2011/4

Horváth Veronika

Testlabirintus

Aktív kórterem. A kórház egy része, cselekvőképes betegekkel. Vagy maga a kórterem aktív? Esetleg a kór? Egy kór, ami terem. Termést hoz. A betegség és jelenségei rámutatnak valamire a térben, melyet mind a lírai én, mind a szerző egyértelműen birtokol. Ez a tér szűkös is, tágas is. Van benne megalázottság, kötődés, árulás, szégyen, kudarc, önreflexió.

A címválasztás kiváló, az általa megjelölt tartalmat és hangulatot képviselik a kötet versei is. Szöllősi Mátyás költészete erősen alanyi, versei javarészt egyetlen élményanyag, a betegség köré csoportosulnak. A hét részre tagolódó könyv mottója lehetne akár a kötet nyitóversének két sora: „A görcs merev üvegszilánkjai. / S velük határozni irányokat.” (Gyulladás, 7. o.)

Ha prózáról lenne szó, a cselekményvázlat így nézne ki:

1.Az egyén megbetegszik. Testének meghibásodása arra készteti, hogy befelé figyeljen. A gyengeség (mind saját gyengesége, mind a környezeté) levakarhatatlanul követi.

2.Egy kapcsolaton keresztül is megtapasztalja, milyen lemondani az erőről, nélkülözni azt.

3.Érzékeli, hogy (szerelmi) kapcsolata önámítással van tele.

4.Különböző értékvesztett állapotokat tapasztal meg az emberi lélek bugyraiban.

5.Lábadozik, nem feltétlenül fizikailag. Küzd a cselekvésképtelenséggel.

6.Visszatér korábbi megszokott életéhez a városba.

A hét egységből egy, a Negatív című ciklus kimaradt a felsorolásból. Nem véletlenül. Ez a rész pillanatok ábrázolásait tartalmazza, melyek – mint a kötet végén lévő szerzői kommentárokból megtudhatjuk – Mohai Balázs fényképeihez készültek. Ezek a képek némi zavart okoznak az egyébként összefüggésekkel átszőtt szerkezetben. Természetesen nem elvárás egy lírai kötettől, hogy a versek pontosan és szorosan illeszkedjenek egy adott ívre, de a Negatívon kívül az összes többi részre igaz ez, így szembetűnő, hogy nem a legjobb helyen van. Sőt, esztétikai minőségétől függetlenül felmerül a kérdés, hogy van-e helye ebben a kötetben?

A kötet tematikai egységét tovább erősíti az ötletes megoldás, hogy a már említett szerzői kommentárok az Appendix címet viselik. Konkretizálódik a betegség: vakbélgyulladás. A szövegekről leválasztott megjegyzések olyanok, mint az eltávolított féregnyúlvány.

Az Aktív kórterem beszélője elszigetelt. Nem csoda, hiszen a hanyatlás, majd a gyógyulás is magányos folyamat. Magányos és illúzióktól mentes:„A bódulatban fájdalmam zavart.” (Gyulladás, 6. o.)  A külvilágból beszűrődő képek száma lecsökken, az érzékelésben nem akadályozza a szubjektumot az ingerek sokfélesége. A testi szenvedés nem engedi, hogy a figyelem szétszóródjon. A befogadott információknak csak a mennyisége redukálódik, a befogadás minősége, mélysége nem – sőt, a látásmód egészen speciálissá válik.

Hogy ez a látásmód miként alakul ki, arra főleg az első ciklus ad magyarázatot. A lírai én kórházi közegben mozog, itt tapasztalja a külvilág ellentmondásos hozzáállását a testi szenvedéshez, félelemhez és a halálhoz. Orvosok és betegek más-más módon kezelik ezt, közönnyel, félelemmel, vagy akár irigységgel. Az Aktív kórterem című versben például szorongással és nehezteléssel találkozunk: „Mikor ötödik társunk vért hányt, / az nem csak szájízünket bolygatta meg. / Tiltott mezőre lép, aki a kórteremben / félelmet okoz.” Máskor a szánalom dominál: „De mások bezzeg felfigyelnek./ Egy sápadt test a legjobb alkalom a szánakozásra.” (Amit várni lehet)

A kín egyneművé teszi a létezőket, minden testek és nedvek által meghatározhatóvá válik. Ugyanakkor a szubjektum, az egyes szám első személyű alany puszta léte, gondolkodása különállóvá teszi őt az egyformaságban. „Néha még gondol magára a test, / hogy megtartsa magában másnak a világot.” (Amit várni lehet)

A test mindezek mellett az énnek azon része is, amely a kapcsolatokban megnyilvánul: „Talán mégiscsak a test az egyetlen szövetségesünk.” (Rajzás) A betegség hatására ez a szövetség megbomlik, így a nemiség is problémássá válik. A cselekvésképtelenség (itt is) szégyenérzetet szül. Hogy ezzel ne kelljen folyton szembesülnie a énnek, inkább a lemondást választja. Az Így nyersz egyetlen verse ezzel a lemondással  és a megértéssel lendít tovább a párkapcsolati témák, A Lágy rész ciklus felé. Ez a szerelmi líra egy nem éppen tökéletes kapcsolat lenyomatait tartalmazza. Hangvétele mégsem lázongó, vagy túlfűtött, megőrzi azt a látásmódot, ami a Gyulladást jellemzi. Az első, Akkord című vers olyan, mint egy istenes vers – csak nem Istenhez címezve. Már ebből tükröződik a kritikus, hitetlen hozzáállás: „Biztos belőlem hiányzik az akkord, / mi áthangzik egy szimpla öncsaláson.”

