Szöllősi Mátyás

Csupa halk dolog

(G. István László: Pentagram – Tipp Cult Kft. Kiadó, Budapest, 2009)

Műfordítás-kötetről írni sosem könnyű – legalábbis nekem biztosan nem az. Főleg abban az esetben, ha versekről van szó. Így most nehéz helyzetben vagyok; mert egyrészt a fordító szövegei, ha most egy pillanatra nem csak fordítóként tekintek rá, nagyon közel állnak hozzám; nyelvi világa, képei és témái mindig is érdekeltek – és hiába, hogy itt más műfajról van szó; a név ott áll, a hang hallatszik. Másrészt angolszász líráról beszélhetünk – ha most már a Pentagram című kötetre tekintünk –; ami általában igencsak hatással van rám. Már csak azért is, mert ezen a nyelven olvasok viszonylag sokat – ha idegen nyelvről van szó, itt még úgy-ahogy kiismerem magam.

G. István László könyve figyelemfelkeltő. Valószínűleg azért, mivel nem egy szokásos műfordításkötetről van szó, hanem szó szerint egy komplett válogatásról. Gyakorlatilag három évszázadot fog át, hiszen ahogy arra a kötetcím maga is utal; egy ötszög terében látunk korokat; öt költő versein keresztül jutunk el a jelenig. Ferencz Győző utószavában a könyv erényeként emeli ki, hogy olyan szövegek fordításait is tartalmazza, melyek más műfordítók hangján már megszólaltak, s ugyanakkor teljesen friss, az adott költői életműből eddig nem ismert darabokat is felvonultat a kötet. Nem hiszem, hogy feladatom volna, hogy akár Emily Dickinsont, William Butler Yeats-t vagy mondjuk Sylvia Plath-t bemutassam, de arra nagyon hamar ráéreztem a kötet olvasása közben, hogy G. István László nagyon is jól ismeri őket, és ha töredékesen is, de bemutatja őket nekünk. Ahogy sorra olvastam a fordításokat, végig valami kettős érzés kerülgetett, ami nálam általában jelentkezik, ha fordításkötet kerül a kezembe – és ha az adott könyvet nem teszem le nagyon hamar. Volt is erre példa, hiszen könnyen elképzelhető az olyan eset, hogy vagy a mondanivaló nem ragad magával, vagy már nagyon az elején kitűnik, hogy maguknak a fordításoknak a minősége nem olyan, mint amit az ember (el)várt volna. Annyi előnyöm ebben az esetben mégiscsak volt, hogy néhány szöveg az eredeti nyelven is ismerős volt már nekem.

A könyv első ötöde Dickinson már-már szaggatott, néhol tényleg töredékesnek tűnő húsz versét tartalmazza. Szűk válogatás ez, ha arra gondolunk, hogy több mint ezerhétszáz vers került ki a kezei közül. Kemények ezek a versek, szinte kopognak és leginkább az jut róluk eszembe, főleg, ha valamiféle egyként gondolok rájuk, hogy figyelmeztető jelleggel készültek. Rámutatnak és megneveznek. Attól hatnak igazán, hogy szinte túlcizelláltak, már-már túl pontosak, egyszerűek és lényegre törők. Ez az, amire kiválóan ráérzett a fordító, mivel láthatóan kiválóan ismeri a két nyelvet, melyeken/melyekkel dolgoznia kellett. A szövegek pontossága néha tényleg zavarba ejtő; már itt kezdett egyértelművé válni, hogy a cím maga (Pentagram) nem csak magára az öt költőre, öt emberi világra vonatkozik, hanem arra a finom szimbolikára is, amely nagyon is sajátja az angolszász lírának: „Cédruserdő Termei – / Szem nem látja a végét – / Örökké állnak a Tetők – / Tág keretük a kék Ég – // A legjobb – Látogatók – / Mást nem is kell – tenni – / Kitárni mind a két Karom / – A paradicsom – ennyi –” (657). Ami számomra megdöbbentő ebben a lírában, hogy úgy beszél a Halálról, az Éjfélről, a Végtelenről, hogy egy pillanatra sem válik nyűggé vagy épp patetikussá; úgy mond ki dolgokat, mintha maga a kimondás a legtermészetesebbek volna. Az angol nyelv tömörsége, az, hogy a legegyszerűbb módon képes fogalmazni, tematizálni, érthetővé teszi ezt, de a fordításokkal már más a helyzet; nem könnyű nyolc-tíz szótagba belesűríteni mindezt, egybefogni egy olyan nyelven, ami teljesen más módon szerveződik. Itt elgondolkodtam egy pillanatra azon, amin annyit vitatkoznak folyamatosan, vagyis hogy a magyar nyelv mennyire különleges és mennyire nem az. Különleges. Talán elsősorban azért, ahogyan képes idomulni, ahogy újraalkot és a saját képére formál.

