Újrateremthetsz

(Csík Mónika: Mákvihar. zEtna Kiadó, Zenta, 2011)

Mák. Álom. Babonák. Bódulat. A tisztánlátás hiánya, apró szétszóródó szemcsék.

A mákhoz szinte minden nép hiedelemvilágában kapcsolódik valamilyen jelentéstartalom, babona. Bódulatot idéz elő, altató, fájdalomcsillapító növény. Bőséget, termékenységet és hiábavalóságot, múlandóságot is jelenthet.

A görögöknél Hüpnosz, az álom istene mindenkit mákkal altat el, használták boszorkányok távoltartására, ráolvasásra, és szórták fiatal házasokra is magvait termékenységvarázslás céljából. Nem csak az ember, hanem a föld termékenységének előidézéséhez is alkalmazták, Oroszországban aszály idején mákszemeket szórtak el és bottal verték a vizet, hogy végre megérkezzen az eső.

Persze ott az eső nem mákszemek formájában érkezett, ellentétben Csík Mónika Mákvihar című kötetével. A felsorolt szimbólumok közül közvetett módon mind megidéződik a könyvben. Az apró, szétszóródó szemcsék változatos formákat vesznek fel, így állnak össze versekké. Ennek megfelelően nem szoros logikai ívre illeszkednek a szövegek, mindig az a darab következik, amit a szél (asszociáció?) éppen odafújt. (Bár egyes részek kapcsolódnak egymáshoz, például a József Attila-i formai mintát követő szövegek, amelyek ismert gyerekverseken, mondókákon alapulnak – Bigacsiga; Bocisztori; Kalamajka; Kemencevers –, ezek egymás után ciklusszerűen épülnek be a többi mű közé. Ugyanez igaz a „Mi lakik?” – kérdést firtató versekre is, amelyek szintén egymás után szerepelnek a könyvben.)

A kötetre jellemző könnyedség Recskó Diana illusztrációira is igaz. A borítón is az ő munkája látható: mákvirágok, egy gumó, és szétszóródó mákszemek. A formák egyszerűek, különösen az illusztrációk emberábrázolásai. Hasonlítanak a gyerekrajzokra, de nem akarják azt a látszatot kelteni, hogy valóban egy kisiskolás vagy óvodás készítette őket. Tudatosan megalkotottak, fontos a környezetük, hátterük. A színek közül a barna, a zöld, a kék, a szürke, a lila dominálnak, de soha nem rikító, harsány árnyalatokban. Az egységes stílus a verseknek megfelelően mutat minimális változásokat. Remek megoldás a Homokváros árnyjátékra emlékeztető ábrázolása, ami izgalmas, mégsem leplez le minden apró részletet, amit a város magában rejt, így hagy teret az olvasói (gyermeki) fantázia kibontakozásának is.

A mákszemek az illusztráció esetében pontokba, vonalakba, formákba tömörülnek, de milyen tartalommá alakulnak a versek esetében?

A huszonöt vers többféleképpen csoportosítható. Tartalmi szempontból az álom- és fantáziavilág az egyik vonal, a kötet első négy sora rögtön ezzel indul: „Szekrénybe zártam a tengert / apróra lezsugorítva, / pulcsik és farmerek közé / alul a harmadik polcra.” (Szekrénybe zártam a tengert, (5.) A bezárt tenger reggel kitör a szekrényből, játék árad belőle, mesebirodalommá változik a gyerekszoba, ahol tengeri csaták dúlnak. A fantáziavilág versei közé sorolhatóak a Homokváros és a Vásár Homokvárosban című versek is, amikben homokból épül fel egy kis társadalom, éli életét, majd mindkét vers vége módosítja ennek a létezésnek a hitelét. A Homokváros így zárul: „homokfátyol hull szemükre / álmunk is csak homokkép.” Tétjét veszti a homokemberek tevékenykedése, de nem semmisülnek meg, ellentétben a Vásár Homokvárosban című szöveggel, ahol az eső elmossa a vásár népét. Képzeletünk cikázik, a képek jönnek-mennek, fantáziánk mágikus erejével világokat hozunk létre és söprünk el.

Nem egyeznek teljesen tematikájukban, de hangulatuk miatt ide sorolhatók a Mi lakik a tóban? Mi lakik a fűben? Mi lakik a fában? című versek is, amelyek szintén a képzelet mélyére nyúlnak vissza, ősi titkokig, szimbólumokig. A vízben „iszapágy” és „iszaptitok”, „kagylók héjában rejlő / csendes álmodás” lakik (Mi lakik a tóban?, 12. o.) – az ismeretlen, a rejtélyes kincs lelőhelyei. Alá kell merülni, kutatni őket, de nem csak a vizet, a füvet is, amiben „sarjadó őserő / szökken szárba.” (Mi lakik a fűben?, 13. o.) Nem (csak) gyerekversek ezek, de a gyerekek számára is érezhető az, hogy valami mélyről, dús tartalomról van szó, köszönhetően a zeneiség eszközeinek. Kicsit Weöres Sándorra emlékeztetnek ezek a szövegek, mind tartalmunkban – arról akarnak beszélni, ami teljes; mind eszközeikben – rímek, szavak hangalakja, a hozzájuk tartozó emberiség tudatalattijában élő asszociációk, kapcsolódó mitikus tartalmak.

