ÉNEK A FÖLD ALATT

(Láng Zsolt: Bestiárium Transylvaniae IV. A föld állatai. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2011)

„Az állam falát. A nép falát. Bekenni, szarral, hát milyen állat vagy te?”

A fenti kérdés egy nem éppen érzelemmentes, puffanásokkal és döndülésekkel is   nyomatékosított párbeszéd többi replikájával együtt a csatornahálózat járatain keresztül jut el kékszőrűhöz, az elbeszélői nézőpont épp „szolgálatos” tulajdonosához. Miközben valószínűleg Dulea elvtárs kényszeríti valószínűleg Gigit, a raktárost, hogy beismerje a vécé falán elkövetett atrocitást, kékszőrűhöz pusztán az esszenciájukra csupaszodó hangok jutnak el: „Amint a hangok végigbukdácsoltak a csővezetéken, lehámlott róluk a héj, és olyan csupasszá váltak, hogy bárki könnyen kideríthette volna, természetesen amennyiben veszi a fáradtságot, és lemászik a kanálisba hallgatózni, könnyen eldönthette volna, hogy hazugság vagy igazmondás van-e a mondatok mögött.” (57.) A szokatlan, „föld alóli” (patkány)perspektívának köszönhető, hogy a romániai „múlt rendszer” szellemiségét és társadalmi viszonyrendszerét felidéző epizód a különösség erejével hat, az olvasó pedig a regény vezetékein keresztül visszasodródik, vagy ha nem kötik emlékek ahhoz a téridőhöz, amelyet a regény megidéz, akkor elsodródik egy északnyugat-erdélyi határmenti város, Szatmár föld alatti csatornahálózatának labirintusába, ahonnan alulnézetből hallgatózhat és szimatolhat.

„Aki nem tudja kiszűrni, mi tartozik a jelenhez, mi a múlthoz, illúziók kelepcéjébe tévedhet.” (54.) – gondolja kékszőrű a csatornába tévedt hangok kapcsán. A regény a „nem kanonikus” perceptuális módozatokon keresztül (állatperspektíva, hangok és szagok) bont ki egy olyan szövegvilágot, amelynek a referencializálhatósága nem kétséges az olvasó számára, de a referenciális olvasatot a regény számos narratív fordulata vissza is vonja, eltereli, más irányban „kanalizálja”, legalábbis arra ösztönöz, hogy reflektáltan, ironikusan olvassunk, és újraolvassuk a múltat, a jelent, saját viszonyainkat, viszonyulásmódjainkat. Aki megtapasztalta a „régi rendszert”, annak a huszonötbanis kifli, az Alimentara (Élelmiszerbolt), a „filtruskárpáci” (Carpaţi fără filtru, szűrő nélküli Carpaţi cigaretta), a „Szabadeurópa” (Szabad Európa Rádió: az NSZK-ból közvetített, a Románia Szocialista Köztársaságban illegális magyar nyelvű rádióadás), a hajpánt és a karszám, a sorbanállás múltat idéző aurájukkal együtt válnak jelentésessé, ám Láng Zsolt regénye nem szorítkozik az ezekkel a tapasztalatokkal rendelkező olvasóra, hiszen maga a szöveg vállalja fel a beavatást, vagy újra beavatást.

Láng Zsolt negyedik Bestiárium-könyve, (a tér vertikalitásának vonatkozásában is) többszintes, polifón regénye válaszkísérlet a mondhatatlan elmondására, a múlttal való viszonylétesítés kihívására. A regény bestiáriuma további állatperspektívákat kínál fel: a kutyáét, a rókáét, a lóét, a vakondét – valamennyien a föld alatti világban léteznek vagy ott találják magukat, és különös módon kerülnek viszonyba egymással és a fenti világ emberszereplőivel. Ha figyelmesen olvasunk, akkor a bestiárium említett „főhősei” mellett állatok egész sora bukkan fel a beágyazott történetekben, a regény képi, retorikai fordulataiban: szitakötő, pillangó, béka, hal, csiga, szúnyog, giliszta, denevér, gerle… És ha a regényben színre vitt finom átfordításokra is figyelünk, akkor érzékelhetjük a szövegbéli iróniát: a narráció jelzései szerint emberi szereplők is méltán beállhatnak az „állati” sorba (l. jelen írás mottóját; l. Bori Giliszta bácsis rajzát, l. a múlt rendszer tipikus figuráinak karikatúráit, Ádám Ádámot, a költőt, Vízi Eleonórát azaz Emlőórát, a történelemtanárnőt, Sebét, a rendszer jövőjének öntudatos ifjú titánját, stb.).

