2011/3

Horváth Veronika

Lenyomatok

(Ughy Szabina: Külső protézis. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2011)

„Az idő, még ha nincs is” és a „tér, bár ugye az sincs” (Elalvás előtt) és az ezekről vallott nézetek meghatározó alkotóelemei annak a lírai világnak, amit Ughy Szabina Külső protézis című kötetében megteremt. Az időt az agyban rejtező álomképek közti viszonyításból hozzuk létre – ennek biztos tudatában létezik a szubjektum, szamárvezetője az emlékezet. Az olvasó vele együtt sétál szövegből szövegbe, járja a szobákat. Egyikben mindig ugyanaz a napszak van, máshol a falak múlt és jelen egyezéséről beszélnek. Bizonyított tény, hogy a terek sem csak önmaguk, „kint és bent, mindig ugyanaz”. (Monoszkóp)

Akkor hogy lehet eligazodni? A lírai én sem mindig elégedett ezzel a kuszasággal. Figyel, vizsgálódik, keres, önazonos pillanatok után kutat. Nem fél a szembenézéstől, a belső tartalmakat összeveti az őt ábrázoló, tárgyakról és emberekről visszaverődő képekkel. Egyes tükrök mélységről árulkodnak, másikak torz, valótlan képet mutatnak: „Látom, amivé most engem képzel.” (Magyarázat)

A kutató magatartás az egész kötetre jellemző. A tükröződés, szembe- és visszanézés a szövegek többségében konkrétan, a szavak szintjén is megjelenik. A szubjektum olvas, vagy próbál olvasni a nyomokból, keresi azokat a pontokat, ahol harmonikus, torzítatlan a létezés: „Próbálom utolérni az átmeneteket, / ahogy a dolgok egymást váltják. / Például a reggeli fények és a járdán talált imalap között / egy pillanatra elhallgatott minden.” (Egy másik erdő)

Ughy Szabina ehhez az erősen alanyi költészethez egyszerű, letisztult nyelvet használ, nem él szóvirágokkal. Nem keres újító formákat sem. A kötet szabadverseket tartalmaz, ritmusuk jó, gördülékenyek, könnyen olvashatók. Nem szabad azonban ezt az egyszerűséget a szövegek tartalmával összefüggésbe hozni. Már akkor is, amikor először találkozunk a versekkel, kikacsint egy-egy sor, árulkodva arról, hogy a látszat bizony csal. Rafinált kis csapdák rejtőznek a kötetben, amik megállásra, gondolkozásra késztetnek: „Majd később kitalálom, hogy ezt az egészet / mi helyett értem most félre” (Éjszakai)

A kötet három részre tagolódik, ehhez ötletes, ám vitatható megoldást választott a szerző: a ciklusokhoz Wikipédia-idézeteket társított. Ezek megmagyarázzák a cikluscímek jelentését, illetve útmutatót adnak a szövegértelmezéshez. Figyelemfelkeltő döntés, de az előny egyben hátrány is. Arra késztetik az olvasót, hogy a ciklusokban keresse az idézett szöveg által meghatározott ívet. Valóban érintik a szövegek a magyarázatokban leírtakat, de nem illeszkednek rá teljesen. Ha túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítunk nekik, erőltetetté válhat az ezzel való próbálkozás, és elsikkadhat Ughy Szabina lírájának ezen túli mélysége.

Az első, Ködfelszakadás című ciklus a párkapcsolat, szerelem problematikáját boncolgatja. Ugyanakkor vannak írások, amelyek más környezetbe, más szövegek közé helyezve eszünkbe sem juttatnák ezt a témát. Ilyen az első két szöveg, a Nyomkövető és az Átmeneti megoldás. Aztán az Almost blue-ban belép a szeretett személy, és vele együtt némi melankólia. Innen megindul az emlékek sora. Nyomot hagytak a már megtörtént dolgok, visszaverődik a múlt: két monogram, képek, tükör, üveg, fotók, CD, kazetta őrzik. Aztán a köd – lila, rózsaszín? – feloszlik, felszakadozik, a megnagyobbodott vízcseppek visszahullanak a felszínre.

