2011/3

Horváth Nóra

A demokraták felelőssége és a magánjellegű boldogságok

(Pápay György: Demokrácia filozófiai megalapozás nélkül – Richard Rorty és a politikai filozófia. Ráció Kiadó, Budapest, 2010)

Mit jelent valójában a politikai filozófia és mit jelent filozófusnak lenni egy demokráciában? Milyen alapon védhető egy demokratikus felfogás a totalitáriussal szemben és miért kell különválasztanunk a magánjellegű és nyilvános tevékenységet? Rorty számára mindez világos volt, s bár rengeteg bírálója akadt, ő egész életében az értelmes diskurzus híveként állt ki nézetei bemutatásakor. Magyarországon az elmúlt években jelentek meg azok a Rorty-fordítások, melyek szélesebb körben is lehetőséget adtak Rorty elméletének vizsgálatára, sok műve azonban még mindig csak angolul olvasható.

Richard Rorty (1931–2007) az amerikai filozófiatörténet egyik legellentmondásosabb figurája, ezért nem könnyű kiválasztani azokat a szempontokat, melyek alapján összeszedetten és érthetően lehet írni, vagy beszélni a filozófus életművéről. Éppen ezért remek munkának nevezhetjük Pápay György Demokrácia filozófiai megalapozás nélkül – Richard Rorty és a poltikai filozófia című könyvét, mely a Rortyt foglalkoztató kérdések közül a politikai filozófia és a liberális demokrácia kérdéskörét vette nagyító alá, olyan szempontból, mely akár szokatlannak is mondható a filozófiai tanulmányok területén. Pápay egy olyan Rorty-olvasat kialakítására törekedett, mely „nem külsődleges szempontokat kér számon Rortynak a filozófia és a demokrácia viszonyával kapcsolatos gondolatmenetén”, hanem „annak következetes végiggondolását”. Ez annyit jelent, hogy nem elemzi részletekbe menően a Rorty politikai felfogásával kapcsolatos vitákat, hanem sokkal inkább Rorty következetességét vizsgálja, lépésről lépésre elemezve és magyarázva a filozófus kijelentéseit. [A dőlt betűvel szedett idézetek Pápay könyvéből származnak, a többi pedig Rorty magyarul is megjelent műveiből.]

A könyv első részében „Rortynak az episztemológiai hagyomány felett gyakorolt” kritikájából kapunk ízelítőt, a szerző által pontosan elkülönített filozófiatörténeti és szellemtörténeti narratíva megkülönböztetésével. A második rész Rorty egyik sokat vitatott elméletét, a nyilvános és a magánjellegű tevékenységek jellegzetességeit, valamint a liberalizmus és az ironikus attitűd viszonyáról kialakított nézeteit vizsgálja, a harmadik pedig már a politikai erkölcs egy új megközelítésének a kísérlete, természetesen Rorty elgondolásaiból kiindulva.

Richard Rorty a Megismerés helyett remény című művében állítja, hogy filozófia és politika nem kötődik olyan szorosan egymáshoz. Azért tartotta fontosnak e kérdés tisztázását, mert sokan – Dewey életművére és pragmatizmus-felfogására alapozva – úgy vélik, hogy a pragmatizmussal való szembehelyezkedés, a demokratikus életmóddal való szembehelyezkedés. Dewey a demokrácia filozófiájának nevezte a pragmatizmust, Amerikát pedig a világ közepének, mely egy mindenki számára példaértékű demokráciát épített fel. Rorty szerint azonban egy fasiszta is lehet pragmatikus, mert soha nem lesz olyan filozófia, amit valamelyik politikai oldal ki ne tudna sajátítani. Pápay rámutat, hogy Rorty nem hisz a demokrácia filozófiai eszközökkel való igazolhatóságában, illetve elsőbbségének más politikai rendszerekkel szembeni kimutathatóságában. Putnam, Habermas és Thomas McCarthy amellett áll, hogy kell lennie valamilyen, „a demokrácia totalitárius ellenfeleinek adható teoretikus válasznak, máskülönben nem tudunk számot adni arról, miért érdemes egyáltalán fenntartanunk demokratikus elkötelezettségünket”. Ezzel szemben Rorty úgy véli, hogy a demokrácia és a totalitarizmus híveinek nem is lehet közös alapja egy racionális vitához. Rorty egyébként is a teóriák helyett a cselekvés híve, véleménye szerint a demokrácia megfelelő működésére elsősorban intézményes biztosítékokra van szükség. Pápay az Esetlegesség, irónia és szolidaritás című Rorty műből idézi: „ha a sajtó, a jogszolgáltatás, a választások és az egyetemek szabadok, ha a szociális mobilitás gyakori és gyors, ha az írástudás általános, ha a felsőfokú oktatás elterjedt, ha a béke és a jólét elegendő szabadidőt biztosít ahhoz, hogy egy csomó különböző embert meghalgassunk, és elgondolkodjunk azon, amit mondanak.” Rorty Deweyval ellentétben a pozitív szabadság helyett a negatív szabadságot, a parlamentáris demokrácia intézményeinek jelentőségét hangsúlyozza, melyek hozzájárulnak, hogy a demokráciában élő egyének megvalósíthassák egyéni élettervüket, pontosabban, önmagukat.

