül nem létezhet a Gonosz, vagy ahogy az az Eve-Marie Kallennel készült beszélgetésben elhangzik: „A morál emberi világunkra vonatkozik.” (194.) A folytonos krízist az emberrel megjelenő Rosszon túl a téves egzisztenciális pozícionáltság is táplálja. Egy Hamvas Bélánál is megjelenő gondolat szépen összefoglalja e szétdaraboltságot:

„Arról az állandósult érzésről, gyakori tapasztalatról beszélek, hogy nem vagyunk a helyünkön. Hogy senki és semmi nincs a helyén, s hogy ezt a helyet nincs is módunk megtalálni, vagy ha úgy tetszik: a helyünkre visszatalálni. Lehet, hogy a krízis lényege ez.” (137.)

Az apokaliptikus viszonyokat tovább súlyosbítják civilizációnk dekadens tendenciái, a testi-lelki önfertőzés, a konzumtudat és a deszakralizáció folyamatainak fenntartása, sőt, felgyorsítása. A növekedés állandó, gerjesztett kényszere irányíthatatlanságba torkollik, a hatalmasra dagadó rendszerek alkatrészként koptatják el, végül bedarálják a materiális igényekkel elkábított embert: „a technikai civilizáció már a mai állapotában is hihetetlen magasrendű tudást tartalmaz, miközben ez a tudás elveszítette emberi jellegét. Voltaképpen a méretei ijesztőek. Ezek már nem emberi méretek. Ember által már nem uralhatók. Túl nagyot építettünk.” (121.); „Korunk a vakság és a sebesség kora, mert ezek tudják a leghatásosabban megakadályozni, hogy gondolkozni tudj a saját kríziseden.” (145.)

Krasznahorkai az alkotó egyén szintjén a megoldást – amennyiben ez megoldás – magasan artikulált irodalmi alkotások, vagy tágabb értelemben vett művészeti objektumok létrehozásában véli meglelni, amelyek esetleg irányadóként, de feltétlenül egy magasabb esztétika megébresztőjeként hathatnának. Fájlalja, hogy megcsappant és devalválódott az ezen területeken működő alkotók sora, nincsen hiteles értelmiségi réteg, a szellem asztalánál politizálódó – azaz a művészi magatartással összeegyeztethetetlen – és piaci sikerek igényével fellépő, úgynevezett „domesztikált művészek” siserehada lökdösődik elismertségért.

„Hiányzik a független, a hagyományozó, a normát teremtő, példaadó értelmiség. S itt természetesen többes szám első személyben gondolom, amit mondok. Hiányzunk.” (138.)

Az interjúalany íróként természetszerűleg nem kerülheti ki a nyelvre, a mondatra, a szavakra irányuló kérdéseket, az alkotási folyamatra, a recepcióra, a mű utóéletére és a fordításokra vonatkozó érdeklődést. Megtudjuk, hogy Krasznahorkai számára a nyelv amellett, hogy a valóság felfejtésének eszközeként tekint rá, probléma is egyben. Szép példa erre az a személyes élmény, amikor egy bölcs, japán öregember azt javasolja a szerzőnek, hogy azonnal hagyja abba az írást, mert nem ad kulcsot számára ahhoz a területhez, ahová a segítségével igyekszik. Az írót a tanács megbénítja, az írás, mint a rítus befejezése, az írói, vagyis az önazonos lét elpusztítása lenne számára, amelyet képtelen végrehajtani. Maximum a tökélyig fokozott redukció irányába törekedhet, „ha majd egyszer mindössze egyetlen szóra korlátozhatok mindent.” (111.) Addig is marad a szakadatlan közlés bűvölete, amelyben a tartalom és forma, miként a hullám és a víz: nem szétválasztható. Sokat elárul Krasznahorkai alkotói módszeréről, vagy pontosabban kutatói mechanizmusáról, amikor egy helyen így nyilatkozik: „Nem foglalkozom, és nem is foglalkoztam közvetlenül a szavakkal, a mondatokkal, valami mással foglalkoztam és foglalkozom most is, amikor szavakat és mondatokat, vagy egyetlen mondatot írok meg, valami mással, ami nagyon távol van, iszonyatosan messze, arra feszülök rá egészen – a szavak, azok csak úgy jönnek maguktól... közben, tudja.” (188.) Rendkívül radikálisnak hatnak a könyv azon részei, amikor a befejezett, írott szöveg vizuális vagy idegen nyelvre történő átültetésének lehetőségei kerülnek szóba. Itt a szerző nem győzi hangsúlyozni, hogy regényeinek sem az – egyébként zseniális – műfordításait, sem a Tarr Béla által megvalósított filmadaptációit nem tekinti analógnak a magyar nyelven született primer irodalmi művel, mivel minden egyes fordítás egy önálló, alternatív művet hoz létre, így az angol, a német, a spanyol, a japán ajkú olvasó valójában csak mind-mind egy változathoz nyer hozzáférést. Figyelemreméltó és értékes gondolatokat hallhatunk Krasznahorkaitól az anyanyelv kapcsán, ahol részben a gondolkodás és a nyelv kapcsolatára is utalást tesz:

