2011/3

Még inkább – Arnold Sobriewicz újabb útja trapézon, tamburán és Trabanton

Ez a szöveg egy regény második könyvének részlete, előzményei – csaknem a teljes első könyv! – a blogomon olvasható. Hasznos felkutatni minden előzményt, persze; beleértve Inka utazás, vagyis Arnold Sobriewicz úti breviáriuma című munkámat, amely 2000-ben jelent meg. Aki ezt a fáradságot nem venné, legalább az említett blog-folyamban közölt Előszót tekintse meg; mert ha nem, akkor hasznos ismeretek nélkül marad. De ez még a kisebbik baj. Az érdektelenség jele annak, hogy ez a bizonyos közönyös ember képtelen különbséget tenni fontos és mellékes között, sőt – ne legyenek nagy reményeink! – talán még jó és rossz között is; ezért igencsak félő, hogy hülyén fog meghalni. A hülyeséget pedig a butaságtól – amiről viszont a bölcset ismerik föl a kiválasztottak – olyan meredélyes szakadék választja el, hogy abba még a legtapasztaltabb hegyi vezető is tétován belezuhanhat.

1.

– Satya nem jött velünk – rágja tovább a tökmagot Jules, vagyis Gyula bácsi, vagyis Kövess Gyula, a fehér ládikán ülve; a félhomályos zugnak, amit albérletként használ, egészen tökmagolajszaga van. – Kihúzta magát ebből a dologból, egyik pillanatról a másikra, és az a különös, hogy ezt – akkor! – egyikünk se találta meglepőnek vagy akár szokatlannak. Pedig ahhoz képest, hogy milyen lelkesen, mondhatni, segítőkészen vett részt az előkészületekben, szöget kellett volna üssön fejünkbe a dolog. Ha Arnót fejébe nem is, hiszen… már megbocsáss… Az egy fafej, hahaha! Egy akácfafej, hahaha! Valóságos lángelme az unokaöcsém, ha érted, hogy mire gondolok – egy unikum! egy esemény! – de ebbe a fejbe még az akácszeg is belegörbül… Ezt a kifejezést használnám: világismeret, ha Arnót gyenge pontját kellene megneveznem. Világismerete nincsen neki, és ha így folytatja, hát nem is lesz.

Minek erőlködöm azzal, hogy választékosan fogalmazok, mondd meg. Azt mondtad, hogy ez az egész nem élesben megy; csak így egymás közt beszélgetünk, férfi a férfival… de hadd ne kalandozzam el. Arnoldra, ami engem illet, egy kecskét nem bíznék rá, mondjuk, hogy egy füves labdaréten vezetné keresztül, mert vagy elveszti, vagy elrontja, mire eljut a kecskével egyik kaputól a másikig, elveszti vagy elrontja, mint szőke nő a vasgolyót a gumiszobában… Nemhogy egy expedíciót! Arnoldra! Nem! Gondold meg, nem valami csekélységről van szó; megfigyelni a megfigyelőt, amint az inka tárgyi kultúra emlékeit gyűjti össze a vadonban; megfigyelést tenni, akár életünk kockáztatásával… Hát nem akármi, egy ilyen expedíció! Még kimondani is nehéz, ex-pe-dí-ci-ó, az a sok iksz meg cé! Nem, nem is a kudarcról beszélek. Mi lesz, ha egyetlen inkával sem találkozunk, vagy legfeljebb eggyel, de az is olyan csenevész, jelentéktelen… Hogy figyeljük meg akkor a megfigyelő megfigyelését? Nem ez a kudarc. Ez csak vereség. Nem is az idő tékozlásáról beszélek, hogy mekkora hülyeség egyáltalán ez az egész, behatolni a dzsungelbe, nyakig gumicsizmában, amikor az ember otthon ülhetne a tévé előtt és nézné a focivébét; a Szentai erdőben kergetni inka adatközlőt, miként a zergét… ez maga az eltévelygés, amely egyébként, még ha szigorúan veszem is, nem is maga a bűn; de azért legalább a harmadik bugyor. Felesleges körök a csalánosban, a szederbozóton át azzal a Sanyi bácsi féle tragaccsal; pedig hidd el, ezek a dolgok egyáltalán nem viszik előre a tudomány sikerét, az emberi fejlődést, a haladást, meg ezeket a hasonló nagy eszméket, amelyek régen elavultak, mint egy háború alatt kiadott takarékjegy, más néven hadikölcsön, és más egyéb izék, amire a Royal Academy egyáltalán pénzt ad; nem, haladásnak igazán nem nevezném, ahogy mi elindultunk azon a kordén. Szégyen volt ez a mi kivonulásunk, szégyen; szánalmas és törékeny volt a mi testünk, mint egy-egy fából faragott krisztusé, ahogy vonszolódtunk azon a tragacson, lámaháton, de egyáltalán nem volt virágvasárnapi hangulata. Első perctől láttam, még világosabban, mint téged itt az olvasólámpa burája alatt, hogy kudarcra ítéltettünk; neki, Arnoldnak, persze a kelleténél lassabban esett le ez a tantusz; mint ahogy többször megesett az is – többször, ezt hangsúlyozom, végig töredelmes utunk során! –, hogy rajtakaptam: fordítva van a kezében a térkép; tudod te, fiam, hogy milyen érzés este, egy súlyos nap küzdelmei után, kikötni előző napi táborhelyünkön…? Hogy még szinte ki sem hamvadt a reggeli kávé alatt a parázs…? Hát erről beszélek, amikor azt a szót említem, hogy kudarc. Mondom is neki: legalább a sátrakat felállítva hagytuk volna… most nem kellene megint kalapácsolgatnunk… Mit mondjak… az én unokaöcsém! Nem kezeli a valóságot, a valóságnak ezt a szintjét, ezt a szegmensét, amelyben mi, gyakorlati emberek, mozgunk, hanem tépi, gyűri, szaggatja, szétforgácsolja;