A kapcsolat vizsgálatának megközelítési pontja a test és a szexualitás. Nincs fennkölt tartalom, a magasztosság, ha egyáltalán megmutatkozik, akkor azt a testek találkozásában, a szeretkezésben teszi. A verbális kommunikáció mindezt csak elrontja: „Vagy ne beszélj. Vetkőzz egészen.” (Mindegy is) Az egyén elszigeteltsége azonban itt sem szűnik meg teljesen. A magány nem változik attól, hogy valaki van mellettünk. A lírai én párkapcsolatban is társtalan, az árvaság utóda: „Azt hittem, itt hagytál, de el se jöttél.” (Tiszta emlék) Végül a Csarnokban feloldódik, nem kapaszkodik tovább görcsösen a megértésbe, a válaszok keresésébe.

Ezután egy kis kitérő következik, két vers a már említett Negatív ciklusban, mely megtöri az olvasás és értelmezés lineáris menetét, emiatt itt nem térnék ki rá. A vargabetű után visszazuhanunk az egyén belső örvényébe.

Az Állapotok nyolc verset tartalmaz, latin címük fordítása megtalálható az Appendixben: megaláztatás, öngyilkosság, felháborodás és harag, magyarázkodás, hosszadalmas betegség, elhagyatottság, üresség, létezés. A betegség itt nem feltétlenül fizikai hiányt jelent, inkább belső zavarról van szó. A különböző állapotok közös jellemzője az állandó önreflexió, és az ebből fakadó önutálat: „A bűntudatkeltést hamisnak érzed” (Excusatio). A külvilág rosszalló, majd közönyös. Az én falak mögé van zárva. A magányhoz való viszonyulása ambivalens, vágyik egy valódi emberi kapcsolatra, de azt is beismeri, hogy önként választotta az egyedüllétet. Csak a lemondás és a megaláztatás adhat függetlenséget, teljes szabadságot. Ez a szabadság azonban nem egyenlő a felszabadultsággal, ahogy ezt a hangnem is tükrözi.

Az Egy hét szimptómáiban következik a lábadozás. Lassú, keserves vánszorgás, mindig az új nap felé, fehér falak között. A szubjektum összezárva önmagával próbál életben maradni. A letisztult forma, tudatos nyelvi megformáltság itt még inkább szembetűnik. Ezek a szövegek rövidebbek, mint az eddigiek, az állapotok precíz, fecsegés nélküli, ám kíméletlenül őszinte rögzítései: „Nem sokat beszélsz magadban, / mióta magad előtt is szégyelled önmagad” (Kedd). A teljes gyógyulásra nincs garancia, a „talán” a legnagyobb ígéret a ciklusban.

Az Idegenben című egység eltávolodik ettől egy kicsit térben és időben, és kilép a sorvadás világából, vissza a városba, utcákba, lakásokba. Ismét megjelenik egy társ, de nem ő áll a középpontban. A Vakság című versben például egy sötétszobás kísérlettel és utólagos hatásával szembesül az egyén. (Ez a mű José Saramago regényét is megidézi.)

A ciklus és egyben a könyv is egyfajta beletörődéssel zárul, számadás utáni összegzéssel: „A beszűkült táj a szemedbe ásít. / És mindenhol ugyanaz a jelenlét; a város csak jön-jön. Ott van a másik.” (Idegenben)

Könyörtelen pontosság, és a részletek aprólékos kidolgozása jellemzi a kötetet, a külleme azonban nem tükrözi ezt kellően. A borító a Parnasszus Könyvek Új vizeken sorozatába illeszkedik: alul-felül két színes sáv húzódik, a felsőben a szerző neve és a kötet címe szerepel, a kettő között körülbelül 8-9 cm széles hely van a képeknek. Túl sok egyéni elképzelés számára nincs tér, az ezen belüli lehetőségekkel lehet gazdálkodni. Az Aktív kórterem esetében a színválasztás megfelelő, a fehér és zöld a kórház légkörét idézik. A középen lévő fekete-fehér fotót a szerző készítette: egy elhagyatott, ám sterilnek tűnő széket ábrázol egy omló fal mellett. A fénykép kapcsolódik a kötet lírai világához, magány és idegenség érzetét kelti, a megoldás mégsem a legjobb. A kép ugyanis annyira kicsi és sötét (valószínűleg a szűkös hely miatt), hogy lehetetlenné teszi a részletgazdag megfigyelést. Hiányérzetet okoz, ami abból fakad, hogy a könyv, melyre nagyon is jellemző a vizsgálódás, ezen a téren nem tesz eleget a kötet alapján támasztott olvasói elvárásoknak.

Hiszen az Aktív kórteremben egy megváltozott állapot megváltozott figyelmet eredményez. A tudat, az én vizsgálja magát, testén keresztül górcső alá helyezi saját és olykor mások lelkét is. Diagnózisokat állít fel tévesen vagy helyesen, és lassan az öngyógyítás útjára tér. Nem hallgat el semmit, kibeszéli magából a fájdalmat, félelmet, megaláztatást. Hangvétele személyes és intim. Történéseket mesél.

Az Aktív kórterem az alanyi költészet kedvelői számára gazdag anyag. A konkrét eseményeket középpontba állító szövegek mellett ráadásul van néhány kicsit általánosabb állítás, távolabbra mutató sorok, melyek nem csak az adott, specifikus szituációkban lehetnek érvényesek. Ezek segítik az olvasót, hogy ne vesszen el a zegzugos kórházi folyosók rendszerében, és észrevegye, hogy némelyik ajtó akár a saját otthonának ajtaja is lehetne.

(Szöllősi Mátyás: Aktív kórterem. Tipp Cult, Bp., 2010)