De jó is felébredni

(Villányi László: Ámulat. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2011)

A költészetnek ha nem is feladata, de talán egyfajta célja lehet az, hogy határvidékekre vezesse az olvasót, ahol első pillantásra látszólag semmi sem egyértelmű, biztos, talán csak ismerős, néhol zavarba ejtően közeli, néhol pedig megfejtésre váró és sötét. Villányi László legújabb kötete, az Orpheusz Kiadónál 2011-ben megjelent Ámulat meglepően egyszerűnek s ugyanakkor nagyon is letisztultnak tűnik, ahol – első olvasatra – nem igazán érnek meglepetések az egymás után sorjázó, egymásból kinövő rövid és tömör szövegek olvasása közben. Hétköznapi(nak tűnő) dolgok rakódnak egymásra, sorakoznak akár a napszakok, évszakok, ciklikusan, vissza-visszatérő motívumokkal, helyszínekkel, szituációkkal. Még a beszédmód is „egyszerű”, s bár a sorok-mondatok könnyed természetességgel gördülnek egymás után; mégis legtöbbször mintha ikonokat kapnánk, kimerevített képeket, amelyek azonban nem csak egy pillanatot rögzítenek – annál talán mégiscsak egy leheletnyivel többet zárnak magukba.

Az újraolvasás során pedig kiderül, hogy a személyesség, a nagyon is bensőséges hang ellenére itt nem az én áll a középpontban, és a helyzetleírásokat, az apró momentumokra való visszaemlékezéseket az teszi hitelessé, hogy a beszélő sokszor igyekszik két ember közös ügyeiből, mozdulataiból, lehetséges emlékeiből felépíteni a szövegeket: „Megyünk lefelé a negyedik emeletről, pontosan egymáshoz / igazodnak lépteink, meséled, álmodban, mikor mellém értél / a hegyvidéki kisváros utcáján, ugyanilyen harmóniában / lépkedtünk, mint legelőször is a lépcsőházban, és hiába jöttek- / mentek körülöttünk, csak kettőnk járása zenélt a macskakövön.” (Megyünk lefelé) – A szerző megszólalásmódjában nemcsak hogy jelen van minden esetben egy másik, de igazodik is hozzá, mintha nem kizárólag magától/magából beszélne, hanem szinte minden esetben tekintettel kívánna lenni egy másik félre is. Sokszor azt érezhetjük, hogy óvatoskodik, óvatosan lépked előre a betűkkel, szavakkal, hogy azokból mondatokat formáljon – mert mi van, ha nem lesz pontos, nem lesz elég érzéki és érzékeny, hogy visszaadja az együtt-lét intimitását? „Azon az éjszakán kikerekedett az újhold, végigéltük a négy / évszakot, teremtődött egy soha nem volt szín, sétáltunk a föld / összes városában és erdejében, úsztunk valamennyi folyóban, / repültünk a tengerek és óceánok felett, sorban megszólalt / minden hangszer aztán a gyönyör, a gyönyörűség csöndje.” (Azon az éjszakán kikerekedett) – Legtöbbször homályos, nem túl direkt, tényszerű, hanem kiegészítésre váró, várakozó, mintha vázlatokat adna, amik kiegészítésre várnak – talán épp a másik fél által. Számunkra is ismerős lehet egy helyszín, s a közvetlen megszólítások, az őszinteség és gyengédség érzete emlékezésre késztethet. A könyv egyharmada után kerülnek előtérbe a múlt eseményei, első körben a személyes élmények; jó néhány szöveg elevenít fel olyan, álomszerű, töredékes momentumokat, amelyekben leginkább egy tragikus momentum, haláleset elevenítődik fel; talán ezeken keresztül érzékeltetődik az a figyelem és féltés, ami a másik felé irányul, hogy a boldogságérzetbe, a harmóniába is egy idő után beszivárog a kétely, a félelem, a másik elvesztésének lehetősége. A szövegek cím nélkül sorakoznak egymás után a fehér lapokon (csupán a tartalomjegyzékben szerepelnek a kezdősorok); egyetlen nagy történet részei, darabkái, melyek már nem egyetlen személyt érintenek, ezek már két ember történetének foszlányai, ahol az időbeli ugrásokat nem lehet és nem is feltétlenül kell megértenünk. Talán olyan szerkezet ez, mint a gondolkodásé; csapongó, kissé irányíthatatlan és kiszámíthatatlan, sodró, bár csak enyhén hullámzó. A beszélő életének részletei képezik az alapot, de az egész kötet legmeghatározóbb ténye az, hogy ez az élet már nem képzelhető el egyes szám első személyben. Villányi László könyve valóban a szerelemről és a halálról szól, csakhogy az alapállás, ahonnan közelít a beszélő, az az, ami egy cseppet szokatlan lehet, hogy egy harmonikus alaphelyzetből fókuszál rá akár az elmúlásra-átformálódásra egy megpillantott tájban, egy tárgy szokatlan helyzetére egy szobában, egy esemény különösségére a múltban, mintha nem lehetne szabadulni a melankóliától, az elmúlásérzettől és -vágytól. A beszéd azonban végig nyugodt, kiegyensúlyozott, már-már rezignált hangon szólal(hat) meg az olvasóban, hiszen minden esetben visszatér a kezdeti, nyugodt stádiumba: „Ahogy ledőltünk az est hajnalán, / láttuk az égen. És az ablakban állt az első éjszaka, / a tengernél is. Mint biztos pontra, ágyunkból, / egész nyáron rápillanthatunk. S bár fölöttébb / romantikus, télen is tudjuk, nekünk fénylik a Vénusz.” (Szó sem volt négyökrös szekérről) – A hátránya kissé a könyvnek az, hogy az olvasás monotonná válhat a hasonló retorikájú és felépítésű szövegek olvasásakor, mert inkább egy folyamat átéléséről van szó, mintsem hogy igazán erős, összetett képekkel akarna súlyos nyomot hagyni az olvasóban. Villányi Lászlónál a szerelem nem beteljesületlen, tragikus vagy épp plátói, hanem a maga teljességében van jelen, itt egyik ámulatból zuhanhatunk a másikba, s ez az, ami átformál szinte mindent, legfőképp magát a beszélőt, viszonyát környezetéhez és a saját múltjához. Apró, valóban intim részleteket juttat el az olvasóhoz, csak épp figyelni kell a leírt mozdulatokra, közös tevékenységekre, együttlétekre: „Nyolc év telt el, mióta felismertél, / s elindultál utánam, / de tétovaságom is kellett, / hogy időben érjenek össze lépteink.” (Nyolc év telt el)