Ehhez képest vannak a könyvben kifejezetten modern, többnyire kötetlen formájú versek, amik a 21. századi gyerekek nyelvén és többnyire az ő problémáikról szólnak. Mi leszek, ha nagy leszek?, vágy a népszerűségre, társak szeretetére, hogy látják egymást a különböző generációk, mi történik számítógépes játék közben: egészen más típusú szövegekről van szó. Paradoxonok is vannak ebben a gyerekvilágban, és ha épp nem lát rá a beszélő, akkor belecsempészi őket a szerző. Például a Luigi című vers beszélője azt meséli, hogy barátjának nagyapja mindent elnyújt, ha egyszer belekezd az emlékezésbe, akkor az nem szakad meg többé, folyamként áramlik – közben az egész vers egyetlen hosszú mondat, amelynek tördelése is véget nem érő, szapora beszédre utal. Azaz a beszélő ugyanazt a viselkedést tanúsítja, mint amivel az öregembert vádolja:

„a történeteinek nincs soha vége, / egyik szundikálásból a másikba / esik, és ott csap bele a folytatásba / ahol abbahagyta”, háborúkról meg / olyan időkről mesél, / amikor csak zsíros kenyeret ettek, tököt meg / almaszószt, és kinyalták a lábost, hisz / örökké éhesek voltak, / nem is érti, hogy a mostani kölykök / miért válogatnak, túrják az ételt / mint a kismalacok, pizzát esznek / meg Coca-Colát isznak, picát, ő / így mondja, annak az ételnek / semmi értelme csak a lökött / tésztafaló digóknak való, de egy / alföldi kölyök ne egyen ilyen / ételt, kimondhatatlan nevűt…”

Ebbe a kategóriába sorolható azApa-vers, ami egy olyan súlyos élethelyzetet jelenít meg, ami a kötetben található többi szövegre nem jellemző. A gyerek nézőpontjából szól a beszélő, nem von le következtetést, de a tények („majd hívlak, ha lesz valami, / itt hagyom a kulcsom – mondta, / anya csak bólintott, föl se / nézett, a hagymát pucolta.”) családi problémát, veszekedést, válást sejtetnek. A látottak leírása tényszerű, egyetlen momentum hordoz véleményt, mikor a beszélő azt mondja, apja nem olyan helyre ment, „ahova más, rendes apák járnak.” A rendes apák a gyárba, a céghez, az irodába, a boltba, tekézni, vagy focizni járnak. Azt megtudjuk a vers első feléből, merre nem indult az apa, arra azonban nincs utalás, hová ment valójában. A hová kérdés helyett a hogyanra kapunk válaszokat: „bőrönddel, borostásan, / gyűrt kabátban és lógó sállal.”

Külön blokkot képeznek a már említett mondókákon alapuló szövegek (Bigacsiga; Bocisztori; Kalamajka; Kemencevers). Többféleképpen is átszőttek intertextualitással, egyrészt József Attila Születésnapomra című költeményének formáját idézik, másrészt a Csigabiga, gyere ki… és a Boci, boci tarka…, valamint az Egyszer volt egy kemence… kezdetű mondókák, illetve Móricz Zsigmond A török és a tehenek című versének átiratai: „Füle helyén meg két meder, / kerek, mint a vizesveder / szája. / Lába / azért volt vagy két pár / látták is, ahogy ott sétál / dimben- / dombon. / Kereste a gyalogutat, / amelyen a farmra juthat, / eső, / ha jő. / Ott majd meleg tejjel várják, / vacsorára megkínálják / fűvel- / fával.” (Bocisztori, 40. o.) Nem éppen tartalmi szempontból, inkább a szövegszervező elv alapján különíthető el a versek azon csoportja, amelyek felsorolásokra épülnek (Paplanalól; Nagymamák; Csomagosztás; A fagyi; Bújócska) és valamilyen csattanóval zárulnak. Ezek a szövegek beilleszthetőek más kategóriákba is, például a Bújócskában az álomban előforduló lény sorolja alakváltozatait, így a fantáziára épülő versek csoportjába is tartozik. Filozofikus mélységek jelennek meg a gyerekvers végén: „újrateremthetsz, / s ha nem, hát én / álmodlak téged.” Szabó Lőrinc Dsuang Dsziálma című versével a párhuzamot csak erősíti, hogy az említett alakváltozatok között a lepke is szerepel. Csík Mónika nem fél mélyre menni, feltehetőleg életkortól és állapottól függően változik a jelentésréteg, amit az olvasó éppen befogad műveiből. 

A tartalmas könyv elemzéséhez nyilvánvalóan lehetne másfajta, esetleg következetesebb rendszerezést is létrehozni. Azonban akkor is maradnának szövegek, amelyek nem szoríthatóak be mesterséges határok közé. Ez nem is róható fel a kötet hibájának, a Mákvihar nyelvéhez tartozó saját rendszere a rendszertelenség, a képzelet és megfigyelőkészség teremtő erejének kiaknázása – ez pedig nem falak között, hanem szabadon történik.