A nevető harmadik

– Kész vagy már? Indulunk.

– Igen papa, megyek.

Előtte viszont még a könyvespolcot ellenőrzöm, hogy az üveg helyén van-e?

Ott van.

Nem szívesen hagyom el a házat, ha más itthon marad, ez esetben anyám, aki szeret takarítani, rakosgatni holmikat és így könnyen megtalálhatja. Mégis, muszáj mennem.

Hogy miért rejtegetem? A szüleim dühösek lennének, ha megtudnák. Nálunk ez tabu. Nem beszélünk erről egymás közt, de legfőként másokkal. Egyrészt úgysem hinnék el, én sem, ha nem a saját szememmel láttam volna. Másrészt megbélyegeznének minket.

Csak én sajnáltam. Igenis sajnáltam, függetlenül attól, mit mondtam korábban. Egyedül én értettem meg őt igazán, apa és anya megkönnyebbült, hiszen már nem tudtak emberként nézni rá. Igaz, már nem is volt ember. De én a bátyámnak tekintettem, akkor is, most is. Még mindig felelős vagyok érte. Felnéztem rá. És nem csak akkor, amikor a mennyezeten mászkált.

Miután eltemették, elvonultam a szobámba. Egész este hegedűmön játszottam, hisz úgy szerette hallgatni. Éjfél után azonban nem bírtam tovább, a lelkiismeretem nem hagyott nyugton. Azzal a biztos tudattal, hogy szüleim alszanak, kiszöktem a házból. Úgy surrantam, akár egy tolvaj, talán az is voltam – vissza akartam venni őt a földtől. Emiatt elítélhet bárki, nem érdekel.

Sírjához érve egyedül, a két kezemmel ástam ki őt. Nagy igyekezetemben egyik lábacskája a körmöm alá szorult és letéptem. Szúró fájdalmat éreztem mellkasomban, de már nem tehettem semmit, megtörtént. Hibámból tanulva óvatosabban kapartam el körülötte a földet. Hihetetlen, de pár óra alatt néhány centiméterre zsugorodott össze. Kiemeltem kicsiny testét, s egy befőttesüvegbe tettem. Így mentem, vagyis mentünk haza. Szobámban a polcra, a könyvek mögé rejtettem.

Nem érdemelt ilyen halált, de az is igaz, hogy már terhessé vált számunkra, és mind undorodtunk tőle, szégyenlem, de még én is, és igazából most sem lett szebb.

– Grete, induljunk végre!

– Megyek már.

*

A feleség türelmetlenül és idegesen járkált a szobában. Minden percben kilesett az ablakon, mikor jönnek már. Az asztalon lévő, ronggyal letakart tárgyat feltűnően kerülte.

Végre meghallotta érkezésüket. Megállt az asztal mellett összefont karral és persze szigorú tekintettel – így várta őket.

Férje lépett be elsőként a házba. Felesége nem törődött vele, a küszöbön megtorpanó lányát nézte, aki azonnal holtsápadttá vált.

– EZ hogy kerül ide? – kérdezte az anya vészjósló hangon.

– Tessék? Micsoda? – döbbent meg a férj.

Az anya továbbra is a lányát nézte.

– Hogy mi? Hát ez! – s lerántotta a rongyot.

A férfi megdöbbent.

– Ez hogy kerül ide?

– Én is ezt kérdezem!

Grete tovább hallgatott.

– Majd én kidobom a szemétbe, ahová az ilyen csúszómászó való! – és felkapta az üveget.

– Apa ne! – kiáltott fel, és próbálta kitépni kezéből.

– Engedd!

A nagy huzavonában a tető lepattant az üvegről, így kiszabadult a tartalma: a test a padlóra esett, a zuhanástól leszakadó fej a szekrény alá gurult, és a már korábban levált lábacska az asztalon landolt.

Mély csend.

Az anya szájára tapasztotta kezét, s kirohant a konyhából.

– Szedd fel ezt a koszt!

– Hogy beszélhetsz így a fiadról?

– Ez nem a fiam, csak egy...

– Ki ne mondd!

– Azt mondok, amit akarok!

– Nem lehetsz ilyen kegyetlen.

Veszekedés közben egyikük sem vette észre a közelgő veszélyt – a nyitott ajtóban feltűnt egy pirosan izzó szempár. Egy szökkenés és áldozata mellett termett. Szájába kapta a piciny testet, s mire észrevették, a macska már kint is volt, és eltűnt a sötétségben.