2012/1

Ideje van

Gyomorhurut – mondogatta, miközben a fejét a WC falának nyomta. Hideg volt, a lehajtott ülőke is. Kényszerítette magát, hogy ne nyissa ki a szemét. Kettőszáznegyvenig elszámolok, majd akkor.

Kicsit csalt, lefelé sandított, de csak a karját látta. Átütöttek az erek a vékony bőrön, N betűt meg egy szigonyt rajzoltak. Fehér és kék. Most nem volt rajta egy plusz szín sem, pedig régen a feszívódó sárgába gyakran durrantották bele lilával az avatatlan kezek a nehezen megtalálható vénát. Sosem értette, hogy azok, amik olyan szépen látszanak, miért nem alkalmasak.

Óvodás volt mikor először találkozott a tűvel. Vakbélgyanú – mondták anyunak, aki a laborba vitte. Nehéz elgondolni, hogy komolyan azt hitte a nővérke, ő majd kinyújtott ujjal várja és hagyja, hogy belebökjenek egy nagy tűt. Ahogy közeledett felé a fém, maga mellé rántotta a kezét és végignyúzta a kantáros farmer oldalán lévő zipzárral. A felnőttek a vérző tenyéréltől pánikoltak be, ő pedig nyugodtan közölte, hogy akkor vér már van, nem kell szúrni.

Később is szívesen választott volna hasonló alternatív megoldásokat, de amikor kellett, inkább nyújtotta a karját, lazított, elnézett valamerre, majd erősen rászorította a gézlapot. Egyre rutinosabb nővérkékhez került az egyre gyakoribb vérvételeken, megszokta. A sokadik hormonkezelésen, míg hagyta, hogy belőle csapolják tele a fiolákat, a nővér egy füst alatt közölte azt is, hogy a férje mintáival minden rendben, meglehetősen virgoncak a fiúk. Hazafelé megbeszélték, hogy a kis üvegcse mellé kapott használati útmutató valóban nem tévedett: „az otthonról hozott spermium minősége mindig jobb”. Elnevetgéltek a szintidőn, hogy a negyvenöt kilométerre lévő reprodukciós központba is sikerült beérni a megszabott egy órás időintervallumon belül. Ráadásul ez még mindig emberibb volt, mint a férjnek öt nap önmegtartóztatás után egyedül elvonulni a nyugiszobába, a lepedővel leterített bőrkanapéra, az összeragadt lapú újságok közé. Oda, ahol nehéz nem nyugiban lenni, mert ugyan a másik szobába nyíló ajtó párnázott és hangszigetelt, de a folyosó felé nem. Kissé nehezíti a feladatra koncentrálást Mari néni és Teri néni vitája folyosófelmosás közben arról, hogy kell-e babérlevél a babfőzelékbe.

Aztán minden hónap advent, nézte, hogy feszül-e, késik-e, rutinból nyúlt a drogériában a polcra a tesztért. Produkált minden tünetet, ha nem, akkor meg bebeszélte magának.

Aztán kába bolyongás, mondatfoszlányok: hétfőn újabb vérvétel, csökkenő HCG, minden negyedik terhesség elhal, korai, természetes. Nem, nem természetes, és nem lehet megszokni, csak tartani tőle, félni. Egyre jobban, egyre mérgezőbben. Felkészülni arra, hogy talán soha. Aztán titokban elengedni, fejet a homokban jó mélyre fúrva: most előbb kerüljünk egyenesbe, ez a feladat még fontos, új hely, új meló. Van időnk.

Mikor a legszerencsétlenebb volt osztálytárs is a harmadik gyerekéről készült fotókat osztotta meg, inkább lecsukta az ablakot és kinyitott még egy mappa átolvasnivalót. Egy új szokása alakult ki, a férje csak elnézően mosolygott, időről-időre lejmolt egy gyereket. Csak pár percre, és tényleg segített is például megfogni, míg dolguk volt a szülőknek, vagy nem volt épp üres kezük, cserébe titokban letüdőzte a babaillatot.

Kettőszáznegyven. Felemelte a hosszúkás műanyagot, és óvatosan megfordította. Két ablak, két lila csík. Visszaosont a hálószobába, a mosoly még a leengedett redőny résein keresztül az utcára is kiszűrődött. A félálomban kíváncsian mocorgó fölé hajolt, és a fülébe súgta: Jó reggelt, Apuci!