2011/4

Zsolnai György

Mint egy fadarab

Minden bizonnyal hamis illúziókat tápláltam a kortárs magyar irodalommal szemben, amikor Z. Németh István takaros kötetét a kezembe vettem. Hamis illúziókat, mert az első benyomás – mármint ami akkor alakul ki, amikor megforgatjuk a birtokunkba került könyvet, elidőzünk a címén és a borítóján és elolvassuk a hátlapon elhelyezett szöveget – teljesen mást sugallt a Kiber tér, végállomásról, mint amit az valójában tartalmaz. Abból a kontextusból, amit a szövegen kívüli tényezők kirajzoltak, ennek a kötetnek egy cyberpunk zsebkönyvnek kellene lennie, valami olyasminek, amely végre kísérletet tesz arra, hogy átszűrje a magyar nyelvi, földrajzi és társadalmi viszonyok közé az információs kor összefüggéseit, persze szépirodalmi módon. Egy árva könyv persze nem tölthet be önmaga egy olyan űrt, amelyet a szövegirodalommal viaskodó és önmagába záródó kortárs irodalmi paradigma alakított ki azáltal, hogy félig tudatosan, félig öntudatlanul elzárta olvasóit attól az élménytől, amelyeknek a valóság átalakuló tapasztalásának folyományaként regényekben, versekben kellett volna idehaza is megtestesülniük.

Egyszóval: besétáltam Z. Németh István csapdájába, mint az a sivatagban botorkáló elveszett, aki délibábot lát. A Kiber tér, végállomás olyannyira távolról pedzegeti csak azt a témakört, amit tulajdon hátlapján kijelölt saját magának, hogy felmerül a kérdés: a szerző észrevette-e egyáltalán, hogy minden bizonnyal önmagát is megtévesztette, vagy az olvasó tudatos átverésről van inkább szó? Akárhogy is van, Z. Németh láthatóan élvezi írásait, szinte sodródik saját látomásaiban, éppen úgy, mint egy adatcsomag az interneten (hogy stílszerűek legyünk), vagy úgy, mint egy fadarab a patakban. Ennél több pozitívumot sajnos nem tudtam regisztrálni erről a kötetről.

Vagy maga a sodródás, a semmibe tartó, semerre sem vezető úszkálás az, ami az információs társadalom metaforájaként szolgál és éppen ezt tette írói praxisává Z. Németh István, hogy „akinek füle van, hallja meg”, a többieknek meg oly mindegy, azok úgyis a Rendszerbe vannak már integrálva? Szép, és gondolati szempontból elegáns megoldás lenne, ha így lenne. Ezzel szemben úgy tűnik, hogy a két főszövegben megtalálható sodródás önmagáért való automatizmus, amely sajnos nem a picaresco-felfogással, de még csak nem is Dashiell Hammett-nek és társainak jól bevált kliséivel rokon, hanem csak van, mint az a bizonyos fadarab.

Foglaljuk össze olvasónapló-szerűen, miről is van szó, összegezzük, mit láttunk a könyvben, hátha abból kiderül, miért is létezik a maga valójában ez a könyv egyáltalán. A kötet három részből áll.

Az első, az Elektronikus Orfeusz egy novellaíróról szól, aki nem ír novellákat, csak belecsöppen valamibe (amiben már mindig is volt), és hirtelen furcsa dolgok kezdenek el történni vele és néhány ismerősével, akikről még annyit sem tudunk, mint róla magáról, vagyis a főszereplőről. Így hát szenvtelenül lapozgatunk tovább és tovább, mígnem megfordul a fejünkben, hogy bizonyára valami stílusparódiával van dolgunk, csak eleddig nem akartuk észrevenni, mert annyira reménykedtünk abban, hogy valami eredeti gondolattal is találkozunk egy magyar szerzőtől ebben a témakörben. Aztán hamar elsuhan ez a zavaró felvetés, mert csak olvasunk tovább és tovább, egészen megnyugtató ütemben tekintettel arra, hogy a néhol visszatérő, humorosnak szánt szóviccek és kiszólások nem bolygatják meg különösebben a figyelmünket. Látjuk, hogy a szerző szereti észrevétlenül egymásba folyatni a Mátrixból ismert Morpheusz figuráját a Styx-en révészkedő Kharónnal, aki még annyira sem rejtélyes, mint egy jegyellenőr. Azt is látjuk, hogy a reáliák – amelyek a tévhitek ellenére még a legkifacsartabb sci-fiben is szükségesek – kevéssé zavarják a szerzőt és hajlandó az egyirányú sodródás oltárán feláldozni szövege érthetőségét. És olvasunk tovább, tovább, mert az jó.

Aztán a második nagyobb szövegegység egy sajátos robinzonád epizódjaiból áll össze, hasonlóan olvasmányos módon. Igaz, e szövegek politikuma már erősebb: a meglehetősen elpamfletesedett írások öncélúságát külön firtatni nem érdemes, azok is csak vannak és kész, főként egy-két Sas-kabaréba illő szóviccért. Ezzel a szövegállománnyal is csak egy nagyobb gond van azon kívül, hogy létrejött és nem lehet tudni, miért: nem nyújt újat, nem mond semmit, főleg nem abban, amit egy robinzonád sajátos tematikája nyújthatna. Igaz, ez nem robinzonád, csak van benne Robinson, meg Péntek (bizonyára el tudjuk képzelni, milyen „humor” épül erre az egyetlen névre ebben az összefüggésben).

A harmadik egység (aminek elhelyezkedése a többi íráshoz képest ugyancsak ötletszerűnek tűnik) ismét elvezet minket az írásjel-használat végvidékeire, valahová a termékeny, ám semmiképpen sem sületlen Rejtő Jenő (ó, őt magát is megemlítik egy ponton) és a keresztrejtvények közé. Megfigyelhetjük benne az apolitikus politizálás újabb mutatványait is egy valahol a jövőben, valamiért játszódó történetben, amelynek alakulására egy egészséges ponton túl már nem is hajlandó figyelni az olvasó, mert felötlik benne, mennyivel jobb lett volna, ha az erre a kötetre szánt időben inkább Déry Tibor G. A. úr X-ben-jét olvasta volna újra, amelynek egyetlen, közel ötven évvel ezelőtt született félmondatában érvényesebb és használhatóbb megállapítások szerepeltek a bizonytalanná váló valóság-érzékelésünkkel kapcsolatban, mint bármelyik mai pózolgató, a „kiber”-kifejezés lényegét nem ismerő szerző egész életművében.

(Z. Németh István: Kiber tér, végállomás. AB-ART Kiadó, Pozsony, 2010)