2011/3

Mechiat Zina

Drótkerítés mögül

(Szkárosi Endre: Egy másik ember. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2011)

Egy másik ember. Nem az, aki tanít, nem az, aki családapa. Nem az, aki irodalomtörténész és aki objektív kultúrtörténeti elemzést ad. Ez egy másik ember. Egy performer, egy akcióművész, egy zenész, egy hangköltő, és még sorolhatnánk. Szkárosi Endre eszmélkedéstörténeti emlékiratában mesél. Barátságairól, tapasztalatairól, fesztiválokról, előadásokról. Mindenről, aminek életében volt köze az avantgárdhoz, és ami gyarapíthatja azt a szegényes kollektív tudást, ami elérhető erről az irányzatról. Olyan könyv ez, ami nem csak a szakmának szól, és nem csak annak, aki avantgárd, vagy irodalmi érdeklődésű. Bárkinek érdekes lehet a kötet, ami a hatvanas évektől a kilencvenes évek végéig áttekinti az irányzat eseményeit, a lehető legolvasmányosabban. Belülről nézhetjük meg, hogy jut el egy ember a szavalókörtől a kísérleti színházig, és odáig, hogy bejárja Európát és Amerikát sajátos produkcióival. De ami talán még fontosabb: az alkotás folyamatába is betekintést nyerhetünk. Ezzel a tudással pedig értelmezni is tudjuk az egyedülálló műfaj alkotásait. Szkárosi Endre nem értelmezi őket, csak egyes elemeiben. De ahogy az olvasó szeme előtt kibontakoznak az egyes művek, látjuk a születésüket lépésről lépésre, vagy épp egészében, könnyebben tudjuk befogadni. És erre van a legnagyobb szükség az avantgárd esetében, hiszen sajnos a közönség nagy része nem tudja, hogyan nyúljon hozzá az ilyen alkotásokhoz. A könyv elolvasása után tudni fogja. Az írásban megjelenő performanszok a nagyközönség számára valószínűleg ismeretlenek, de mégis érdekessé válnak, ha másért nem is, mert személyes történetbe vannak ágyazva. Az olvasó pedig kíváncsi lesz, látni akarja miről is van szó. Nem lehet végigolvasni a könyvet anélkül, hogy többször is beírjuk valamelyik video-megosztóba a kulcsszavakat: Szkárosi Endre, Konnektor, Brobo, Új Hölgyfutár Revue.

A közel négyszáz oldalas emlékezés időrendi és szervezeti tagolásban tekinti át a szerző életének a tárgyhoz kapcsolódó eseményeit. Ilyen gyűjteménynél elengedhetetlen, hogy átlátható szerkesztéssel legyen dolgunk, máskülönben az olvasó elveszíti a fonalat és a sarokba vágja a könyvet. Ezt nem vágjuk a sarokba, szép vonalvezetéssel vezet be bennünket a szerző az avantgárd és a performanszok világába, néha el is tévedünk ugyan a nevek és egyesületek útvesztőjében, ezen egy tárgymutató segíthetett volna. A könyv a középiskolából indít, ahol a fiatal szerző zenélni kezd és az irodalom felé fordul. Lényegesnek tartom, hogy a szerző bevezeti az olvasót saját világába, ívesen csatolja be kulturális érdeklődését, később szakmai tevékenységét a szöveg testébe. Nem azzal kezdi, hogy Mozgó Világ-szerkesztő, nem is azzal, hogy már befutott performerként elhívják a One World Poetry fesztiválra. A gimnáziumból indulunk, és megismerjük okait főhősünk orientációját. Gyakori kérdés minden peremműfajjal kapcsolatban, hogy hogyan kerültek vele kapcsolatba annak művelői, és miért őrülnek meg érte?  Itt válaszokat kapunk minden hogyanra és miértre, mert belülről látjuk az egész lefolyását, tanúi vagyunk a viszony létrejöttének.