A szabadidő fontosságának a hangoztatása és a többi ember véleményének a meghallgatása iránti vágy már el is vezet bennünket Rorty másik kiemelt kérdésköréhez, az irodalom fontosságához és az önműveléshez. Rorty egy 2001-es interjúban azt mondta, hogy olyan kultúrában élünk, ahol az irodalmon keresztül férfiak és nők különféle lehetséges emberi életek vízióit közvetítik nekünk, országuknak, a globális világközösségnek, s ha olyan kultúránk van, ahol képzeletbeli víziók által új lehetőségeket vázolnak nekünk, akkor nincs szükségünk „legfölső tudományra, a filozófiára”. Az irodalmi kultúrában pedig nincs olyan egyetlen igazságfogalmunk, mely mindenki számára rendelkezésre állna, mivel „rendelkezünk az egyedenként különböző önteremtés fogalmával”.

Rorty az Esetlegesség, irónia és szolidaritás első fejezetében csak annyit mond, hogy Heidegger, Foucault és Nietzsche azok, akikben uralkodik az önteremtés és a személyi autonómia utáni vágy, s ezért a szocializációt úgy látják, mint valami mélyen bennünk élő ellentétét. Kierkegaard, Nietzsche, Baudelaire, Heidegger, Nabokov és Proust lesznek a példái arra, hogy „milyen lehet a személyes tökéletesedés, mint önteremtő, autonóm emberi élet”. Dewey és Habermas a személyes tökéletesedés utáni vágyat irracionalizmusnak tartja. Rorty nem akar választani a szemben álló nézetek között, hanem különböző célokra akarja őket használni. Hamar kiderül, hogy filozófiájának kardinális fogalma, a szolidaritás örökre összemérhetetlen az önteremtés fogalmával, bár egyformán érvényesek. Az önmegvalósítás szótára magánjellegű. Egy ideális, liberális társadalomban a társadalmi szerveződés célja az lenne, hogy esélyt kapjon mindenki, a „képességei szerinti önteremtésre”. Az iróniát veszi a védelmébe, és azt a magatartást, ami az irodalomkritikát vezető intellektuális tudományágnak tekinti. Amint írja: „Védelmem a magánjellegű és a nyilvános határozott megkülönböztetésén alapul.”

Rorty az értelmiség útjáról értekezve megállapítja, hogy a „nyugati értelmiségiek a reneszánsz óta három stádiumon haladtak keresztül: először Istentől várták a megváltást, aztán a filozófiától, mostanában pedig az irodalomtól.” Mára a filozófia és a vallás marginálissá vált, s napjaink magas kultúrájában az olvasók inkább a regényekben keresik a megváltást. A legfontosabb kérdés az, hogyan érhető el a megváltás az irodalmi kultúra tagjai számára. Rorty úgy véli, a megváltás „az emberi képzelőerő mindenkori határain érhető el”. „Ennek a kultúrának az a premisszája, hogy bár a képzeletnek a jelenben vannak határai, ezek a határok folyamatosan kiterjeszthetők.” Így fogja felváltani az önvizsgálat és az önismeret korábbi eszméit az önkiterjesztés, mely a képzelet segítségével egyre több alternatívát kínál ahhoz, hogyan lehet embernek maradni. Rorty azt sugallja, hogy aki felfogja saját és mások végességét, az magánjellegűvé teszi autonómiára való törekvését és elhárítja a kísértést, hogy azt gondolja, valami nagyobba tagozódott bele.

Rorty amellett foglal állást, hogy egy filozófia és vallás utáni kultúrában, a szolidaritás az elérendő cél, mely csak képzelőerővel jöhet létre. Növelnünk kell az érzékenységünket, s ez csak úgy lehetséges, ha részletesen leírunk másokat, s rájövünk, hogy akiket leírunk, azok nem pusztán „ők”, hanem közülünk valók. Ennek a leírásnak a legjobb módja pedig a regény, az elbeszélés. Ezek leírnak és újraleírnak. A regények emberekről szólnak, „az általános eszmékkel és a végső szótárakkal szemben […] időhöz” kötöttek.

Rorty filozófiája – amint a fentiek is mutatják –, számtalan új fogalmat tartalmaz, melyek a filozófiai hagyományt igen, de Rorty életművét nem ismerők számára értelmetlenek lehetnek.  Pápay György logikusan felépített tanulmányából nem csak a fogalmak magyarázatát ismerheti meg az olvasó, de minden ponton tájékoztatást kap arról is, hogy mely művekben és milyen összefüggésben találkozhatunk velük.

Pápay a mű utolsó részében arra is kitér, hogy mi a feladata egy filozófusnak a mai világban. Semmiképpen nem az egyetértés kierőszakolása, hanem a párbeszéd lehetőségének a megteremtése. A jóindulat elve alapján kell eljárnia, és ezt kell számon kérnie a politikai élet szereplőin is. Közvetítő szerepet tölt be, s ha érvényesíteni tudja a jóindulat elvét, akkor „a filozófia fontos morális szerepet játszhat a demokratikus társadalomban: […] hozzájárulhat a politikai versengés erkölcsösebbé tételéhez”. Nem az igazság birtokosa, hanem olvasott és széles látókörű ember, aki „jártasságot szerzett abban, hogy akár a sajátjától távol eső álláspontokat is megértsen”. Mindezek ismeretében nem csoda, hogy Pápay a tisztánlátásuk elismerése mellett, meghagyja a filozófusoknak az illúziók táplálásának lehetőségét, a reményt, hogy a jövő sokkal szebb lesz, mint a múlt vagy a jelen. Ahogy a Megismerés helyett reményben írja: „a reménynek adjuk át azt, amit Európa a metafizikának és az episztemológiának adott át”.