Yeats természetesen rá tud dobni egy lapáttal. Az a beszédmód, ami a könyv második ötödében előtérbe kerül, bevallom, eltölt félelemmel, de mindig társul hozzá valamiféle várakozás; olyasféle érzés ez, mint amikor az ember valahogy egy kicsit megkívánja a rosszat. A balladisztikus szövegekben szinte mindig van valami ráolvasásszerű, s még úgy is, hogy legtöbbször az énről beszél, a te is ott lappang, mintha automatikusan maga mellé állítaná az olvasót; határvonalat húzna, kövekből, fákból, természeti képekből, emberi sorsokból és a befogadó eldöntheti, hogy átlépi-e azt a határt, vagy inkább visszakozik. Bevallom, néha igencsak koncentrálnom kellett, hogy a tömör szerkezetek fölött ne fussak át, hogy valójában megértsem, hogy például „Elefántcsontszín-pillanat: / Ifjú testek, a lány táncol; / A férfi a szénsötét hajat / Tekeri, mintha fojtogatna. (…) Mondják, játszik, de tudom én, / Vele táncol a szíve a vágytól, / S hogy megölje, veszi a kést, / Hagyom a férfit, ez a sorsa.” (Öreg Bolond Jane a táncolókat nézi) – és ha olvas, ha megért, ha törekszik, akkor könnyen egy támolygó gyilkos, kitaszított vagy akár egy bolond helyében találhatja magát; „Utamba állt a püspök és / Hosszan beszélt velem. / „Petyhüdtek már a melleid, / és tested vértelen; / Székhelyed a mennypalota, / Ne istálló legyen.” (Bolond Jane a püspökkel beszél).

Owen Sheers és Kei Miller verseit ez idáig nem ismertem, talán egy-két fordítást olvastam korábban, melyek a kettejük szövegeit tolmácsolták, de alapjában véve, így egyben, több szöveget most olvashattam mindkettejüktől először. Owen Sheers költészete mozgalmas. Magának a mozgásnak, a környezettel való érintkezésnek van az egyik legjelentősebb szerepe lírájában; séta, futás, „behatolás a tájba” – vagy épp a táj finom szimbolikájának feloldása a nyelvben; ahol tulajdonképpen már maga a táj – ami számára, nagyon úgy tűnik, egyben otthon – válik nyelvvé: „Nekem ez a lejtő a nyelv. / A kő lehámló bőre, / ahogy folyton lecsúszom róla, / mozgó egyhelyben topog a láb, / omlik a törmelék, zuhog a kemény víz.” (Dadogás az omladékon).

Az Angliában élő, de ugyanakkor jamaicai Kei Miller valóban valamiféle kakukktojásként lép színre a könyv utolsó ötödében, és hamar le is szögezi ezt; már az első szöveg egyfajta különállásról beszél: „De talán a gyarmati sérelem / üt vissza, hogy most is mi lettünk a kalózok, / a feketék, elraboljuk az angolt az angoloktól, / a költőktől a költészetet” (Mi lettünk kalózok). Mintha egyszerre jelentkezne egyfajta bűntudat és egyfajta finom gőg Kei Miller verseiben, akinek beszélője, egyik szövegében lemond a prófétaságról, mintha nem kívánná egyértelműen folytatni azt – az általa egyébként valószínűleg kiválóan ismert és érzett – ködös hagyományt; „Szóval feladtam. Nem éri meg. / Katasztrófákat cipelni a nyelven / mindig is veszélyes volt ha egy nap / fontos lett a mustáríz, / a zabkása állaga, íze / amit a szájunkkal teszünk, / csupa halk dolog.” (Csupa halk dolog).

A Pentagram nemcsak öt költő életművéből villant fel jelentős momentumokat, hanem játékba is hozza ezeket a szövegeket; talán elkerülhetetlen, ha valaki végigolvassa a kötetet, hogy valamilyen módon összemérje és összeollózza magában ezeket a világokat. G. István László nagyon finom kézzel szólaltatta meg a már ismert, és a még ismeretlennek számító verseket; és szubjektív válogatása valóban új kontextust teremtett. Ez az ötszög legalább annyira tartalmazza az állandóságot, mint a folyamatos változást – finoman és halkan.