Road movie sok állóképpel

(Umberto Eco: A prágai temető. Ford. Barna Imre, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2012)

Nem lehet könnyű Umberto Ecónak lenni. Ez persze elég különös kijelentés, hiszen elsőre inkább irigylésre méltó helyzetnek tűnik, ha az ember középkorászként és szemiotikaprofesszorként nemcsak hogy megkérdőjelezhetetlen szakmai hírnévnek örvend, de egyenesen a legtöbbet és legszélesebb körben idézett európai entellektüelek sorába tartozik. Az Eco név branddé vált, mellyel valószínűleg bármilyen könyvet el lehetne adni – gyorsan tegyük hozzá: jellemzően igényes és élvezetes könyveket adnak el vele – viszonylag tisztességes példányszámban, még egy olyan szűk piacon is, mint a hazai. Amiért mégsem lehet könnyű Ecónak – legalábbis Ecónak mint regényírónak – lenni, az nem más, mint A rózsa neve. Azok ugyanis, akik szívükbe zárták ezt a zseniális intellektuális krimit, a hozzá írott, a művet már-már filozófiai magaslatokba emelő kommentárral együtt, óhatatlanul hozzá mérik a szerző minden további szépirodalmi próbálkozását (ami érthető is, hiszen ez a könyv az, ami Ecót igazán Ecóvá tette). Azóta minden újabb regény megjelenését követően számtalan olvasó reménykedik, hogy most végre hátha… De aztán valahogy mégse.

Road movie sok állóképpel

(Umberto Eco: A prágai temető. Ford. Barna Imre, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2012)

Nem lehet könnyű Umberto Ecónak lenni. Ez persze elég különös kijelentés, hiszen elsőre inkább irigylésre méltó helyzetnek tűnik, ha az ember középkorászként és szemiotikaprofesszorként nemcsak hogy megkérdőjelezhetetlen szakmai hírnévnek örvend, de egyenesen a legtöbbet és legszélesebb körben idézett európai entellektüelek sorába tartozik. Az Eco név branddé vált, mellyel valószínűleg bármilyen könyvet el lehetne adni – gyorsan tegyük hozzá: jellemzően igényes és élvezetes könyveket adnak el vele – viszonylag tisztességes példányszámban, még egy olyan szűk piacon is, mint a hazai. Amiért mégsem lehet könnyű Ecónak – legalábbis Ecónak mint regényírónak – lenni, az nem más, mint A rózsa neve. Azok ugyanis, akik szívükbe zárták ezt a zseniális intellektuális krimit, a hozzá írott, a művet már-már filozófiai magaslatokba emelő kommentárral együtt, óhatatlanul hozzá mérik a szerző minden további szépirodalmi próbálkozását (ami érthető is, hiszen ez a könyv az, ami Ecót igazán Ecóvá tette). Azóta minden újabb regény megjelenését követően számtalan olvasó reménykedik, hogy most végre hátha… De aztán valahogy mégse.

Ne szépítsük: A prágai temető szintén a „mégse” kategóriába tartozik. És nem csak A rózsa nevével való összevetésben; a könyv – mondhatni – önjogán vérzik el. Pedig alapvetően biztos kézzel megírt szövegről van szó, ami nem csoda, hiszen Ecót véletlenül sem vádolhatjuk azzal, hogy híján volna a szükséges mesterségbeli fogásoknak. A fő problémát éppen az jelenti, hogy mostanra mintha már csak a fogások maradtak volna. Mert van itt minden, mi szem-szájnak ingere, s a mai „művelt” olvasói elvárásoknak megfelel: duplikált (sőt rögtön triplázott) elbeszélő, izgalmas, már-már divatos téma („sok vér és még több latin” helyett ezúttal titkos társaságok és nemzetközi összeesküvések), korhű illusztrációk, történelmileg hitelesített fikció. Ha viszont arra kellene választ adni, hogy voltaképpen mi végre működik ez az egész masinéria, már gondban lenne az egyszeri recenzens.  

Pedig a történet – ha átrágjuk magunkat a hosszadalmas bevezető eszmefuttatásokon – egész ígéretesen kezdődik. „Hőse”, s itt az idézőjel kétségkívül indokolt, Simone Simonini, aki hivatalosan közjegyzőként, gyakorlatilag okirat-hamisítóként tengeti életét. A 19. századi Torinóban, sajátos nyelvi-kulturális határhelyzetben nevelkedett („Gyerekkorom óta inkább franciának, mint olasznak érzem magam, így van ezzel minden piemonti” [65.]) Simoninibe ancien régime-párti nagyapja a legváltozatosabb nemzeti és faji előítéleteket táplálja. Így nem esik nehezére, hogy a szabadkőművesek vagy a zsidóság rémtetteiről szóló „hivatalos” dokumentumokat kreáljon, ha éppen erre van igény megrendelői részéről. S az efféle irományok iránt meglepően nagy kereslet mutatkozik a különféle titkosszolgálatok körében a nemzetállamok kialakulásának korát élő, tehát politikailag igencsak instabil Európában. Az ekképpen behálózott Simonini kisstílű hamisítóból nemzetközi politikai játszmák részesévé, mi több, alakítójává válik. Ami, mint kiderül, egészen jövedelmező foglalkozás…