Az a múltszegmens, amelyben a regény cselekménye játszódik, vagyis az 1989-es fordulat és az azt közvetlenül megelőző időszak éppen a viszonylétesítés problematikussága folytán válik megírandóvá, nyelvi, prózapoétikai feladvánnyá, és egyben a valóság és a fikció, a múlt és a jelen, a történelem és az irodalom viszonyát hálószerűen szétterítő, minden járaton és üregen végigosonó, reflexív és önreflexív narráció kiindulópontjává. A regény többrétű (történelemfilozófiai, irodalomelméleti, testpoétikai) reflexív fonadéka az elbeszélő tudatok és a szereplők közti beszélgetések gondolat- és beszédterein át vezet a viszony poétikájának megfogalmazása irányába: „Az irodalom viszonyaink térképe. Nem az az érdekes, mi valóságos, mi képzelt, hanem a kettő viszonya.” (170.) – fogalmazza meg álláspontját Miklós a Dezseő tanár úr magyaróráján kialakuló vitában. Jelen írás a regénynek ezt a reflexív vonulatát kísérli meg nyomon követni.

A gondolat és a szavak viszonya nem problémamentes, a szavak leválnak a gondolatokról, ahogyan az eszmék lefordulnak a „valóságról”, és ez a differancia betolakodik mind a történelembe, mind az individuális léttapasztalatba. A mondat és a történet viszonya ugyancsak a reflexió tárgyát képezi a regényben. Vannak mondatok, amelyek mögött ott van a történet, és vannak mondatok, amelyek mögött csak mondatok vannak. A történet „védekezik a nyelv ellen.” (115.) A regény által felölelt narratív idő első napján (1989. május 13-án) a szerelemmel és saját testével ismerkedő kamaszlány gondolatai a nyelv létesítő erejét, a nyelvi megelőzöttség tapasztalatát tanúsítják: „Mámorosan fonta egymásba a hangokat, szinte szavalt, és közben lenyűgözve figyelte a torkából kiröppenő hangcsodákat. Úgy érezte, nem is ő beszél, hanem maga a nyelv, a beszéd nyelve szólal meg, méghozzá azért, hogy gyönyörködhessen magában. Hol madarak röppentek ki a száján, hol lovak trappoltak el, máskor meg különféle járművek indultak útnak, és gyakran különféle hangszerek is megrezdültek.” (25.)

Egy másik szöveghelyen éppen az intellektuális hajlamokat tanúsító, önmegvalósításról álmodozó patkány szólama reflektál a nyelviség kérdésére: „Mi lenne, ha megtanulna beszélni? Mi több, ha saját nyelvén kifejezhetné gondolatait. Mert a fenti nyelv aligha alkalmas a lenti agyból kipattanó gondolatok hűséges tolmácsolására.” (33.) A „fenti nyelv” alkalmatlansága jelzi, hogy „a nyelvvel mélyebbre menni a felszínnél” (115.), „a mélyből” felhozni ezt a nem is olyan régen lesüllyedt réteget, továbbá az az alatti rétegeket, hogy viszonyba lehessen kerülni mindezekkel, ahhoz elsősorban a megfelelő nyelvet, nyelvi regisztereket, nyelvként materializálódó tudatokat, nézőpontokat kell megszólaltatni. Úgy vélem, ebből a nyelvi érdekeltségből, érintettségből bomlik ki A föld állataiban megvalósuló (irodalmi) archeológia.

