2011/4

Gyorsfaggató – Szántai Jánost kérdezte Király Farkas

– Létezik Kolozsváron egy érdekes irodalmi kör s egyben műfordítói „fészek”. Román neve: Nepotu’ lui Thoreau. Már a nevének a
magyarra fordítása sem egyszerű: Thoreau unokája, avagy Thoreau unokaöccse? Mit üzen az elnevezés?

A Thoreau unokaöccse (névadó: Ștefan Manasia költő) került be az irodalmi köztudatba, mert az unokaöcs minőség pontosabban tükrözi a Henry David Thoreau amerikai Walden-íróval és polgári engedetlen filozófussal való szellemi rokonsági fokot – értsd: kicsit távolabbi –, mint az unoka. Ennyit az üzenetről. Érdekes sajátossága – vagy inkább sajátos érdekessége, mert az etnobulváron kívül más jelentősége szerintem nincs –, hogy talán az első (és egyetlen?) román irodalmi kör, amely magyar írók kezdeményezésére jött létre. És akkor pár szót a műfordítói fészekről, mert idevág (és kicsit rá is cáfol az előző mondat üzenetére): a körön szerzett tapasztalataim, kapcsolataim következményeképpen kezdeményeztem egy oda-visszafordítós projektet, amelynek azóta a Helikon és a Tribuna irodalmi lapok (kézenfekvő egybeesés, hogy mindkettő kétheti rendszerességgel jelenik meg) adnak otthont. A projekt neve Tra-Ford tér (névadó: Karácsonyi Zsolt költő), és a Helikon berkeiben Karácsonyi Zsolt, a Tribunánál Ștefan Manasia gondozza. A projekt keretében román szerzők jelennek meg magyarul a Helikonban, és magyar szerzők románul a Tribunában. Akár hiánypótló akcióról is beszélhetünk, tekintettel a román–magyar, illetve magyar–román irodalmi fordítási stratégia enyhén szólva harmatgyengeségéről. De ez egy másik sztori.

– Ha jól tudom, negyedik (vagy tévedek?) évébe lépett a kör. Milyen előzményei voltak?

A kérdés csöppnyi, időkre vonatkozó homálya bennem is ott gomolyog. De megnéztem a hajónaplót, és tessék: a Thoreau unokaöccse irodalmi kör első szeánszára 2008. november 5-én, szerdán délután hat órai kezdettel került sor az Insomnia Kávéházban, amely egyébként azóta is afféle Thoreau-fellegvárként működik. Ezek szerint a minap voltunk háromévesek. Ami az előzményeket illeti, persze, hogy voltak. Mint a kör egyik motorjával, Ștefan Manasiával folytatott előkészítő megbeszélések során kiderült, Manasiának volt egy hasonló irodalmi köre a Kolozsvári Diákházban, nyilván még fiatalabb korában, de az megszűnt. Az Írószövetség folyamatosan szervez eseményeket, de nem irodalmi kör jelleggel. A korábbi csoportok, műhelyek tevékenységeiről nem tudok beszámolni, mert nincs róluk adatom.

– Nemcsak író és műfordító vagy, a Thoreau unokaöccse irodalmi körnek az általad (is) vezetett Insomnia Kávéház ad helyet. Kik a társ-kitalálók? Egyszerű vagy bonyolult volt az alapítás?

A dolog valójában korábban kezdődött. És több szálon futott. Az Insomniában több román író bemutatkozott, igazából mindenféle szervezeti keret nélkül. Egy alkalommal fiatal költő ült a pulpitusnál, állati jó versekkel. Ő volt Ștefan Manasia. És akkor itt szünet, azaz: ▬. Aztán valamikor 2007 második felében Bréda Ferenc költő-író-mágussal beszélgetve eszünkbe jutott (egész pontosan az ő eszébe, ahogy ez általában lenni szokott), hogy né, Kolozsváron nincs román irodalmi kör, pedig, ugye, ők vannak többen. Rávágtam, hogy akkor csináljunk egyet. Ezen kicsit elszórakoztunk, mint már jeleztem, etnobulvár szinten, ám végül megpróbálkoztunk vele. Elmentünk a Román Írószövetség kolozsvári fiókjához, és felajánlottam, legyen egy „élő” fórum az Insomnia Kávéházban, ahol a nagyközönség találkozhat a román irodalom alkotóival. Irina Petraș elnök asszony vette a lapot, és közösen elindítottuk az Insomnia irodalmi esték nevű találkozósorozatot. Ismét ▬. Aztán kocsmairodai munkavégzésünk során többször összefutottunk Stefan Manasiával, világmegváltás lett a vége, és feldobtuk neki az ötletet, hogy elkelne egy tökös, anarchoid, generációváltást tükröző irodalmi kör is. Manasia rábólintott, és így született a Thoreau unokaöccse. Érdekes volt megfigyelni, hogy amint az új kör beindult, néhány párhuzamosan szervezett alkalom után a szövetséggel közös rendezvények ritkulni kezdtek, aztán 2008 végére megszűntek. Ezt nem elemzem, számos oka van. Felsorolnám viszont azokat a neveket, akik bábáskodtak az Unokaöcs születésénél: Ion Mureșan költő, Claudiu Groza kritikus, Vlad Moldovan költő, Mihai Mateiu prózaíró, Andrei Doboș költő, Rareș Moldovan prózaíró, többek között. A három pódiumos ember pedig: Ștefan Manasia költő, mint moderátor és a kör „arca”, illetve Bréda Ferenc és jómagam, mint házigazdák. Később Manasia már nem vállalta a moderátori szerepet (bár ugyanolyan aktív maradt), és ekkor lépett a képbe Valentin Derevlean kritikus és könyvesboltvezető. Neki többek közt olyan bukaresti és egyéb távoli szerzők fellépését köszönhetünk, akiket egyébként nem tudtunk volna meghívni, ugyanis az anarchoid érvelés nem helyettesíti a vonatjegy és szállás és étkeztetés árát.