Hogy a képlet azért ne legyen ilyen egyszerű, Simonini naplóbejegyzései mellett – a regény klasszikus én-elbeszélésként indul – egy másik elbeszélői szólam jelentkezik: bizonyos Dalla Piccola abbé kommentárjai. A titokzatos abbé felfedi Simonini életének azokat a fejezeteit, sőt akár titkos mozgatórugóit, melyekről a derék közjegyző nem számol be, illetőleg megfeledkezik (megfeledkezni igyekszik). Dalla Piccola, úgy tűnik, nem más, mint Simonini élő lelkiismerete, aki közben önálló életet él, és időnként saját kalandokba keveredik. Kettejük különös szópárbaját pedig egy harmadik elbeszélő („az Elbeszélő”) kommentálja, fűzi egybe, látja el további kiegészítésekkel. A három szólam szerepeltetése két szempontból is érthető: egyfelől a nézőpontok váltakozása adja meg a szöveg dinamikáját, másfelől a két (három) narrátor viszonya a regény végéig nyitott kérdés marad. Ez utóbbi főként az olvasói figyelem fenntartását szolgálja, még ha a megoldás nem is hoz különösebb meglepetést, sőt mindvégig sejthető (különösen a „Froїde doktorra” történő utalások alapján).

Az egyetlen gond az, hogy mindez két bekezdésben összefoglalva jóval érdekfeszítőbben hangzik, mint majd’ hatszáz oldalon elbeszélve. Simonini számos jellemhibájának egyike a fecsegés iránti hajlam, ami a jelek szerint narrátortársait is megfertőzte. A stíluselemként eleinte adekvátnak tűnő bőbeszédűség egy idő után felesleges szószaporítássá válik, amire csak rátesz egy lapáttal a három beszédszólam feleselgetése. A probléma oka vélhetően a regény voltaképpeni cselekményszegénységében rejlik. Hősünk persze megfordul számos országban, akár még csatatereken is, sőt merényletek kivitelezésében is részt vesz, elsődleges tevékenysége mégis verbális jellegű: hamis történetek kifundálása. Ezért a hangsúly óhatatlanul ezekre tevődik át, a vékony cselekményszál elsősorban ezek hordozására szolgál. Így még ha a történet el is jut valahonnét valahová, az olvasó kénytelen szomorúan konstatálni, hogy a szorosabb értelemben vett fabula meglehetősen lapos.

A narráció rétegeit lefejtve A prágai temetőből nem marad más, mint egy pikareszk regény, csak kevés utazással és kalanddal. (Ami olyan, mint egy road movie kevés akcióval és sok állóképpel: nem találkozik a befogadói elvárásokkal.) A főszereplő egy többé-kevésbé – inkább kevésbé – szimpatikus gazfickó, akinek személyisége nem változik – legfeljebb hasad –, jelleme mit sem fejlődik az átélt történések hatására. Az epizódok sorrendje meglehetősen esetleges, egy-két kivételtől eltekintve szabadon felcserélhetőek lennének egymással. Hogy ennél is tovább menjünk: Eco nem igazán ad alkalmat arra, hogy hősével azonosulhassunk, de olyan helyzetekbe sem állítja, hogy izgulhassunk érte. (Ahogy Kurt Vonnegut egy helyen megjegyzi, a regényírónak kissé kegyetlennek kell lennie hősével – ez az attitűd itt teljességgel hiányzik, csak a feláldozható mellékszereplők járnak pórul.) Ami pedig a különböző történetszálakat illeti, bár igazán sok nincs belőlük, mégsem érezzük úgy, hogy a regény sokkal szegényebb lenne, ha némelyik egyszerűen kimaradt volna.