„Az anyanyelv valami megfejthetetlen beágyazódás egy nyelven át a létbe. Ez nem egy nyelv puszta tudását jelenti, hanem azt, hogy a világot mi az anyanyelven át a kontúrjaival, egy összefüggésrendszerrel együtt kapjuk. Bármilyen szinten sajátítsunk is el egy élő idegen nyelvet, annak se a mélysége, se a lényege nem vethető egybe azzal, ami az anyanyelvünk esetében eleve adva van.” (77.)

A huszonöt beszélgetésen keresztül hatolni borzongató és cseppet sem egyszerű feladat. Mégis, ahogy egyre fogynak a könyvoldalak, egyre ismerősebbek a tematikai rímek, akkor egyszer csak megtanulunk úszni ebben a fenyegetően békés beszédtengerben, elboldogulunk Krasznahorkai László egyébként fegyelmezetten és következetesen melankolikus, kiemelkedő mennyiségű ismeretanyagot megmozgató világában. Az utolsó két beszélgetés akár rendhagyónak is nevezhető. A chaten, e-mailben és telefonos beszélgetés formájában rögzített, szimpatikus polemizálás során Dr. Galambos Imre Kína-kutató a történész pontos meglátásaival rámutat azokra a vitatható részekre, amelyek Krasznahorkai – a vita alá vont, kínai tematikájú – regénye kapcsán felmerülnek, és amelyek egyébként Krasznahorkai teljes, rögzült világlátását jellemzik. Dr. Galambos: „Mert hogy itt a múlt van szembeállítva a jelennel, az egyik pozitív, a másik negatív előjellel. Én szkeptikus vagyok az ilyen kontraszttal kapcsolatban, szerintem régen sem volt jobb az élet, mint most.” (242.) Az utolsó szövegben, a szerző reflektív leírásaival gazdagított, szinte novellisztikába hajló beszélgetésében a partner Ion Grigorescu, a kortárs román képzőművész, a kérdező pedig ezúttal maga Krasznahorkai. Ez a párbeszéd – nagyrészt Grigorescunak köszönhetően – kellően vagy kelletlenül töredezett, következetlen és homályos, és leginkább sajnos sikerületlen kísérletként értelmezhető, ahol az idő, a történelem, az emberi cselekmény, a szavak és mind a küzdelem ezek összehangolására a végső lehetetlenségben fullad el. „Mert akkor itt tényleg vége van.” (280.) És ezzel tényleg vége van.

Aki figyelemmel szeretné kísérni napjaink egyik legeredetibb, nemzetközileg is méltatott magyar íróját, annak feltétlenül ajánlott a kötet. Nem lép fel azzal az igénnyel, hogy az életművet értelmezze, inkább annak megerősítéseként, teljessé válásaként értelmezendő. Krasznahorkai László kiforrott gondolatisága, egyéni nyelvművészete amellett, hogy szinte kizárólagosan létünk végleges elromlását tematizálja, a kérdéseken és a válaszokon, tehát az apokaliptikus zajokon túl nyíló csendben a lehetséges, az egyetlen hinni érdemes szépség létezését sejteti meg velünk.