– Milyen gyakran, milyen rendszerességgel „lép fel” a kör? Nyári szünet idején is működik-e, vagy igazából a tanév idején? Kik és mekkora a bázis, amelyre közönségként számíthattok?

A kör kéthetente lép színre, minden második szerdán délután hat órától. „Vasár- és ünnepnapokon”, illetve vakációk idején nem, ugyanis a közönség oroszlánrésze diákokból verbuválódik. A kemény mag egyrészt Kolozsváron élő vagy tartózkodó irodalmárokból, illetve szakmailag „fertőzött” egyetemi, mesteri hallgatókból, doktoranduszokból áll. Ez jó esetben 35-40 lelket jelent, rossz esetben 15-18-at. Persze ha besétál egy nagy név, akkor a plafonon is lógnak. De ez nem tükrözi a realitást, inkább irodalmi sznobizmus, pofavizit.

– Kik a szerzők és a fordítók? Tudjuk, hogy románról magyarra fordító tollforgatók szép számmal vannak. Fordítva viszont nagy a hiány. Mi a helyzet e téren?

Eredetileg a román Kétezres irodalmi generáció (Douămiiști – vagyis olyan szerzők, akik a kétezres években léptek az irodalmi pályára; a román irodalomtörténeti kategorizálásnak van ez az egyszerű és szimpatikus formája, hogy hatvanasok, hetvenesek, nyolcvanasok stb.) képviselői vonultak fel a körön: a fent említett kolozsvári kemény magon kívül Dan Coman, Claudiu Comartin, Moni Stănilă, Cristina Moroșan, Alex Potcoavă költők, Lavinia Braniște, Constantin Acosmei prózaírók – a teljesség igénye nélkül. Idővel aztán a kétezresek, úgymond, elfogytak, és akkor tágítottuk a kört. Persze ezzel együtt módosult az ősrögös, anarchoid  kemény vonal is. De úgy gondolom, ez így rendben van.

Körülbelül egy évvel az indulás után megpróbálkoztunk a helybeli magyar szerzők bevonásával is. Fellépett Karácsonyi Zsolt, Balázs Imre József, majd Király Zoltán. Hát, mit is mondjak. A fordítási problémákon túl, érzésem szerint egy picit kibújt a szög a zsákból, olyan értelemben, hogy a román kollégák verbálisan kinyilvánították ugyan a magyar írók, költők iránti érdeklődésüket, a fizikai jelenlét szintjén azonban ez nem konkretizálódott. Ezért nem is nagyon erőltettük a dolgot. Azt hiszem, ez egy folyamat, amely még nem tart ott, hogy zökkenőmentesen működjék oda-vissza, legalábbis e körön belül. A már említett Tra­Ford térnek viszont kiváló volt a fogadtatása mindkét oldalon, és reményeink szerint 2012-ben megjelenik egy Tra-Ford antológia. Aminthogy tudomásom szerint meg fog jelenni egy Thoreau antológia is, amelyben Bréda Ferenc és jómagam is helyet kaptunk. Úgy tűnik, minket körön belülinek tekintenek: „sunteți de-ai noștri (a mieink vagytok)”. „Félreártás” ne essék, nem akarok ethnic fight színezetet adni az ügynek: egyszerűen így működnek a dolgok. A magyar oldalon is, ha úgy tetszik. Valaki egyszer rámkérdezett: na, mi van, beálltál ortodox pópának? Persze, ilyen értelmezést is lehet adni az egésznek, de ezt is abszurdumnak tartom.