Jó néhány igazán rövid, szentenciaszerű szöveg is szerepel megbújva a könyvben, de mégis úgy érzem, hogy a narratív jellegű, kissé hosszabb textusok többet zárnak magukba, mintha ezzel a tizenöt-húsz soros, s ugyanakkor tömör, sűrített formával érné el azt a hatást, amit személy szerint érzékelni véltem a könyv olvasása közben. A leírt eseményeket, azoknak összefüggéseit sokszor megtámasztja egy bibliai idézettel, vagy egy szépirodalmi szöveg beemelésével; ezzel persze tágítva a könyv kereteit, elkerülve azt a csapdát, amit a bensőséges, néhol túlságosan intim beszéd rejthet magában. A felidézett helyszínekhez nemcsak egy illat, egy közös emlék, egy mozdulat tartozik/tartozhat hozzá, hanem egy (történelmi) esemény, egy olyan pillanat, ami a két egyén számára különválik, vagy épp csak az egyikük számára felidézhető, ismert. Ilyen módon kerül meghatározó szerepbe Villányi László könyvében a beszélő: a másik által nem ismertet, a sajátot akarja megmutatni, hogy az is közös emlékké, ismertté és felidézhetővé váljon. Ez talán önzőség valahol, de az írás bizonyára egyfajta önzés, a költészet meg pláne. Az ámulat itt alapélmény, ami az éjszaka elmúltával nem feltétlenül kell, hogy rideg valósággá váljon – az ébredés után egész nap uralkodhat az emberen. Ez a könyv egyfajta (rá)ébredés, számvetés, vallomás, ha tetszik – leszámolás a rosszal, nem bonyolult, körmönfont módon, nem súlyos harc árán, inkább egy mosoly erejével: „Soha ne teljen meg haraggal szobánk. Ingerült / szavam, kézmozdulatom: milyen szégyenletes, / amikor megbántalak valamiféle sérelem okán. / „Aki lelkében a sértések emlékéhez ragaszkodik, / az hasonló ahhoz az emberhez, aki a tüzet / a szérűbe rejti”, súgja Evagriosz, s folytatom: / a haragvás tüzét mindig oltsa el a szeretet folyója.” (Soha ne teljen meg)