2012/1

Boldog végnapok

(Bodor Ádám: Verhovina madarai, Magvető, Budapest, 2011)

Hosszú várakozás előzte meg Bodor Ádám legújabb, harmadik regényének megjelenését. Az érsek látogatása óta eltelt tizenkét év alatt nem kevés elvárás gyülemlett fel a készülő könyvvel szemben, annak ellenére, hogy tudjuk, nem érdemes bármit előre megkövetelni egy még megszületendőben levő műtől. Jelen esetben az első Bodor-regény, a Sinistra körzet szinte reflexszerűen váltotta ki olvasóiból ezt a hozzáállást: egy ennyire nagyszerű kötet után nagyon nehéz nem azt várni, hogy a szerző önmagát túlszárnyalja – a feladat azonban szinte kivihetetlennek látszik. Az olvasó így előre borítékol magának némi csalódottságot, mely – hangsúlyozom – független a tényleges olvasmányélménytől. Első találkozásom a regénnyel bennem is csalódást keltett: minden túl ismerős, a tájak, a hatalmi viszonyok, a monadikusan zárt figurák, a meghatározatlan félelem, még az olvadó hó és a tavaszi virágok illata is. Csak a második, harmadik olvasás után döbbentem rá arra, mennyire erősek és mennyire hiábavalóak a prekoncepcióim, sőt: mennyire meghatározzák még azt is, mit veszek észre a szövegben. Ezen felismerés után máris egész más színben tűnt fel a regény világa: elkezdett saját fényével világítani, mint a jégbe fagyott vízimalom, Eronim Mox varázslámpása.

Ami a Bodor-regények egyik legfontosabb világteremtő elemét, a neveket illeti: a szerző itt is tobzódik a különféle érdekes hangzású, különféle népekre, nemzetiségekre vagy vallási felekezetekre utaló tulajdonnevekben, akár személyekről, akár földrajzi nevekről van szó. A táj valószerű (sőt, bizonyos nevei valóságosak), mégis elhelyezhetetlen, az olvasó jobban teszi, ha ezúttal sem bajlódik térképpel, s még a szövegben említett Máramaros vármegye hegy- és vízrajzát sem kutatja fel. Az erős, karakteres hangzású Verhovina szó már önmagában kialakít egy képet bennünk: az első két szótag alapján keménynek és hidegnek képzeljük ezt a világot, melyet ugyanakkor (az utolsó két szótag nőnemű végződése képében) némi kedvesség és légiesség is átjár. A baljóslatú Sinistra körzethez képest itt valóban jobb érzés elidőzni. Minden kiszámíthatatlanság, fenyegetés, a pusztulás minden lépése együtt sem képes arra, hogy a falu lakóiban elültesse a menekülés gondolatát. Jablonska Poljanáról csak az megy el, aki nem találja itt a helyét: a fészküktől megfosztott énekesmadarak, valamint Anatol Korkodus madárkái, a javítóból elhozott gyerekek.

A tizenhárom fejezet mindegyike egy (vagy több) szereplő nevét viseli. Valóban személyekhez kötődő, mozaikszerű, rövid történeteket olvasunk: ez a személyesség Bodor regényében új elem. A nevek, legyenek akármilyen furcsák és megmagyarázhatatlanok, itt erősebb, szervesebb kapcsolatban állnak viselőikkel, nem választhatók le róluk tetszés szerint. A szöveg többször reflektál is erre az állandóságra. Ha egy festett hajú intézeti suhancot Daniel Vangyeluknak hívnak, „mint valami kopott, öregszagú sekrestyést” (6.), akkor ez a neve, bármilyen furcsán hangozzék is. És ha ugyanőt megkérdezik, mit gondol, a rádióból szóló énekesnő neve valóban Maya Miklovitz-e, „vagy csak úgy kitalálták neki” (18.), akkor nem érti a kérdést. Az is igaz viszont, hogy a nevek mögött nem állnak igazán hús-vér alakok: mindaz, ami meghatározza őket, az a történet, amit róluk hallunk. Vannak tetteik, esetleg foglalkozásuk, a rájuk bízott feladatokat elvégzik, de nincsenek például mélyebb érzelmeik, erkölcsi integritásuk pedig végképp hiányzik – nem is csoda, mivel a világ, amelyben élnek, jórészt mentes az erkölcsi szabályoktól. Szövevényes árulások, homályos üzletelés robbanóanyagokkal, a legnyilvánvalóbb tények letagadása – a sor hosszan folytatható lenne. Talán a gyilkosság az egyetlen bűn, amely megtorláshoz vezet (Augustinékat két iskolás gyerek meggyilkolásáért házi őrizetre ítélik), ennek ellenére többen is erőszakos halállal végzik. A regény első mondatában említett Stihl motoros láncfűrésznek a dramaturgiai szabályok értelmében el kell sülnie, s mielőtt Fabritius exlelkész gyilkolni indul vele, az elbeszélő-szereplő, Adam így biztatja: „Eredj, jóravaló ember vagy” (236.). Minden csak nézőpont, illetve homályos érdekek kérdése.

