Szenet viszek, nem látjátok

(Bodor Ádám: Az utolsó szénégetők. Magvető Kiadó, Budapest, 2010)

Mit lehet kezdeni azokkal az írásokkal, amelyek műfaji konvenciójukat tekintve szinte önként vállalják saját alkalmi jellegüket és ebből fakadóan múlandóságukat? A tárca a mindenkori jelen műfaja, s ennyiben nincsen múltja, sem jövője. Bodor Ádám az Utunkban 1978 és 1981 között publikált tárcái azonban mégis egy gyűjteményes kötetben láttak napvilágot, 2010-ben. Nem csupán az eltelt idő, a későbbi novellákkal való kapcsolódási pontok, de ennek az egyben való láttatásnak az okán is fontos, hogy Az utolsó szénégetőknek kiemelt figyelmet szenteljünk.

A szövegek szerkesztésének köszönhetően jól kivehetőek, legalábbis látszólag, azok az ívek, amelyek mentén a kötet darabjai szerveződnek. Ezért is nagyon is kézenfekvőnek látszana, hogy ezen tárcákat összeolvassuk Bodor későbbi, akár kiterjedtebb műveivel – hogy mégsem erre az, egyébként nagyon izgalmas, összevetésre vállalkoznék, annak több oka is van. Az egyik, hogy valamiképpen fontosnak érzem a könyv különállóságát, a belőle kibontható értelmezési szálak nagyon erősnek bizonyulnak a tárcák egymáshoz való viszonyában is. A másik, a már említett alkalmi jellegből fakad: fontos, hogy egy bizonyos szempontból ez a ma már megközelíthetetlen jelen mégis összekapcsolja az írásokat, noha az is világos, hogy ebből az elmúlt jelenből valamely módon már ki is lettek szakítva a szövegek kötetbe rendezésük miatt. Ez a nagyon finom feszültség végig jelen van a könyv olvasása során.

„Egy kevéssé sikerült képeslap, amely a várost madártávlatból mutatja, s így a látványba valamennyit a házsorok fölött húzódó omladékos dombor vonulatából is belevont, tökéletlenségénél fogva egyszersmind a település végletes arcait idézi” – ezzel a sorral indul a tárcák sora Bodor Ádám legújabb kötetében, s ez a végletesség tulajdonképpen az egész kötetet végigkíséri. Nem csupán például a szereplők esetében, hanem a véglet szótövének, a végnek is az értelmében. A vég jelen van a könyvben minden egyes pillanatban, akár körkörös visszatérés formájában is. Számtalan szöveg játszik el azzal a lehetőséggel, hogy a kezdő bekezdéseket kis változtatással újra megjeleníti kis változtatásokkal az írás végén. Egészen furcsa értelmezési tapasztalattal jár mindez: az olvasás így nem egy lineáris, hanem egy önmagába visszatérő folyamatot eredményez, hiszen az olvasó minduntalan vissza-visszatér a szöveg első részéhez, változásért kutatva. Az eredmény azonban egyáltalában nem lesz megnyugtató, inkább fokozottan feszültségteljes. Érdemes idekapcsolni a címszereplőket, a szénégetőket is. A szén, mint egy égési folyamat vége kap így egészen látványos értelmezést, s ezt csupán fokozni tudja a címben szereplő jelző: utolsó. Természetesen számtalan szöveghelyen feltűnnek a romlás – itt is inkább a szótő, a rom értelmében – képei: elhagyatott udvar, omladozó tűzfal, porladó beton formájában. Mindez ahhoz a belátáshoz is juttathatja az olvasót, hogy miközben tematikusan és metaforikusan is a vég és a rom(lás) motívumait észleli, semmiféle véges következtetésre nem juthat, s így önmaga értelmezői végességét is kénytelen megtapasztalni.

Van a tárcáknak egy bizarr, egészen furcsa vonulata is, az állatok feltűnése révén. A Megbocsátás című tárcában – ahol az egyik oldalon vannak csak házak, a másikon a temető található – például nemigen lehet éles határvonalakat húzni semmilyen értelemben: „Svanczné, az egyik utcabeli, erre a kerítésre kapaszkodva hívogatta esténként a temető bokrai közt bóklászó macskáját. Egy este aztán igen sokáig lehetett hallani nyávogó, hívogató hangját, mígnem lemondón és megtörten egymaga tért haza” (kiemelés D. K.). A szomszéd Vlassza asszonyhoz aztán a tél első napján betér egy férfi: „Kicsoda maga, barátom? […] A Svanczné macskája vagyok, jelentette be csöndesen. Vlassza asszony lehunyta a szemét. Tudtam. És azok a gyönyörű kavicsok? […] Kellett valami apró kis ürügy, amivel benyalom magam.”

Mindezek fényében nem lehet nem észrevenni azt a halvány iróniát, amely a kötet utolsó mondatában bujkál: „De a csöppségek talán új időket hoznak magukkal, adjunk hát tüstént nevet valamennyinek.” A névadás aktusa hordozza itt az új idők ígéretét. Hiszen sejthető: nevet adni annyi, mint létrehozni, megalkotni valamit. Ahogy az Egy kertész, vagy a Rozzant bürü címet viselő tárcák végén is olvashatjuk: „Mondd szépen, kedvesem, mi is a neved, eddig hogyan szólítottak?; Csak tűnődöm, megszólítsam-e.” Bodor Ádám legújabb kötetének végén negyvenkilenc kicsi vaddisznónak kell nevet adni, akik majd talán új időket hoznak magukkal. A jelen tehát: a névadás előtti pillanat, a jövő már nem látszik. Az új idők tapasztalatának már nem lehet részese az olvasó, a mindenkori jelenben marad, hasonlatosan Bodor Ádám tárcáihoz.

Dobás Kata