„Mindennek van földalatti fele.” (45.) – hangzik el Bori és Miklós beszélgetésében. Az 1989-es fordulat küszöbén álló (fekvő) város elterülő teste nem az égi város metaforikájában tükröződik, a korrespondenciák nem felfelé, hanem lefelé irányulnak, a föld alá, ahol kirajzolódnak „egy másik város” körvonalai. A föld felett a magát megingathatatlannak tudó társadalmi-politikai rend utolsó rúgásai, abszurd-groteszk játszmái és szerepjátékai zajlanak (a rendszer is emberi viszonyokban, azokon keresztül működik; a helyzetkomikum kimunkált, finom nyelvi humorral ötvöződik, a regénynek ez az aspektusa jóval többet érdemelne, mint ezt a zárójelet), a föld alatt pedig kibomlik mindaz, amiről nem esik szó odafent, amiről nem lehet beszélni, mert nem szabad, vagy mert nem állnak rendelkezésre szavak, mondatok.

A város csatornahálózatának labirintusa és lesüllyedt történelmi rétegei, egykori lakóinak (köztük a holokauszt, a kommunizmus áldozatainak) elfeledett történetei, a föld alatti állatok, a vakond, a kutyának a hegyesorrúval való végzetes földalatti találkozása, a város első lakójának sírjába zuhanó róka, vagy az ismeretlen okokból a föld mélyében tanyázó, szellemszerű lóalak, a fák elágazó gyökérzete, a föld alatt rothadó zuzmók, levelek, füvek és mindaz, aminek nincs helye a fenti világban, gazdagon tobzódó, rejtélyes univerzummá varázsolják a lenti, föld alatti (kézenfekvő lenne azt mondani, hogy tudatalatti) világot és a mágikus realizmus sajátosságaival ruházzák fel Láng Zsolt prózáját, amelyben Szatmár, a konkrét geokulturális tér, a szerző szülővárosa és gyermekkorának színhelye lebegő térré, egyfajta erdélyi Macondóvá alakul át.

„Lehet-e beszélgetni a múlttal, amelyből kiradírozták a szereplőit? Másfelől pedig hogyan lehetne beszélgetni azokkal, akiknek élete egy kiradírozott múltba nyúlik vissza? [...] Honnan nő ki ez a jelen, ha senki nem ismeri a múltját?” – Bori vívódik ezekkel a Sebald-szerű kérdésekkel (vagy Sebald vált olvasatomban Láng-szerűvé? Winfried Georg Sebald Austerlitz című regényének Austerlitz nevű hőse saját ködbe és a holokauszt füstjébe vesző múltjának keresése közben vívódik a Boriéhoz hasonló kérdésekkel). A lenti világba „bejárása” a regény „emberi” alakjai közül Borinak, a kamaszlánynak van. Bori az, aki hallja a ló énekét a föld alatt, aki viszonyt teremt a lenti terekkel, aki képzeletében benépesíti a világ nem látható, ennélfogva ideológiák béklyóiba sem kényszeríthető részét és megalkotja, továbbfűzi gondolataiban annak lobogó sörényű, szabad és képtelen történeteit.

Ha lenne a regénynek középpontja, akkor mondhatnám, hogy abban a ló (Bori underground alteregója?) áll, de nem gondolom, hogy középpontos szerkezetű regény, sokkal inkább a rizóma sajátosságait vélem benne felfedezni, amelyben minden mindennel organikusan összefügg, ahogyan összefügg a hang és annak meghallója, képzelet és „valóság”, a saját és az idegen test, a városszerkezet, a társadalmi gépezet, ahogyan a testben is a sejtek és a nedvek működése egy máig megfejtetlen érdekszövetség ösztönzésére és logikája szerint zajlik, amelyet életnek nevezünk: „Vajon nem titkos szövevény az élet? Fák, nedvek, álmok közötti rejtett kapcsolat?” (186.)