Akkor hát negatív utópiával állunk szemben? Az erkölcsi normák kifordítása, a hatalom önkénye itt is egy diktatorikus berendezkedés veszélyeit jeleníti meg, ahogy az előző két regényben? A válasz korántsem egyértelmű. Nyomokban itt is felbukkannak egy diktatúra elemei, ám a hatalom nem összpontosul egyetlen ember vagy csoport kezében. A vízügyi brigád, élén Anatol Korkodussal ugyan tekinthető a falu irányítójának, a vele ellentétes oldalon ott áll például a rettegett Damasskin Nikolsky vagy Karabiberi rendésznő, ám az igazi fenyegetés nem tőlük, hanem a körzeten kívülről, a távolból érkezik, kósza idegenek és gazdag befektetők képében – vagy éppenséggel a semmiből, megnevezetlenül, mint a motoros szán, amely végül elragadja Anatol Korkodust. Megfoghatatlan félelem uralja ezt a világot; az idegen erő még a természet rendjét is megváltoztatja. A madarak elrepülnek, a méhek és halak kipusztulnak, a végítélet pedig akkor jön el, ha a nap nem megy le többé. Mindeközben fény derül arra, hogy bár a történések térképen nem helyezhetők el, a naptárban igen: egész pontosan 2011-et írunk. Jablonska Poljana visszájára fordított, értelmetlen tevékenységekkel töltött, mégis békés hétköznapjait valójában egyetlen dolog fenyegeti: a mai világ számunkra ismerős hétköznapjai, termálfürdő-építéssel, a gazdagság ígéretével – melyek ebben a tükörben mintha nem is lennének olyan magától értetődőek. Ha már utópia a könyv, meglehetősen kétélű.

A Verhovina madarai az előző két regényhez képest talán kevésbé áll össze egyetlen egységgé; ha a Sinistra körzet műfaji hovatartozásával szemben felmerültek kételyek, azok, úgy látom, most még indokoltabban vethetők fel. A novellaszerű fejezeteket a korábbról ismert eljárások fűzik egymás után: a szereplők nevének és eposzi jelzőinek ismételgetése, a hozzájuk tartozó történetszilánkok visszatérései, a legfontosabb motívumok (például a víz, a büdösség vagy a madarak), a szöveg rendkívül egyenletes, sajátosan bodori stílusa és hangzásvilága összefogja a kötetet, ugyanakkor még erősebben jelen vannak azok a vonások is a szövegben, melyek széttagozódást eredményeznek. A korábbi regényekben nem volt arra példa, hogy egy szereplőt vagy helyszínt – véletlenül? szándékosan? – kétféleképpen nevezzenek: itt a Nikolina-telepen dolgozó Krantz állatorvos a 9., róla elnevezett fejezetben Svantz dokiként, a helyszín pedig Kolina-telepként szerepel, az ostábla helyi változatát pedig előbb Krik-Krak, majd Trik-Trak játékként emlegetik. Megszokhattuk persze, hogy Bodor világában a tulajdonnevek (a hozzájuk tartozó identitással együtt) hatalmi és egyéb érdekeknek megfelelően cserélődnek, de itt nem erről van szó. Sőt, mint említettem, ez a regény meglepően „merev” jelölőként kezeli a személyneveket. A (látszólagos) összefésületlenség más apróságokban is megjelenik: az egyes történetelemek gyakran megváltozott formában térnek vissza, az időrendet megszervező utalások pedig többször is ellentmondanak egymásnak. 