 A Parton című záróversből kiderül, hogy maga a lírai én oszlatja el, kilép ebből az állapotból: „Ködöt eszem reggelire, / lassan olvad a számban, / ahogy a peronon állok.” A Wikipédia-idézet működik, mint irányadás, ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a szövegekben nem érezhető gomolygó köd, vagy legalábbis nem a klasszikus értelemben. A köd felszakadása inkább múlt idejű, és az a jelen, ahonnan a versek szólnak, már ezen túl van. A versbeszélő kritikus mind magával, mind környezetével szemben, elvakultság nem jellemzi. Észreveszi a helyzetek visszásságát. „Gondolataival színez ki” – mondja a Visszapillantóban a másik félről, a Magyarázatban maga is alkalmazkodik, belemegy a játékba: „magyarul szeretni úgyis bonyolult, / legyen akkor ez ilyen egyszerű, / turistának való, pesti hajnal.”

Mindezek mellett az érzékenység hiánya sem róható fel, hiszen az Aluljárásban a féltékenység érzésének nyílt bevallását olvashatjuk, a Felejtős című vers pedig így kezdőik: „A szádra gondolok, / ünneppé váltak benne a szavak.” Mindössze arról van szó, hogy mindez már nem a jelen része, hanem érinthetetlen tartomány. „mondhatnám, hogy volt rajta valami szép is, / ideális háttérzene síráshoz vagy szexhez, / de a gép már nem ismeri fel: CD not read.” (Bad Disk)

A Bomlási sorok ciklus első szövege a Csehszlovákia című vers, melyben a nagyapa megkopott csészéje idézi meg a múltat, és ez indítja meg a szövegek áradását. Ez hasonló az első rész kezdéséhez. Ott a liftajtón két monogram az, ami felhívja a figyelmet arra, hogy mindennek kell, hogy legyen nyoma, mert ez ad értelmet az idő múlásának, vagy inkább az elmúlásnak, amennyiben az időben kételkedünk. Itt ez a mindent elindító nyom egy kopott rész a csészén, ott, ahol minden nap ittak belőle. Nem a tények, a megtörtént, változó események a fontosak, hanem a lenyomat, az egyénben történt változás. Az, ami szépen lassan, anélkül hogy észrevennénk, belénk ivódik, és letagadhatatlan részünkké válik. Egy mástól eltanult mozdulat, hangsúly, szavak.

Az első néhány szöveg a nagyapához és halálához kapcsolódik, valamint ahhoz, hogy a szubjektum miként viszonyul ehhez. Nem a halált féli, az is egy találkozás; a szenvedés borzasztja el, ahogy a testből eltűnik az ember, és nem marad más, csak ösztönök. A dolgok csak szavak, aztán már azok sem, a ráncok kisimulnak, visszafelé peregnek az események, álmok, már a beszéd sem fontos, csak az érzések, érintések, árnyékok, emberalakok: „nézi őket, nézi, feje fölött a színes foltokat, / eddig csak sejtette, most már biztosan tudja, / és mint egy üres tükörben vagy egy csecsemő szemében, / olyan lesz minden, mint”. (Öreg tükör)

Meg kell azonban jegyezni, hogy a szövegek között a túlzott személyesség és őszinteség miatt vannak gyengébb, már-már közhelyes sorok is, például a Gyöngyszürke című versben: „Persze hamar feladom, nyertél, / hogy kevésbé fájjon nevetek mellé még egy rövidet.”