„Mit lehet kezdeni egy lóval a föld alatt? Egyáltalán, mire jó az?” (170.) – szegül szembe Sebe a Miklóssal a valóság és a fikció viszonyáról, az irodalom valószerűségéről folytatott beszélgetésben. A kérdésnek nemcsak a múlt rendszer fiataljainak irodalmi vitájában van relevanciája, hanem a regény egészében is. Számon kérhető-e az irodalmon a valóság (emlékezzünk a „múlt rendszer” határozott és kizárólagos igenlő válaszára)? Hogyan viszonyul egymáshoz a történelmi igazság (ha van ilyen egyáltalán) és a művészi igazság?

A regény többrétegű alulnézeti perspektívájából nem a fikció, az irodalom létjogosultsága a kérdés, hanem pontosan a történelemé, amelyről úgy gondoljuk, hogy van, természetesnek vesszük, hogy zajlik, hogy tanítható és tanulható, közös nevezőre hozható, de amelyről kiderül, hogy nem egy van belőle, hanem több, „még a történelemkönyvekben sincs egyetlen valódi történet sem” (199.), „minden jelennek más a múltja” (177.), hogy az Emlőóra történelemóráin (fel)próbált történelmi szerepek, az ún. „nagy történet” (mind a román történelem nagy eseménye, mind a lyotard-i nagy elbeszélés, grand récit értelmében) végzetesen és fergetegesen összekeveredik a szereplők identitásával és „kis történeteivel”. „De amúgy sem lehet elmesélni azt, ami megtörtént. Csak a meg nem történt foglalható könyvbe.” (153.)

Éppen az mutatkozik meg a regényben, hogy a kis történetekről megfeledkeznek a történetírók és a történelemkönyvek, holott a kis történetek a tulajdonképpeni nagy történetek, mint a családi utazás történetében, amelyből a darázs meg az anya sikolya marad meg Bori emlékezetében, „a nagy erdélyi múltban” (70.). A regény vége felé, Bori felismerésében ez tételesen meg is fogalmazódik: „Miklósba visszatér az élet, menni akar, mint fény felé nyújtózkodó fűszál. A szabadság életvágy. Ezt látta meg Miklósban Bori. Nem! Látni szinte semmit nem látott. És mégis. Ez a fény felé nyújtózó szabad fűszál lesz benne Miklós története. Ez pedig nagy történet.” (298.)

A művészi igazság szempontjából az sem releváns kérdés, hogy valóban úgy működik-e a női percepció, ahogyan a regény megjeleníti azt. Bori perspektívája összetett, egyszerre kamasz és női, a kettő szenzibilitása egymást erősíti. Az éles és kritikus kamasztekintet, valamint a feminin érzékenység áthatol a történelem férfikosztümjének kemény szövetén és a bőr alá hatol, kiveséz, kíméletlenül boncol. A női érzékelés, a női képzelet más, mondja a regény, nem a logika törvényei szabják meg, hanem a gondolatok érzéki jellege, a föld, az anyag, a lét, a nyelv, a test. Zotmár városának alapítását egy nőalakhoz köti a legenda, így kapcsolódik össze a kamaszlány gondolatvilága és érzékelésmódja a város női testével.

A regény rizomatikus szövetében maga a test jelentésköreinek többszörös rétegzettsége érhető tetten. Mindenekelőtt a kamasztest vonatkozásában: az átmenet, a fordulat, a sebezhetőség és a nagy igazságokra való eszmélés életszakaszában megjelenített lánytest többrétű párbeszédet folytat a beálló történelmi fordulattal. Bori orvosira megy, a testre való reflexiók így nemcsak a saját (és a másik) test, hanem a biológia-tankönyv vonatkozásában is megfogalmazódnak, és terjednek szét a város illetve a történelem testének vonatkozásában is. A történelem hazugságai is a test hazugságainak tükrében válnak kitapinthatóvá: „Sebe bedugta, és rögtön kigyulladt a lámpája, neki tehát jó volt. Lehet, zárlatos a teste, azért gyulladt ki. Zsuzsinak soha nem fog kigyulladni, de meg fogja játszani azt is, és majd beszédtéma is lesz, majd úgy vonul be a történelembe, mint akinek kigyulladt, és akkora fénnyel égett, mint egy ezerwattos reflektor.” (278.)