Ahogy haladunk a könyvben, az első oldalaknál úgy látjuk, egyszerű performernek lenni. A lehetőségek besétálnak az ajtón, a színpadon önkifejezünk, játszunk egy sort, és mindenki boldog. De ahogy tovább olvasunk, figyelmesek leszünk arra a megfeszített munkára, ami szükséges ehhez. Sok olyan vádat hallottunk már, ami támadja a kísérleti műfajokat, mondván, a színpadon hozzá nem értő emberek bohóckodnak. Ezek az előítéletek tájékozatlanságból fakadnak. A korban létrejövő művészeti produktumok szinte mindegyikében nagy szerepe van az esetlegességnek. Az, hogy nem terveznek el mindent pontosan, hogy élnek a környezet adta speciális lehetőségekkel, kreativitást jelent, nem pedig amatőrséget. Ha találunk egy zöld drótkerítést, használjuk fel, legyen színpadi elem! S amikor a performer a színpadon áll, hatása alá kerülve a zenének, a szövegnek és az egész aurának, ami uralja a teret, másszon fel rá, csússzon vissza! Varázsoljon egy kicsit! Szkárosi Endre egy fesztiválon felfüggesztette ezt a drótkerítést a plafonra, és előadás közben felmászott rá. És visszacsúszott. És megint felmászott. Közben szólt a zene, majd ő újra szavalni kezdett. Varázsolt. Ezt a varázslatot megérezték Európában, és az irányzathoz kapcsolódó fesztiválokon, előadásokon állandó szereplővé vált. Okot ad az előítéletek felszámolására hogy több kontinens számol az ember művészi jelenlétével.

Az alkotási folyamat, és maga a műfaj megismerése mellett betekintést nyerünk az irányzat szervezetei felépítésébe is. Megismerjük fórumait, olyan fesztiválokról olvasunk, amelyekről nagy valószínűséggel eddig nem hallottunk, és olyan nevek tűnnek fel a lapokon egyre sűrűbben, melyek iránymutatóként szolgálnak az avantgárdban való tájékozódásunk során. Megtudjuk mi az a Parafinálé, Polyphonix Fesztivál, látjuk, milyen előadások zajlanak a Kassák-körben, ellátogatunk Amsterdamba a Bonn 2000 fesztiválra, belülről láthatjuk a Mozgó Világ szerkesztőségét, tanúi lehetünk az Új Hölgyfutár születésének. Megtudjuk jelentőségét az FMK-nak, megismerkedünk Arnaud Labelle-Rojoux, Jacquelin Cahen, Bernard Heidsieck, és még rengeted avantgárd művész nevével. És láthatjuk a kor reakcióját: a közönség sorai mindig dugig vannak, akik a helyet adják mindig szkeptikusak. Az állam meg néha megpróbál beleszólni, de átgondolt dolgokba nagyon nem tud belekontárkodni.

Szkárosi Endre nem zenész, de zenét csinál. Nem képzőművész, de kiállításokat tart. Azt, hogy ehhez mégis mersze van és lehetőségeket kap így indokolja: „kezdtem rájönni arra, hogy a művészet mint alkotótevékenység lényege nem több, mint hogy az ember felelősséggel és invencióval használja a rendelkezésre álló lehetőségeket, így azokat is, amelyek még ismeretlennek látszanak számára. Arra kell figyelni csupán, hogy az ember ne akarjon többet megcsinálni annál, mint amit nagy valószínűséggel meg tud, ne akarjon többet tenni annál, mint ami fölött ellenőrzést tud gyakorolni, vagyis amit kezelni tud. Nem akkor kerülök ingoványos talajra, amikor bemerészkedem a vizualitás vagy a zene nyelvének területére, hanem akkor követnék el hibát, ha utána festeni akarnék, mint a festők, vagy zenét akarnék szerezni, mint a zeneszerzők.” (230. o.)

Nemcsak a szöveg, a borító is érdekes. A fedőlapon a szerzőt látjuk megkettőzve, kötéllel a nyakában. Az egyik arc fejét felszegve, csukott szemekkel áll, a másik pedig félszegen a kamerába mosolyog. A könyvben az egyik ember beszél a másikról. Ketten vannak, egy átélő és egy szemlélő. Az egyik ránk néz, barátságosan mesél. A másikat mesélik, láttatják. És közben mindkettejüket akasztják: hiszen belőlük olvasunk.

Szkárosi Endre eszmélkedéstörténeti emlékirata folytatást kíván. A szerző az utolsó oldalon megígéri, vissza fog térni, kíváncsian várjuk.