Az értékvesztés otthontalanságot szül: „nem lehet kivenni a fényekből és a zajokból, milyen emlékekben kéne otthon éreznie magát.” (Alakváltozatok)

Ebben az otthontalanságban, veszteségben a ciklus második felében megjelenik az istenhit is. Először az Elalvás előtt című versben találkozunk ezzel a különös hittel, melyben a transzcendens hatalom számára mindegy, hisznek-e benne, vagy sem. Semmilyen jelét nem adja isteni mivoltának, ezzel megcáfolhatatlanná teszi azt: „Ő tovább várakozik, mint bárki más, / így lesz egyszer biztosan igaza.” (Ahol vagyok) Ez az isten bennünk van, de nem csinál semmit. Ellentmondásos. A kiszorított víz súlya című záróversben a lírai én isten tenyerén pihen, oldódik tengerben, égben, de a dolog nem ilyen egyszerű: „Ha elfelejteném kérni, merülök, / amint nem érdekel, emelni kezd.” A vízben lebegő, úszó test megjelenik a ciklus elején is, a Péntek című szövegben, de ott nem történik oldódás, sötétebb tónusú a kép. A víz zavaros, sűrű. Ha a két szövegrészt összevetjük, megállapíthatjuk, hogy a ciklus vége felé haladva történik változás, létrejön egyfajta elfogadás.

A Külső protézis mind közül a legegységesebb rész. Egy daganatos megbetegedés története. A lírai én gyermekként éli ezt át. Az első két szöveg (Távoli részletek 1-2.) beszélője egyes szám első személyű. Távoliak ezek az események, mert még azelőttről származnak. Mert a lírai én „ezentúl, ha magára gondolt / átváltott harmadik személybe” (Harmadik személyben). Mindez egy hónapokon át tartó kórházi kezelés után történik, ahol a szubjektum szembesül a saját múlandóságával, teste romlandóságával. Nem ismeri meg saját tükörképét. A következő szövegek is egyes szám harmadik személyűek maradnak. A nézőpont ugyanakkor nem gyermeki. A beszélő más nyelven beszél, más szavakat használ, többet tud a világról. Nem csak az eseményt meséli el, hanem nagyobb összefüggésekre is rávilágít. Ezzel Ughy Szabina elkerüli, hogy a ciklus giccsessé váljon, és erőszakkal sajnálatot váltson ki. Az utolsó, Pára című szöveg visszavált egyes szám első személyűre, hangulata kellemesebb, megnyugvást ad. Mint eddig is, itt is megkapjuk a ciklus végén a feloldást, ráadásul a víz motívuma itt is jelen van, akárcsak a két másik rész esetében. „Teli kád vízben feküdni olyan, mintha anyámba bújnék vissza.” (Pára)

Ez a ciklus a kötet címadója. A Wikipédia-idézet megmagyarázza ezt, a hiány pótlása, pszichés hatás csökkentése a protézis feladata. Ez értelmezhető a könyv egészére is. Az írás, főleg könyv formában manifesztálódva testen kívüli hiánypótlásra alkalmas eszköz. Ugyanakkor a címválasztással mégsem értek egyet. Ughy Szabina költészete ennél kevésbé sötét, sokkal lágyabb és lelkibb, mind a cím jelentését, mind a protézis szó hangalakját túl durvának tartom. Ráadásul a borítón látható képpel sincs összhangban a cím.

Mario Leko fotóján a tengert látjuk a partról, és egy kezet, ami három lufit tart. A fény-árnyék, a víz, a part, végtelenség, az asszociációk, amiket a tenger elindít mind kapcsolódnak a könyv belső tartalmához. Egy kis derű is van a mélység mellett – inkább a kép jellemzi a szövegeket, mintsem a cím.

Mindezek mellett Ughy Szabina kötete összességében megállja a helyét, ha vannak is apróbb hibák, azokra mentséget jelenthet, hogy a szerző első kötetéről beszélünk. Versei, bár nem újítóak, tartalmasak, érdekesek, érezni, hogy van mit mondania, és akarja is mondani – találjon hozzá megfelelő szavakat, formát. Jöhet a kísérletezés.