2011/4

Falvai Mátyás

Hidegvérrel

(Thomas Keneally: Jimmie Blacksmith éneke, fordította: Turczi István. Picaro Kiadó, Debrecen, 2011)

Ahogy a regény fordítója, Turczi István is felhívja rá a figyelmet, az írók személye a műveikből készült filmfeldolgozások sikerében nem mindig osztozik, amit jól példáz Thomas Keneally esete is: a Schindler listája című filmet mindenki látta, vagy legalább hallott róla, az alapjául szolgáló regény szerzője, Keneally azonban mindeddig jobbára ismeretlen maradt a magyar közönség előtt. Újonnan magyarul kiadott könyve, a Jimmie Blacksmith éneke azonban ékesen bizonyítja, itt az idő megtanulni a nevét. Az ausztrál sztáríró jelen regénye 1972-ben jelent meg, amely évben Booker-díjra jelölték, ’78-ban pedig film is készült belőle.

A történet középpontjában egy félvér ausztrál férfi alakja áll, akinek ereiben nem csak a mungindi és a fehér vér keveredik, de fejében és szívében is összeférhetetlenül csatázik egymással a babonás bennszülött és a fehér életet élni vágyó, ambiciózus fiatalember. Jimmie Blacksmith kiemelkedik a törzsből éles eszével, komoly, férfias céltudatosságával, amit tovább táplál a szülőhelyén szolgálatot teljesítő Neville atya, aki a keresztény kultúra csíráit, egy civilizáltabb élet lehetőségének a vágyát ülteti el benne. Jimmie tehát világgá megy, konokul menetel új, fehér élete felé. Alkalmi munkákat vállal, de a fehér gazdák lenézik, megalázzák, rászedik. Jimmie-t ez nem töri meg, tovább menetel céljai felé, keményen küzd, agilisan törtet, végül fehér nőt vesz nőül, ezzel tovább provokálva a fehér társadalmat, és kivívva törzse ellenszenvét is. Hogy vállalkozását nem fogja siker koronázni, borítékolható már az első mondatoktól kezdve: „1900 júniusában Jimmie Blacksmith anyai nagybátyja, Tabigdi – fehér nevén Jackie Smolders – döbbenten értesült arról, hogy Jimmie feleségül vett egy fehér lányt a wallah-i metodista templomban. Ezért hát gyalog nekivágott Jimmie avatási fogával a százmérföldes útnak Wallah-ba. A fog majd emlékezteti Jimmie-t, mivel tartozik a törzsének.” A részeges nagybáty, Jackie Smolders útja unokaöccséhez tehát már az első pillanattól beárnyékolja a történetet, baljósan előrevetíti a keserű tanulságot: aki bennszülött, az is marad, nem léphet túl azon a megítélésen, azokon az elvárásokon, amelyeket akár törzsi közege, akár az angolszász társadalom irányában megfogalmaz.

              Keneally érzékletesen kísér végig minket Jimmie megaláztatásain, eléri, hogy szenvtelen hangon előadott története során bennünk is gyűljön a feszültség, duzzadjon a felháborodás. Ám még így is váratlanul éri az olvasót a visszavonhatatlan fordulat: Jimmie ölni kezd. A Jimmie Blacksmith éneke ugyanúgy az emberi lélek sötét oldalába nyújt kimerítő betekintést, mint a Schindler listája. A felemelkedni kívánó, majd keserű csalódásra kényszerülő, kitaszított fiatalember története: toposz. Mint minden alkalommal, amikor feldolgozásra kerül, itt is annak a példázatát adja, miként romlik el, lesz rosszá, ami jó volt. A vérgőzös pusztítást nem Jimmie végzi, hanem a többségi társadalom ostoba brutalitása. Jimmie szerethetetlen főhős, hiszen hidegvérű gyilkossá lesz, mégis együtt érzünk vele, vagy legalábbis sejteni véljük motívumait. Nem tekinthetjük azonban szimpla áldozatnak, nem akarhatjuk felmenteni, hiszen tetteivel nem ad lehetőséget arra, hogy elkerülhető legyen a büntetés és a keserű katarzis. Olyasfajta undorral vegyes, mégis gyengéd empátiával követjük nyomon valóságos és belső, lelki útját, ahogyan Capote Hidegvérrel című regényének Perry Smith-szét próbáljuk megérteni. (Közös még a két regényben, hogy mindkettő valós eseményeken alapul. Jimmie Blacksmith alakját Keneally a valóban létezett Jimmy Governorról mintázta.)

              Thomas Keneally regénye az utóbbi évtizedekben mit sem veszített frissességéből, aktualitásából pedig valószínűleg sosem fog. A szegregáció, a rasszizmus, a kultúrák egymás mellett élésének lehetetlensége, az elfogadni képtelenség, az ellenségkép keresése a más(ik)ban, a mindezek mögött meghúzódó tengermély ostobaság és az embernek a kegyetlenségre való kimeríthetetlen hajlama örök probléma. Arra, hogy mennyire örök, egyetemes és megoldhatatlan, azzal mutat rá a szerző, hogy olyan korban és környezetben (a századfordulós Ausztráliában) mutatja ki mindennapi jelenvalóságát, amelyet e jelenséghez nem asszociál reflexszerűen a köztudat. Figyelemre méltó az az alaposság, ahogy Keneally igyekszik feltérképezni és reprodukálni, átélhetővé tenni a kor igen bonyolult, finom árnyalatokkal tagolt néprajzi, politikai, szociológiai hálóját, és a könyv (egyben a kiváló fordítás) külön erénye, ahogy ez nyelvi szinten is megképződik a szövegben. A különböző nyelvi regiszterek váltogatása, okkal történő, következetes használata tovább erősíti a regény eleve markáns atmoszféráját. A semleges elbeszélői hangot időnként meg-megszakító mungindi dalok hátborzongató szövegei hol aláhúzzák, hol erőteljesen ellenpontozzák a történéseket. Ezeknek a regisztereknek a mesteri vegyítéséből adódik az állandó egyidejűség érzése; valahogy végig párhuzamosan érzékeljük mindkét (egymásnak feszülő) kultúra energiáját, a feszültség, a ’suspense’, ha úgy tetszik tehát megkétszereződik. A Jimmie Blacksmith már-már westernként működik. Lényegre törő, bonyolult belső mozgásokat tár fel lélektani aknamunkájával, szikár, kérlelhetetlen naturalizmusa olykor megterhelő, mégis minden ízében indokolt. Hogy ezek között a keretek között a szerzőnek mégis sikerült mozgósítani egyfajta kesernyés líraiságot, komoly művészi teljesítmény.