Színes madárzaj

(Kovács Jolánka: Takard ki a kakadut. AB-ART Kiadó, Pozsony, 2011)

Mindig örvendetes kézbe venni olyan kötetet, amelynek paratextuális elemei párbeszédben vannak egymással. Kovács Jolánka Takard ki a kakadut című első novelláskötetében a cím, a mottó, az egyes cikluscímek és a szövegek motívumai egyaránt kommunikálnak egymással. A mottóul választott Po Csü-Ji vers (Piros kakadu) nemcsak témájában, de stílusában is rokon a kötet szövegeivel, emellett kulcsot is ad a művek kakadu motívumának értelmezéséhez. A versben is kiemelt szerepet kapnak színek („Piros kakadut kaptam én, / oly szép volt, cifra, fénylő, / mint a tüzes barackvirág, / s mint ember, úgy beszélt ő.”) és általában az érzékei benyomások, amelyek alapvető szervező elvei Kovács munkáinak. A versben a kakadu kitaszított szerepkörben lép színre, s a meg nem értettség szimbólumává válik („Ahogy a jókat, bölcseket: rácsos kalitkába zárták.”). Ezt a kakadut takarják ki és le a szövegek, vagy helyezik lepedő mögé. A kötet nyitó és záró cikluscímei a következőek: Ha letakarod és Ha kitakarod. A két egység tematikája hasonló, mindegyikben az emberi kapcsolatok kerülnek bemutatásra, azok satnyulása, értéktelenedése, bonyolultsága. Az első ciklus szövegei közelebbről nézik meg a témát, míg az utolsó darabjai valamivel távolabbról, összetettebben beszélnek a témáról. A cím értelmezhető felszólításként is, miszerint az utolsó ciklusban megjelenített világ az elérendő cél, azonban az itt megjelenő szorongás nem kisebb természetű, mint „letakart” esetben, a szövegek megformálása között van alapvető különbség, mivel az elsőben kiemelt helyen van a női nézőpont, az utolsóban azonban periférikus. A kötet záró szövege (A bábu) nem csak metaforikusan foglalkozik a címben és mottóban felvetett problémákkal, de belső utalásként tartalmazza is a nyitóciklus címét, s a szövegben fellépő konfliktus is a kakadu ki- vagy eltakarására vonatkozik. A szövegben a főhős egy fabábu bérlője, mely bábu le akarja takartatni a madarat. A fabábu hatalommal rendelkezik a főhős felett, s a szöveg azzal zárul, hogy a főhős elveszti eszméletét a rámért ütés következményeképp, a kakadut letakarják tehát feltehetőleg az ütés után. Így a címbeli felszólítás nem ér célt, s az ellenkezője következik be. Mindez utal arra a kitaszítottságra, sikertelenségre, elhagyatottságra, amelyek a kötet alapvető témái.

A szellemi magányosság, a társas magány és a kívülállóság kérdése hangsúlyosan jelenik meg a könyvben. Már a kötet nyitószövege (A homály) is ezzel a témával indít, ahol a főhős együtt él egy férfival, s életterükbe titokzatos homály kúszik be (a szó szoros értelmében), azonban ezt a ködöt csak a főhős látja, párja nem. Az abszurd elemekkel dolgozó szöveg már az első dialógusban sűríti témáját: „– Nem látok, egyszerűen semmit sem látok már ettől az átkozott homálytól. – Én nem látok itt semmiféle homályt.” (6.) Ez a narrációban kibontakozó kép adja mindössze a novella történetét. Bizonyos szövegek esetében lehet ez az eljárás gyümölcsöző, azonban ebben az esetben megzavarja a befogadást az irónia hiánya, s így túlzott pátosza miatt komolyan vehetetlenné válik az írás. Az idézett indítással már megfejthető a szöveg lényege, így annak oldalakon át történő lefestése, árnyalása unalmassá válik. Mindezek ellenére a novella rendelkezik egy ívvel, amelyben a feszültségkeltés eszközei megfelelő helyen vannak, viszont a történet egyszerűsége és súlytalansága miatt mégis hatástalanná válik a pontos szerkesztés. A szöveg végére a főhős partnere eltűnik a homályban, így a zárlat viszonylag meglepővé és érdekessé válik. Az abszurd szöveg az emberi kapcsolatok silányulásáról beszél, amelyben eredendően egyedül vannak a felek. Ez a téma a kötet más szövegeiben is tetten érhető, s ezek kifutása mind a végső elmagányosodás (pl. Bordópiros; Hamu és parázs).

Ezekkel a írásokkal (és egyben az első ciklussal) a Forrón alatta című ciklus rokonítható leginkább. Ezek a novellák azonban már nem rendelkeznek olyan kitapintható történettel, mint a nyitóciklus szövegei. Nagyobb teret kapnak a nehezen értelmezhető, bonyolult, szecessziós vagy impresszionista mondatok, ábrázolások: („Ekkor a feketülő, bársonytapintású csönd langypuha gézzel vonta be karjait, ölébe nyirkosan, hidegen, sziszegve fészkelte be magát a nagytestű, éjfekete űr, otthonosan elhelyezkedve, és a hasfalon áthatoló, dermesztő leheletével a keservet dallikázó kis cinke csöppnyi torkára fagyasztva a szót” (Az ölelés, 90.); „Ahogyan a képbe sehogyan sem illeszkedő, töprengő mozaikkocka a homályba borult lépcsőfok szegletében, olyan egyedül volt a test, pontosan olyan egyedül, csak ülő helyzetben, idegen feszengéssel rárajzolódva a szék támlájára, ülésére, lábaira.” (A távolság, 91.) Ez a típusú mondatszerkesztés jellemző az egész kötetre, de jelen ciklusban szinte kizárólag ilyen mondatokkal találkozunk. A jelzők és a határozói igenevek gyakori használata, halmozása, és a különböző érzékterületekre vonatkozó szavak egymásutánisága nehézkes mondatokat eredményez, amelyek kizökkentik az olvasót. A nyilvánvalóan atmoszférateremtésre szánt szerkezet nem éri el célját, s ellehetetleníti a szövegbe való belehelyezkedést. Emellett problémát okoznak az elcsépelt mondatok, amelyek esetenként tipográfiával is ki vannak emelve, s így még pátoszosabbá válnak: „A dimenziók szertefoszlanak. / A kezdet. / A vég.” (A sötétnek forró a lehelete, 94.)