„Mi, akik nem vagyunk halhatatlanok, mindig úgy gondoljuk, hogy a dolgoknak van lényege, a kérdéseink és a válaszaink pedig erre a lényegre irányulnak. Nem tudjuk, mi ez a lényeg, de nélküle képtelenek lennénk elviselni az életet. Erről a lényegről próbálunk szenvedélyesen megtudni valamit, ezért teszünk fel különféle kérdéseket, csakhogy folyton olyan határokba ütközünk, ahonnan nem tudunk továbbjutni a kérdéseinkkel.” (215.)

***

Epitáfium

A továbbjutásra való képtelenség és ennek beismerése elvont majd gyakorlati térben egyaránt felveti az utolsó és talán legszomorúbb kérdést: akkor minek és hová? Idézzük Emil Ciorant, akit Krasznahorkai is többször megemlít:

„Vannak olyan élettapasztalatok, amelyeket már nem bírsz túlélni. Ezek után érzed azt, hogy bármihez kezdenél, nem volna értelme. Mert miután elértél az élet határára, miután a végkimerülésig átélted mindazt, amivel ezek a veszélyes peremvidékek kecsegtetnek, a hétköznapi testmozgás és a megszokott lélegzetvétel elveszti minden báját és vonzerejét. Hogy mégis élsz, az csak a tárgyiasítás képességének köszönhető, mely az írás révén felszabadít a végtelen feszültség alól. Az alkotás ideiglenes menekvés a halál karmai közül.” (Képtelennek lenni a továbbélésre, In: Emile Cioran: A bomlás kézikönyve, Atlantisz Kiadó, Budapest,1999)

Ugyanakkor: tízezer mondatban sem lehet visszaadni egy hágót, egy a fejbe küldött golyó ütötte sebet, egy három másodpercre lehunyt szemhéjat úgy, ahogyan annak valódi fontossága, pozitív vagy negatív drámája megkívánná. A szavak mindig a valóság maszkjai, olyan takarások, amelyek formát adnak egy mögöttes formátlanságnak, azzal azonban sosem azonosak, a valóságot, akár a reciprok függvény eredménye a nullát, nem érinthetik meg. A leírások, az alkotások ekképpen csupán közelítések, szimulációk. Szimulációt szegezni a léttel szemben: hiábavalóság a játék, a megismerés, a védelem reményében. Az írást folytatni: hiábavalóság. Erről a hiábavalóságról tudni és mégis folytatni: eszelősség. Beteges vonzalom a minden igényével a semmi iránt. Az írással fel kell hagynunk, legjobb, ha minél előbb. Ezt a bölcs tudja, az író számára azonban elfogadhatatlan konzekvencia.

Mi lehet tehát ebben a ciorani ideiglenes menekvésben olyan vonzó és kényszerítő, hogy a hiábavalóság terhét is magunkra vesszük érte? A halálfélelem? Valószínűleg. JulioCortázar azt mondja regényében: „a faj őrt áll az emberben”. (Julio Cortázar: Sántaiskola, L'Harmattan Kiadó, Budapest, 2009) A minek és hová rezignációjával szemben fizikai létünk végessége, ennek a gyönyört és fájdalmat egyaránt tapasztalt testi-lelki komplexumnak az elveszítése sokkal, de sokkal félelmetesebbnek bizonyul minden élő ürességnél.

Ebből a pozícióból már nem lehet hitelesen kimozdulni többé. Sem íróként, sem olvasóként. Akik a Krasznahorkai által megtestesített problematikát értik, azoknak minden egyes további mű méz és méreg lesz ugyanabban a merítőkanálban. Függetlenül a tartalomtól és formától, mert ez a tartalom és ez a forma már tökéletessé csiszolt célszerszám, amivel az olvasás idejére kitámasztjuk a reménytelenség ránk zuhanó csapóajtaját, hogy addig is mások nyomorúságába utaljuk át magunkat. Akik azonban pozitivitásuk (értsd: a posteriori ismereteik) eredményeképpen mindvégig védettségben hiszik magukat e hiábavalósággal szemben, azok legfeljebb az írások rémisztő, izgalmasan dekadens síkján érzik majd találva figyelmüket. Hogy ugyanis velük ilyesmi nem történhet meg.

Mindkettő jó, mert mindkettő egyformán hal meg. Nem tudható, Krasznahorkai László milyen irányba tárja ki majd következő mondatait, de egy biztos. Mindannyian abba az irányba tartunk nélküle is.