Ami a fordítások dolgát illeti, mint már jeleztem, gyönge a stratégia. Első probléma. Románról magyarra könnyen fordítunk, fordítanak a románul tudó magyar irodalmárok. (Lásd például Karácsonyi Zsolt vagy László Noémi esetét, akik sokat és sokszor fordítanak, hogy az idősebb generációkról ne is beszéljünk.) Könnyű nekünk, ismerjük az ország nyelvét. Visszafele viszont nem rózsás a helyzet e tekintetben sem. Kevés olyan román fordító van, aki megfelelő színvonalon tud „szállítani”. És egyáltalán, nem elég jó az átjárás a két irodalom között, tisztelet a kivételnek, persze. Csak egy ékesen ordító példát említenék: a 30-as éveikben járó kiváló román irodalmárok csupán négy nevet tudnak említeni, ha magyarországi magyar irodalomról van szó: Bartis Attila, Dragomán György, Esterházy Péter, Kertész Imre. Romániai magyar irodalom terén oszd el kettővel, és kijön az eredmény: László Noémi és Orbán János Dénes. Slussz. És ezzel nem túlzok. Persze fordítva se működik a fluxus igazán, de az ország nyelvének ismerete okán mégis sokkal jobban állunk. Második probléma. Tudtommal nincsenek olyan fordítói műhelyek (táborok, egyebek), ahol ezt a munkát valamilyen stratégia mentén lehetne elvégezni. Harmadik probléma. Nem igazán vannak – például a kulturális minisztérium által támogatott – műfordítási programok. (Itt fenntartom a tévedés jogát, hiszen lehet, hogy vannak, csak az én figyelmemet kerülték el. Viszont akkor éppen ez a baj.) Hát így. Persze voltak, vannak tárgyalások országközi műfordítói programok megvalósításáról, ám egyelőre mindez csak terv.

– Ha valaki – ad absurdum: magyarországi román irodalmár – jelentkezne fordításokkal a Thoreau-soknál, hogyan teheti meg?

Nem értem a kérdést egészen pontosan. Jön valaki, és azt mondja, hogy itt egy kiváló román nyelvű Király Farkas-fordítás? Gondolom, kíváncsian fogadják.

– Úgy értem, hogyan talál meg benneteket a világban?

Fellelhető a kör az interneten, van Facebook oldala.

– A Tra-Ford téren kívül vannak-e olyan fórumok, irodalmi lapok, amelyek csatlakoztak a „programhoz”, és közlik a rendezvényeken elhangzott szövegeket?

A Tribuna folyóirat közli a felolvasott szövegek egy részét, jelezve, hogy a Thoreau unokaöccse irodalmi körön olvasták fel, vitatták meg azokat. Más romániai folyóiratok nem teszik ezt meg, igaz, nem jelentkeztünk náluk, hogy „jó napot, kérem szépen, ezeket a szövegeket tessék a Thoreau-zászló alatt közölni”. Egy ideje vannak viták, amelyek lényegében arról szólnak, hogy jó lenne némi marketingtevékenységet folytatni a Thoreau-jelenség bemutatása, népszerűsítése, mediatizálása érdekében. Arról is szó volt, hogy egy jogi keret létrehozásával megnyílnának bizonyos pályázati lehetőségek. Viszont az anarchoid ideológia mögé rejtett, hmm, nevezzem lustaságnak, lúzerségnek, mindegy, szóval ez a fajta viszonyulás tulajdonképpen megakadályozza az önreklámot. Hogy ez jó avagy rossz, ítélje meg bárki illetékes.

– Honoráriumról manapság nem is illik beszélni. De a szereplők számára azért egy honorsör belefér?

Az említett Thoreau-hozzáállás következtében nem tudunk pályázni az illetékes fórumokhoz, vagyis honor nincs. Aki ide eljön, az azért teszi, mert fontosnak érzi, hogy a Thoreau unokaöccsével viszonyt folytasson. Informális csatornákon az a hír járja, hogy a Thoreau a legtökösebb román irodalmi kör. Kíváncsi lennék, hogy hány közül. Ez pedig elsősorban az alapembereknek köszönhető. Sietek megjegyezni: nekünk, magyaroknak kevésbé, tekintettel arra, hogy alig vagy egyáltalán nem vagyunk „arcok” például a bukaresti irodalmi körökben. Más a helyzet akkor, ha valamelyik partnerintézmény (többnyire a Librarium könyvesbolt) által forgalmazott szerzőket küldi a kiadó. Ez esetben az illető szerző tejben-vajban fürdik, és a kiadó is jól jár, mert egy füst alatt van egy könyvbemutatója és egy író-olvasó találkozója is. Az viszont tény, hogy bármilyen a felállás, a honorsör megvan, és nem is egy. Az irodalomnak szemmel láthatóan kell az alkohol, mint szimbólum. És ajzószer. Vagy mi.