A regényszerűséggel kapcsolatban a legtöbb fejtörésre az elbeszélő kilétének ingadozása adhat okot. A Verhovina madarai egyik fő újítását épp ebben látom: a korábbi regények egyik hangsúlyos formai elemét töltötte meg Bodor új tartalommal. A könyv nagy részében Adam, Anatol Korkodus brigadéros segédje a megnevezett narrátor. Sok mindenről tud, akár a mindentudó elbeszélő titulusát is megkaphatná, mely kiválóan alkalmassá tenné a regényelbeszélői pozícióra, csakhogy a 13 fejezetből négyben nem Adamtól halljuk az eseményeket, a 2. fejezetben például el sem hangzik a neve. Hogy a bizonytalanság teljes legyen, a 3. fejezet egy külső szemlélővel indul, majd az utolsó oldalakon Adam átveszi a szót. A Sinistra körzetből ismerős megoldás – ennyiben is hagyhatnánk a dolgot, ha nem lenne nyugtalanítóan más ez a fajta bizonytalanság. Ott akár Andrej Bodort, akár a harmadik személyű elbeszélőt hallottuk, mindig követhető volt egy jól azonosítható, világosan kifejtett történetszál. Itt viszont csak sok rövid, személyes történetet ismerünk meg, de kevés a fejezeteket átfogó, nagyívű történés. A pusztulás, megsemmisülés folyamata az egyetlen, ami előrehalad. Ebből a nézőpontból nem látszik regénynek a könyv, a történettörmelékek felett azonban ugyanolyan mindentudó elbeszélő uralkodik, mint egy regényben. Mintha Adam (vagy Adam neve mögött valaki) játszana velünk. Feltehető a kérdés: mi célt szolgál mindez? Tényleg a könyv egységének megbontása, a töredékesség hangsúlyozása lenne az egyetlen mögöttes szándék? Netán más oka is van az elbeszélőnek, hogy homályban hagyja kilétét?

Szót kell ejtenünk még az alcímről is: Változatok végnapokra. Verhovina története, pontosabban történetei mind a pusztulásról szólnak. Szinte minden fejezetben meghal valaki, mások eltűnnek, a könyv végére alig marad lakosa Jablonska Poljanának. A boltok bezárnak, a vasúti síneket felszedik, a vízügyi brigád tevékenységének megszűnésével a központi hatalom utolsó morzsája is elenyészik. Adam mégse megy el innen, sőt: továbbra is kitartóan védelmezi az idegenektől a végképp magára hagyott települést. Mintha a vég zavartalan elérkezését akarná biztosítani. A könyv egyetlen nagyszabású apokaliptikus eseménysort alkot, a hozzá tartozó üdvtörténeti ív nélkül. Ami a pusztulás után következik, az már túl van azon, hogy pusztulásnak nevezzük; a legkevesebb értékelést sem engedi meg, egyszerűen csak van. A morál hiánya végső soron ebből is ered: Verhovina makacs elzárkózása az utolsó fejezetben 2011-es évszámmal megjelölt jelentől visszatérés egy időtlen természeti állapotba, ahol a felhők akkor is ott vonulnak az égen, ha senki nem látja, a visszatérő rozsdafarkúak pedig fészket raknak: „Pálcika, ágacska, száraz fűszál, hajszál.” (255.)

A természet közömbösségével párhuzamba állítható az a tárgyilagosság, amellyel az elbeszélő (Adam) tekint a történésekre. Semmit és senkit nem ítél el, csak szenvtelen hangon tudósít. A történetek bizonyos pontjain pedig váratlanul elkezd ételekről beszélni, a korábbi Bodor-regényektől szokatlan részletességgel és érzékletesen: az Augustinék öngyilkosságáról szóló fejezet a Nyegrutz-féle cakkos lángos leírásával zárul, de készül többek között lebbencsleves, berbécstokány, herepörkölt, és azt is megtudhatjuk, mennyi ideig kell sütni a fiatal tengerimalacot. A vacsora menüjének változásából derül ki Anatol Korkodus számára, hogy nemsokára eljön a vég, a kantinból érkező paradicsomos káposzta gonosz üzenetet hordoz: ételek és történések szerves kapcsolatban állnak egymással. Úgy tűnik, ez nem független az elbeszélő kilétének bizonytalanságától sem.

A Verhovinán bekövetkező apokalipszishez tartozik egy könyv, melyről még azt sem lehet eldönteni, mi a műfaja. Ez Anatol Korkodus mindennapi olvasmánya (úgyszólván Bibliája), Eronim Mox mesés- illetve szakácskönyve, hol így, hol úgy nevezik. Egy senki által rég nem beszélt nyelven, magyarul íródott, és csak elejtett megjegyzésekből értesülünk róla, mit tartalmaz: egyrészt Verhovina teljes történetét a kezdetektől a végítéletig, sőt azon is túl, másrészt recepteket, melyek egyúttal minden felmerülő élethelyzetre megoldást kínálnak. A Verhovina madarai titokzatos játéka a mindentudó elbeszélői hanggal, a műfaji besorolhatatlansággal és sok más finom részlettel mintha mind erre a könyvre utalna. Könyv, amely önmagát ábrázolja? Mise en abyme? Akárhogy is értelmezzük, Bodor Ádám műve rendkívüli szépséggel megírt, hátborzongató és magával ragadó élmény.