Sebe neve beszédes, egyénisége hordoz, megmutat valamit a rendszer beteg testéből, Sebe másként gondolkodik (a történelemről), mint Bori vagy Miklós; a Borival való kapcsolatuk felszíne alatt, „föld alatti” korrespondenciaként ott alakul, formálódik a Miklóssal való, sokkal mélyebb kapcsolat, amelynek jövője megcsillan a regény végén, amikor Bori Miklós sebeit ápolja, és ezzel egy időben az 1989-es év legendás decemberében is megcsillan valami, aminek eufóriáját az utolsó fejezet (Mindenki ott tolongott), az utolsó tíz oldal központozás nélküli áradása jelzi, a közös, történelmi pillanatot direkt módon a személyessel, az intimitással hozva összefüggésbe, a városnak a változás által átírt testét Bori testének tükrében láttatva: „felgyulladtak az utcai lámpák, a villanyt éjszakánként sem vették el, fényárban úszott a város, és épp ebből jött rá arra is, hogy éveken át, amikor esténként lefeküdt, és benyúlt a combja közé, addig csiholta csiklóját, amíg kigyulladt a fény, a forróság pálcája lángra lobbant, és fehéren izzott, egész testében, kifehéredett, tündökölt fejében ez az izzás, csiholta, hogy ha már nincs meg kint, legyen meg bent, és most egyszerre lett meg kint meg bent” (301.). Az egyidejűség epifániája nyelvi, textuális fordulatként viszi színre a decemberi fordulatot.

(Konklúzió gyanánt)

Hangok, szagok, ízek: miből van a múlt és miből vannak emlékeink, mi szűrődik át a múltból, mit engednek át és mit zárnak el a falak, mi ülepedik le és mi áramlik tovább az (egyéni és kollektív) emlékezés csatornavezetékeiben? Hogy viszonyulnak szavaink a múltból (vagy a jelenből?) érkező jelzésekhez és sejtésekhez, hogyan emlékeznek a szavak, a mondatok mindarra, amiről tudjuk, hogy valahogyan volt, de (már) nem vagyunk benne, már nem vagyunk részesei, így csupán sejtéseink maradnak? „Csak azt fogjuk fel, aminek részesei vagyunk.” (264.) – gondolja a fehérsörényű, miután a föld alól kijut a felszínre.

Vannak kitüntetett érzékelésmódjaink és vannak eminens mondataink, amelyekkel, úgy véljük, el tudjuk mondani történeteinket, ki tudjuk fejezni a múlthoz való viszonyunkat; mindezek mellett/alatt/mögött azonban ott van mindaz, ami nem látvány, hanem fanyar íz, penetráns szag, ami nem eszme, hanem maga a test, ami nem fogalom, hanem az ismeretlen szédülete és kitapinthatatlansága, nem mondat, hanem maga a mondhatatlan. Ami megőrződik a kimondásokban is, rejtőző rétegként: „a szavak mindenről lemaradnak, nem véletlenül, nagyon fontos, hogy mindenről lemaradjanak, másképp nem tudna működni a beszéd” (307.); „arra szolgál minden mellébeszélés, hogy jelezze, milyen lehetetlen a dologról beszélni. Arra való minden illem és kódex, tétlen álmodozás, hogy megmutassa a dolog elkerülhetetlenségének és lényegének máshol létező létét.” (296.)

Az „abbahagyhatatlan” szóval végződik a regény; az értelmezés is úgy érzi, hogy lemarad a szövegről, de fontos is, hogy lemaradjon, és ott lebegjen, abbahagyhatatlanul és lezáratlanul, ahol a szöveg, az írás (tö)réseiben a föld alatti hangok hallatszanak.