Ami tehát „eladhatná” a könyvet, az a Simonini által mesterfokon űzött konfabuláció a szabadkőművesek, a zsidók vagy más, állítólagosan világuralomra törekvő csoportok – megrendelőtől függően: akár a jezsuiták – mesterkedéseiről. E történetek nemcsak a titkosszolgálatok szakmai kíváncsiságát keltik fel, hanem a korabeli Európa nagyközönsége is számottevő érdeklődést mutat az efféle „tényirodalom” iránt. Ami azonban jövedelmező Simonininek, annál fárasztóbb az olvasónak. A szabadkőműves rítusok, ismert antiszemita toposzok vég nélküli sorolása hosszú távon egész egyszerűen unalmassá válik, még akkor is, ha tudjuk – hiszen maga Eco árulja el –, hogy mindez nem a képzelet szüleménye: a szerző valós, a 19–20. század fordulóján közkézen forgó szövegek alapján dolgozott, az azóta a feledés jól megérdemelt homályába merült forrásoktól a Cion bölcseinek jegyzőkönyveiig.

Eco célja minden bizonnyal az lehetett, hogy mesét szőjön a legismertebb összeesküvés-elméletek fellelhető dokumentumai mögé, ezzel magyarázva létrejöttüket. S a regény valószínűleg éppen azért bizonyul helyenként unalmasnak, mert ezek az elméletek maguk is unalmasak, szűk eszközkészlettel dolgoznak, túlegyszerűsített világmagyarázattal élnek. Ezt a „műfaji” sajátosságot éppen A prágai temető sorai ragadják meg igen lényegre törően, az ifjú okirat-hamisító eszmélésének egyik fontos állomásaként: „ha megvételre kínálnám valakinek egy összeesküvés leleplezését, semmi eredetivel nem szabad előhozakodnom, csakis olyasmivel, amiről a megrendelő már hallott, vagy amiről más úton-módon már bőven hallhatott volna. Az emberek csak olyasmit hisznek el, amit tudnak már, s az Egyetemes Összeesküvési Formában éppen ez a szép.” (105–106.) Ez a megjegyzés kitűnően rávilágít az összeesküvés-elméletek egyik „ismeretelméleti” sajátosságára, de egyben arra is, miért nem szolgál túl sok újdonsággal és intellektuális izgalommal egy olyan szöveg, amely ugyan ironikusan viszonyul a konspirációs szöveghagyományhoz, de voltaképpen nem tesz mást, mint hogy új konstellációba állítja és egyetlen (fiktív) személynek tulajdonítja annak darabjait.

Ráadásul Eco a miértekre adott válasszal is adós marad, pontosabban – az egyszerű emberi kapzsiság mellett – csak egyetlen, önmagában kissé vérszegény motívumot vonultat fel a szűkebb (nép)csoportokkal szemben gerjesztett előítéletek magyarázatára. Simonini megbízóinak egyike, az orosz államvédelmet erősítő Racskovszkij monológjában elárulja, miért van szüksége egy újabb, a zsidóságot megbélyegző iratra: „Szívemen viselem az orosz nép erkölcseit, és nem szeretném […], ha elégedetlenségében a cár ellen fordulna ez a nép. Szüksége van tehát egy ellenségre. […] Az ellenség csak úgy lehet felismerhető és félelmetes, ha az otthonunkban vagy legalábbis az otthonunk küszöbén van. Erre jók a zsidók. Az isteni gondviselés ajándékai”. (436.) Az a felismerés, hogy az ellenségképzés hangsúlyos szerepet játszhat egy adott közösség összetartásának megteremtésében, s ezért kiválóan felhasználható cinikus hatalmi célok megvalósítására, ha nem is új keletű, kétségkívül helytálló. A puszta politikai machináció azonban nem ad elégséges magyarázatot az olyan előítéletekre, amelyek a „modern” antiszemitizmus és egyéb üldözési mániák táptalajaként szolgálnak.

A jelenség magyarázata ennél vélhetően jóval összetettebb, s a felvilágosodás utáni európai társadalomfejlődésnek, valamint a modernség gazdasági és kulturális vonatkozásainak számos összefüggésére kell tekintettel lennie. Mindezt, még ha halvány utalások talán történnek is rá, csak igen nagy hermeneutikai jóindulattal olvashatnánk ki a regényből. Egy fiktív műnek persze nem feladata a precíz történelmi elemzés, ha azonban Ecónak az volt a célja, hogy az emberi gondolkodás egy riasztó vadhajtásával szembesítsen bennünket – márpedig a jelek szerint elsősorban ez lehetett –, kérdéses, hogy megfelelő műfajt választott-e ehhez. Az az információ ugyanis, hogy a szereplők és a felsorakoztatott konspirációs elméletek többségükben valóságosak, még nem teszi A prágai temetőt igazán sikerült regénnyé. Ahhoz, hogy több lehessen kissé didaktikus illusztrációnál, valami másra, többre lett volna szükség: szervesebben építkező cselekményre, hús-vér szereplőkre, egy-két váratlan és valóban újszerű fordulatra. Vagy egyszerűen csak több akcióra és mozgóképre az állóképek helyett.