nem, nem az elkeseredett tévelygésről beszélek, te is látod, ha van szemed, az összes kacskaringót és cikornyát, nézd meg, itt van a beszámoló, ez az a rajz, amit az Alapnak beadott, ez a saláta… kirajzolják szépen útvonalunkat a gyűjtőnapló kézzel írt ákombákomai, földút, iszamós, bozót és kátyú, hajszálfinom térkép, igen, felidézni mindezt: akciófilm, csak még rosszabb, mert végkifejlete sincs, nincsenek jelenetek, csak a monoton vonulás, orromban érzem a csalán és bodza kesernyés szagát, csak antropológusnak ne lett volna az ember unokaöccse;

szervezésben Arnót igazán nem egy kaliber, de ezt nem is rovom fel a pálcájára. Ezért indultam vele én, ezért őrasszonyoztam inkahosszan őt és a lükebóka emberét, Sanyi bácsit, más néven Sanyi bát, akit a hetedik kerületben ma is csak Sobri gólemének neveznek, aki megtapadt rajtunk, mint rutinos osztriga a gégefőn, a gólem, ez az örökmozgó, aki – egy játék emberke, komolyan mondom! – egyre toporog vagy mozgatja vállát, vagy éppen csak izeg-mozog a kezével; önfeláldozás volt ez a részemről, nem találok jobb szót. Nem hiába mondom, és nem is először, de talán utoljára; és egyedül csak neked, mert te úgyis megírod majd: még egyszer nem tapicskol az én lábam Inkapataka saras vizében. Elég volt.

Sanyi bácsi, hogy is mondjam, hát ő sem az a vezető típus. Nagy szükség lett volna pedig éppen ilyenre, ezt magad is beláthatod; ha én nem vagyok ott, az egész expedíció az első napokban beroppan, mint egy… mint egy… mint egy gyönge hasonlat; de eszemben sem volt, bevallom most már, utólag, hogy Satya miatt gyanakodni kezdjek; hogy miben sántikál  azokon a görbe és rövid, de negyvenhetes lábain; mit gyanakodni? bíztunk benne, töretlenül, vakon, de meg még jól is jött a röpke kis árulása, „ő most nem jöhet velünk”, deklarálta, viszolyogtató hanghordozással, „nem jöhet, mert éppen jelentékeny dolga van”, emlékszem, pontosan ezeket a szavakat mondta, olyan idegenül hangzott az ő szájából ez a relatíve választékos mondat is, mintha Beckham az űrkutatásról nyilatkozna, na ja! semmi gond! semmi gond Beckhammel, te bizonyára kedveled a futballt, nekem pedig épp a számra jött ez a név valahogyan, Satya viszont mintha idézte volna önmagát, amikor mentegetőzött, vagy nem is önmagát, hanem egy másik, sokkal jobb kiadású személyt, akin talán fessen mutat  a padlizsánszín öltöny, fessen vagy legalább egy kicsit fessebben;  vérbeli regényíró soha nem adná ezeket a szavakat Satya szájába, mert félne a hitelrontástól; tessék? hogyan? még hogy Satya mentegetődzik? azonnal összeomlana a figura a papíron, ezeknek a szavaknak a súlya alatt, mint a hamu; Satya persze, valójában, nem törődött ezzel a vérbeli regényíróval, akit mi említettünk;

emlékszem, állunk kora délelőtt a Vihar tér szögletében, a Viharsarokban, hahaha, Satya a felszerelésére bök és fél vállát vonogatja, aztán kimondja azt a kérdést, amellyel egyszerre mindannyiunkat megsért:

– Hogy fér el ez a sok szar ebben a tragacsban?