A szövegekben kiemelt szerepük van az impresszióknak. A szereplők világhoz és önmagukhoz való viszonyát a színek és az érintések határozzák meg: „Hullámzó, lüktető ágyékok rózsaszirom-bársonyos pórusaira csorduló mézcseppek jelzik az örvény közeledtét.” (A sötétnek forró a lehelete, 94.); „Amikor megérintettem a selymes tapintású, barnászöld csíkos anyagot, iszonyodva hőköltem hátra.” (A homály 15). Az idézett két szövegnél a testi érzékelés az idő megtapasztalásához is elvezetnek. Az időpillanat kijelöléséhez olyan eseményeket társít, amelyek érzékelés- és nem történésteliek.

A hűvös tapintású lepedő címet viselő írásban pedig a szereplő érzései (szorongása, félelme) metaforizálódnak, és fizikai tapasztalás formájában valósulnak meg: „mintha anyu valami hűvös tapintású lepedőn keresztül ölelné őt. A lepedő akkor is, akárcsak most, anyu meleg bőrére simult, felvette karja alakját, a tenyere, a mellkasa, az öle alakját, langyosra hűtötte a bőre melegségét és langyossá tette az ölelést. Félelmetes volt ez a langyosság.” (A hűvös tapintású lepedő, 45.). A Bordópiros című novellában pedig a világ változásai színekben mutatkoznak meg, sőt, a szereplő érzéseinek kivetülése is így manifesztálódik: „A nő felhúzott lábakkal ült az asztalnál, és az ablaküveg kétharmadát befedő, halvány ciklámen színű átlátszó muszlinfüggönyt figyelte, amelynek rojtjai lassan sötétebb ciklámenszínbe, majd ettől nem gyorsabb ütemben, bordópirosba váltottak át.” (Bordópiros, 26.)

Az érzékelés problémája nemcsak a látás és a tapintás szempontjából jelenítődik meg: a kérdést különböző nézőpontok beiktatásával is tárgyalja a kötet. Ilyenek a gyermekszemszögből írt textusok (A nap; Icuka panasza; A hűvös tapintású lepedő) és a Jakab című, egy galamb nézőpontjából megírt alkotás. Ezekben az írásokban is kiemelt szerepük van a fentieknek, sőt, indokoltabb is a színek, szagok, tapintás fokozása a kijelölt nézőpontok miatt. Az érzékek által felkeltett érzelmek és a szimbolikusan értelmezett jelenségek szövegszervező erővé válnak. A Jakab című novellában a gondolatokat, kételyeket, örömöt, szorongást a szagok és a hanghatások váltják ki, A hűvös tapintású lepedőben a hideg és a meleg intenzitása okoz félelmet vagy nyugalmat.

Az említetteken kívül felmerülő téma még a családok széthullása, a családtagok közti viszony. Az e témakört taglaló darabok a Lepedők mögött című ciklusban találhatók. Ezek az elbeszélések a legígéretesebbek a kötetből, ezekben az írásokban nem gyakoriak a fent említett zavaró elemek, tárgyilagosabb, letisztultabb hangon szólalnak meg, összetettebben mutatnak be problémaköröket, érdekesebben használják ki a narráció lehetőségeit.

A kötet legszínvonalasabb darabjai talán a Bendzsó panasza (ennek párnovellája az Icuka panasza, a két szöveg egy eseményt mutat be két szemszögből) és az Az a kis vakarcs című alkotások. Mindkét novella azért tűnik ki a többi közül, mert nem jelenik meg bennük a pátosz, a túlzott szentimentalizmus és az elégikusság, így hitelesebbé válhatnak. A társadalmi témát feldolgozó szövegek a kisember szemszögéből, s összetetten, egymásra íródóan mutatják be a mostanában felkapottnak mondható szociális témákat. Így például az Az a kis vakarcs című opusban egyszerre olvasunk az anyaságról, a gyermeki kitaszítottságról és a szerelmi-szexuális viszonyok természetéről.

Kovács Jolánka első kötete érdekes gyűjtemény, de csupán néhány szöveg mondható kiteljesedettnek. A kiemelt ciklus szövegeitől eltekintve olyan alkotásokat látunk, amelyek nagyfokú érzékenységgel rezonálnak bizonyos témákra, s hevesen próbálják megjeleníteni azokat. Azonban ennek a heves igyekezetnek a következtében az írások minősége leromlik. A közölni kívánt mondanivaló legtöbbször körvonalazódik, de a novellák olvasása nem okoz élményt. Mindezek ellenére, ha a szerző a Lepedők mögött ciklus elbeszéléseihez hasonló alkotásokkal rukkol elő a jövőben, s szikárabb, tisztább, konzekvensebb elbeszélői hangot alkalmaz, bizonyosan minőségi és magas szintű kötettel ajándékozhat meg bennünket, hiszen kiderült, nincs tehetség híján.