Ted Hughes
Acsai Roland fordításai
A kormorán
Kígyófej, közvetlenül előttem
Gázlóruhám hét font nehéz.
Barbour-kabátom, amit számos
Zsebe miatt hordok, megvéd
A hátam mögött feszülő égtől. Válltáskámat
Lehúzza vadászgyógyszer- és csalikészletem,
Egy évig kihúznám velük a Pleisztocénban.
Kalapom, amit arra az esetre vettem fel,
Ha a május visszaváltozna márciussá,
Egyre jobban zavar, ember nagyságú hálóm,
Esetlenül optimista, beleakad
Minden ágbogba, drótvégbe
És lassan tönkreteszi napom. Slejmes
Agyagpalán csúszkálok,
Húsz yard hosszan ragacsos-mágneses
Pók-csillogásba hatolok
Könyöklő sűrűjébe a folyópart
Tyúkszemtipró forgalmának, és fohászkodom
Futurisztikus, archaikus sóhajokkal,
Hogy talán egy hal, telepatikusan megigézve,
Érthetetlenségét hozzáadja majd a bizsukhoz,
Miket a mindenségnek általában felajánlhatok.
Kormorán szemez velem, felszegett csőrrel,
Kígyólapos testtel – leviatánian.
Fejében ez jár: „Ez a farönk
Farönk marad, amíg lebukom?” Lebukik.
Farka végéről mindent leráz,
Csak a hal-mozdulat marad, hallá lesz,
Levedli madárságát,
Hallá változik
És a halakat következésképpen
Magává változtatja. Újra felbukkan, teli beggyel,
Ismét a régi, megszökik előlem.
Faképnél hagy űrpáncélomban,
Mélytengeri búvár kéthüvelyknyi vízben.
Az új bárányok behozatala
Szél a fagyos Európából. Égetően hideg
Barátságtalan hóesés. Hókérget présel az anyajuhokra,
Újszülött, forró bárányaik nedvesen remegnek
A letaposott havon, a sövény alatt –
Húszmérföldnyi lapály
Süvít csapzottságukra. Füstölög a mező és vonaglik
Hó-füstős mocsárként ég.
A bárányok kényelmesebb pozíciót keresnek, fészkelődnek
Az anyajuh harapdálásától és bökdösésétől kísérve
Bénító, havas szél fújja hasadt hátsójuk
Véres cafatjait.
Tengerforma lapály, szürke. Az erdő
Vaskos ujjú sűrűje, a fehérség emelt fala.
Az ősi tenger-moraj, juhkiáltás, bárányjajgatás.
Szőlőrigók szőnek láthatatlanul. Rémület
Gőzölög a fák közt, sövénybe ütközik.
Felemeli a jég-nehéz anyajuhokat, idegesen topogva
Követik széttett lábú, nyurga bárányaikat,
Négylábú állványok nyújtózkodnak vad sírásra.
Rávesszük az anyákat, hogy kövessék juhaikat,
Így is tesznek, aztán visszarohannak
Pánikszerű meggyőződéssel a folthoz
Hol bárányuk megszületett, attól rettegve
Hogy a ravasz emberfarkasok
Elcsalogatták tőle, aztán megint visszatér,
Kiszolgáltatva, a bégetéshez, melyre ráhangolódott
És sajátjának ismer fel – az ismerős
Részlethez az értelmezhetetlen, emberi karokból
Lábakból, és ruhákból álló alak-masszában – az ő báránykájához
A fehér földön,
Azok között a kezek között. Aztán újra eltűnik,
Felemelik. Csak a testetlen kiáltás marad
Távolodóban az emberekkel, amíg az anyajuh körbe-körbe
Futkos a kiáltás láncán. Miközben a szél
A földbe préseli az űrt
És megrémíti a földiszeder mélyén az ökörszemeket
Süvítő csillagdarabjaival.
Widdop
A semmi kellős közepébe
Valaki egy rémült tavat rakott.
A semmi kellős közepén
Sziklavállak szélesültek
Megtartani.
Szél úszott le a csillagokból
A remegést szimatolni.
Fák, kéz a kézben, hunyt szemmel,
Világot mímeltek.
Rettegve kúszott közelebb a háromfogfű.
Semmi más
Csak egy sirály, ahogy átsuhan
A függöny egyik repedésén
Semmiből a semmibe.
A heptonstalli Régi Templom
Egy nagy madár szállt le itt.
Dala embereket csalt elő a sziklából,
Élő embereket a lápból, hangából.
Dala világosságot gyújtott a völgyekben
És megzabolázta a hosszú mocsarakat.
Éneke kristályt hozott le az űrből,
És az emberek fejébe ültette.
Aztán a madár meghalt.
Óriási csontjai
Rejtéllyé sötétedtek.
Az emberi főkben megfeketedtek
A kristályok, és szilánkokra hulltak.
A völgyek kihunytak,
A mocsár elszabadult.
(A fordításokban nyújtott segítségükért hálás köszönetem Gömöri Györgynek és Simon Gézának)
( 0 Votes )