2.

Megsért, de be kell látnom, hogy nem eléggé, nem véglegesen. Még inkább ez jut eszembe (még inkább! hahaha! most kapcsolok!), ez jut eszembe: hol méláz ilyenkor a kapitány? Hol van Sobri? Hol a parancsnok, hogy lenne legény a gáton? Vagy talán nekem kell ezt is, nekem kell rendet tartanom? Honnan tudnám, tudhatnám én, vagyis jómagam, hogy Sanyi bácsi milyen listáról szemezgeti vicik-vacakjait, rossz drótot, csíptetőt, hajlott szeget, jó lesz valamire kacatot? Egyáltalán: ki véste ezeket a tételeket a sajtpapírra? Ki, és miért ilyen hegyezetlen ceruzával? A papírra – hangsúlyos a! –, amelyre Sanyi bácsi sértetten hivatkozott, amikor ott, induláskor, őt vettük elő a Viharsarokban; és még igaza is volt neki, utólag belátom: miért rá kentük ezt a mindent, az indulás perceinek eltékozlását, a pillanatnyi vereséget? Minden, ismétlem, minden felhalmozva hevert a járdaszélen, de egyikünk sem látta át, hogy a dobozok és rejtélyes göngyölegek mit rejtenek; beléjük nem tekinteni jobb lesz, véltük megalkuvón; mint lomtalanításkor az a sok kacat és szemét, amit a házakból és pincékből és padlásokról és még ki tudja, honnan kidobálnak, ez volt a mi felszerelésünk; és ha Sanyi bácsi ott, a kezdet kezdetén bele nem gabalyodik a dobóhálóba, mint ahogyan belegabalyodott, és magára nem rántja a gipszből vagy műkőből vagy miből öntött kerti Faunt, mint ahogy magára rántotta, a Faunt, amely úgy trónolt a felszerelés kupacainak tetején, mintha élne; nos, nem is tudom, hogy akkor mi lett volna velünk; mi történt volna, ha a Faun Sanyi bácsi hálóban vergődő sípcsontjára nem esik, és el nem veszíti gipszből öntött férfiasságát… mármint a Faun, nem Sanyi bácsi… A gólem pedig – a szitkozódó gólem, akinek sípcsontja hetekig indigókék színben pompázik, ez az ő pecsétje, az indulás pecsétje a Gólem lábán! – eldurrantja az egyik elültöltőt, rögvest ezután, hogy az a Faun lezuhan; véletlenül, persze, véletlenül dörrenti el, de azért eldörrenti; úgy hangzik a keskeny bérutcában ez a dörrenés, mint egy díszlövés, mint egy ágyú, a Faun elvesztett férfiasságának tiszteletre;

a lövedék viszont, nagy szerencsénkre, célt téveszt, már amennyire van célja annak is, hogy egyáltalán elsül a fegyver (persze, hogy nincs célja!), és a lövedék, ha ugyan van lövedék a csőben, nem csak tömés, abban az ormótlan csőben, az éterbe távozik az utca szűk légterén keresztül.

„Hogy az Istenbe!”, veszi az Úr nevét szájára Sanyi bácsi, miután a dobóháló szövétnekét lefejti magáról.

Nem két percbe tart neki, az bizonyos.

Mert mi sem tudjuk rászánni magunkat, hogy segítsünk, annyira mulatságosan fest a hálóban vergődő emberke a gépies mozdulataival, ez a kis gép, mint egy felhúzható balerina a Hattyúk tavában, vagy a meztelenül vízi sellőt utánzó hadnagyocska Svejknél, hálóköntösben, hahaha! érted? háló-köntös! már mióta erről beszélek, lassan egészen népes csapat gyűl körénk, egy kis társaság, egy miniatűr társadalmi metszet, szájtátók hada, ringy-rongy emberkék, mérnökök, állampolgárok, néhány rendőr, alkoholisták, mondhatom, ezek a senkik úgy sasolják indulásunk szertartását, ezt az eseményt, ezt a rituálét, amit mi rendezünk nekik a Vihar téren, mintha sejtenék, hogy micsoda történelmi pillanat ez: egy expedíció indulásának szemtanúi, és még csak nem is tudják.

Ami azt illeti, nincs is az orrunkra írva.

