Bende Tamás
izzadság
beleizzadtam a beszédbe, minden szóba, ami valaha kiáramlott belőlem, minden képzetbe,
álomba, villanásba,
kipárolgott a bőröm alól az élet, a belső szerveimből a nedv, az erekből a vér, a gyomromból
az izgalom, a várakozás, a készülődés,
lecsorgott rólam és lábam alá gyűlt, meghamisított remekmű, összekaristolt portré,
azonosíthatatlan elegy, sárrá kikevert bizalom,
beleizzadtam a bizonytalanba, a megkérdőjelezhető igazságokba, a titkolózás csíráiba,
elhallgatásokba, félrenézésekbe, lesütött szemekbe, félperces telefonbeszélgetésekbe,
beleizzadtam az elfojtásba, a beletörődésbe, hogy nem ismerjük, hogy nem lehet, hogy nem lehet,
száradtam, cserzett a szám, a tenyeremen repedt a bőr, a csigolyák mellett hasadt a hátam,
kiradírozott papírlap lettem, távolság, mélység, felismerhetetlenség, összeaszott szilva,
lehullott, elgurult rothadás,
töltődni kellene, keringést generálni, forrásvízzel frissülni, átmosni, kimosni a salakot,
gyökeret ereszteni, felszívni a tápanyagot,
hajtások kellenek, zsenge újdonság, kimozdulás a nyugalmi pontból,
például elmenni párizsba újra, ballagni a boulevard saint michelen, éppen úgy, a szajna felé, vagy brüsszelbe, palack vörösbort inni, kockás terítőről, szürkületkor,
vagy berlinbe, megmaradt faldarabokat végigsimítani, történelmet idézni, vagy londonba, varsóba,
prágába kéne menni,
macskaköves utcákon sétálni, füstös fogadókba térni be, majd idővel kilépni a hidegre, havas templomtornyokat csodálni, kőlépcsőket, sikátorokat fedezni fel,
elveszni a félhomályban, minden suttogásban anyanyelvet hallani, visszatérni aztán,
visszatérni mindig, ugyanoda, honnan egyszer el, az érzéssel, hogy egész vagy újra, kerek, mint a kút pereme, éles, mint a csobbanás a mélyben, határozott és letisztult, visszajönni, visszatérni, verejték nélkül, kipihenten, felkészülve az újabb
izzadásra
konyhaablak
a konyhaablakban állok
a villanyt lekapcsoltam
így talán nem repülnek be
a szúnyogok és az éjjeli lepkék
cigarettára gyújtok
üres a belső udvar
műanyag kislapátok
a fűbe szórva
gyermekek kegyetlen szikéi
a szív alakú homokozó
elhagyottan piheg ilyenkor
napközben szerzett sebei
az éjszaka alatt begyógyulnak
valamelyik konyhában leejtenek
egy halom tányért
a bokor alól előlopakodó
macska egy pillanatra megtorpan
egy árnyék mindig követi
nem jó ez így aludni kéne már
egy utolsót még szisszen a cigarettacsikk
mielőtt végleg megszívja magát hogy
a félig üres eszpresszós csésze
aljára süllyedjen
gyomlál, ás
széthulló napjaidban
felejteni kényszerülsz
messzire gurulsz
át a csalánoson
át a lemetszett akácágakon
át az összekotort disznóganéjon
hová érkezel nem tudod
csak a távolság mérhető
így kezded el
zsákba gyűjtöd a lehullott gyümölcsöket
földről szeded a penészt a rothadást
gazolod a sziklakertet
kiskapával sebzed a talajt
a ház oldalánál koszos kézzel
téped a betonon áttörő növényt
csomókban húzod ki gyökerestül
sosem nőhet vissza
a terasz-törmelékeket vödörbe lapátolod
hogy aztán kukába önthesd
robaj porfelhő zúzódás
minden mást a komposztálóba szórsz
ott aztán erjedhet gyűlhet a szag
lezárva elzárva élőtől
a gyomok már nem szívnak el több tápanyagot
nem nőnek be nem fojtanak meg
levegőhöz jut mi levegőre vágyott
felhasad
felhasad valahol a szívizomszövet
hogy előmásszanak belőle
a gyötrődés férgei
meg a hernyók
amelyekből sosem lesz pillangó
láthasd te is
amit már nincs miért
értelmét veszti a hogyan is
kérdéseid magukba végződnek
bukik az önmeghatározás
innentől
merre
mi
nem tudod
azt sem
( 0 Votes )