Inkább úgy fest a dolog, hogy lomtalanítás van; figyelik ezek a szájtátiak a félbe vágott Trabantot, mint egy csodát, hogy milyen békésen toporog a Trabant előtt az a két mélabús láma, még mi sem tudjuk, hogy a Gazsi és a Pöpi névre nem hallgatnak egyáltalán, de aztán, később, megszokásból így nevezzük majd őket; Sanyi bácsi az állatkertből szöktette meg, „szabadította ki”, mint maga mondja, ezt a szép párt, „mivel egyáltalán nem volt jakjuk, de ezek még jobban húznak, bár Pöpi talán nem annyira tejel, mintha jak volna”; és milyen jól jön, hogy vannak, és itt vannak: köpéseikkel tisztes távolban tartják a szájtátiakat.

„Hova fér el ez a sok szemét?” – ismétli Satya kérdését az unokaöcsém.

„Miért? Talán nem azért van az utánfutó?” – kérdez vissza a sértődött gólem, mintha a kérdés őt célozta volna. Tény: egy irdatlan kordé lóg a fél Trabant mögött, mögé fogva, rögzítve ottan; egy négykerekű teher, stílusosan fém vázra szerelt Trabant kerekekkel. „Hát szép lesz, ha ezzel megindulunk”, jegyzem meg, „majd a száguldás bűnébe legalább nem esünk, igaz-e, biztos úr?” Rakodni kezdem az eketalyigákat, dobókörtéket és ejtőgépeket, elektromos ollókat és a fátyolszövet-göngyölegeket, fess vagyok és fiatalos, élvezem, hogy a szájtátók hada követi feszes izmaim minden moccanását, az új fogyasztónadrágom van rajtam, és szerencsére nem cipő, nem is bakancs, hanem: habda, mert amikor a vágópisztoly a lábamra esik, szinte föl sem veszem; semmi fájdalmat nem érzek, mert a gép súlyát fölfogja a vastag és bumfordi marhabőr lábbeli; nem tudom megállni, hogy amikor a száz darab bádogpinka a kezembe akad, körbe ne vigyek egyet a szájtátók közt, hirtelen ötlet, persze, de mit csináljak, én már ilyen vagyok, a belülről jövő spontaneitás úgy árad belőlem, mint az izzadság mások hóna alól, és milyen jól teszem, mert csak úgy kopog az apró a pinkában, legalább adakozzanak, ha más hasznukat úgysem vesszük: legyen meg az örömük nekik, nekünk meg az apró! „Mutatványosok vagyunk, lámafogaton járjuk Európát”, súgom körbe bizodalmasan, istenem, találékonynak kell lenni, alkalmazkodni kell a helyzetekhez, rám pedig kiváltképp jellemző ez a frissesség, mit csináljak, ebben van az erő, ebben van a virtus, a truváj.

Magam sem tudom, hogyan: végre fenn ülünk a fogaton, a romhalmaz tetején.

„Valami élelmet azért viszünk?”

Még alig indultunk el.

Szánalmas lassúsággal.

Még nem fordultunk ki a Nagykörútra.

Arnold esze máris az evés körül forog.

Magam is éhes vagyok, mit tagadjam.

Egy kis szeletke császárszalonnát früstököltem a nagy kapkodásban, csak úgy, magában, zsírpapírból, hozzá apró kortyocska törkölypálinkát. „Hátul van a gezemice a kordén!” „A… micsoda?” „A gezemice” – erősíti meg sietve és elégedetten Sanyi bácsi. Arnold nem szól többet, némán araszolunk a körúti forgalomban, aztán a Margit hídon, és én élveztem, hogy a tavaszi napfény cirókáló ujjacskái babrálnak a mellkasomon, és körülöttünk dudál és tülköl az a sok ideges úrvezető, araszolnak a pöfögő Ladák, Wartburgok és lepattant, osztrák és német roncstelepekről hablatyolt verdák, tavasz, istenem, 1994, az utcák teleszemetelve a pártok választási plakátjaival; még nem tudjuk, hogy vissza fog vágni a birodalom, keményen és gátlástalanul, nem tudjuk, pedig Horn Gyulát már megkoronázták; nem ám kényes, úri aranykoronával! nem! acélkoronával, amit izzadó munkások kovácsoltak súlyos pörölyökkel Csepel titkos műhelyeiben! és én úgy ülök azon a fogaton, Sanyi bácsi mellett, mint egy vándorlásból megtért isten, ölemben a Faun, akinek szerencsétlenül járt férfiassága ott maradt a járdán, amikor a nikkelszöges ládákat végre nagy nehezen négyen megemeltük, mondd, barátom, minek a nikkelszög nekünk, minek több láda nikkelszög a dzsungelben?! – de azért felraktuk a nikkelszögeket –, minek a nikkel, amikor faszeggel mindent meg lehet szegelni, ha már valaki annyira szegelni akar?