Mező Hajnalka
Térkép nélkül
itt ismerős minden
mégis a felfedező izgalmával
nézek körül
szezámmagok csillognak
egy monstera görbíti a teret
gyertyacsonk
szír ostábla
egymásba zuhanó négyzetek
ráérős geometriája
hattyú vállam
hattyú szárnyad
inged a padlón
tollak
pihék
mohák
rőt levelek
letaposott fű
körülöttünk
bőrünk alá
napok tojássárgája olvad
átlátszóvá válunk
mielőtt kihunynánk
Barna hajában barna szél fújt
próbáltam a vállánál
fogva rángatni de csak
süllyedt lefelé
a konyha padlójában
egyre lejjebb húzták a kövek
amiket annyit bámultam
kiskoromban
már akkor látszott hogy
valójában lépcsők
ha elég sokáig néztem
irányt is váltottak
de mindig lefelé vezettek
lefelé arra a szivacsos
a miénktől eltérő
tömörségű helyre
a ház ölébe
ahol együtt préselődnek
az összes valaha volt terített
asztalok, az is amikor negyven
csirkecombot rántott ki
az ébredések a nehéz párnákon
szűzmáriás képek, nyikorgó ünnepi csizmák
nyúlszőr kalapok
dohogások
hideg kannákban zötykölődő tehéntej
valahol lenniük kell a dolgoknak
nekem, ahogy az ablakpárkányra kuporodva olvasok
az első térdhorzsolásnak
a sok régi kutyáknak
biztosan azért nem tudom tartóztatni
mert mennie kell vattapamacsra
pálinkát önteni, fertőtleníteni a sebet,
begyújtani, levest merni, berét sütni
átszűrni a tejet
itt már nincs tennivalója
ebben a bútortalan térben
dísztányérok és festmények
vakfoltjaival a falon
The Enigma of the Hour
a tér egy magasabb rendű pontján
mondjuk egy Chirico festményben
próbálom elérni a vonatot
pihék pörkölődnek
útközben forróság
nehézkedés
az árnyékban egy
szalag bogozódik
homlokom a túlhevült vashoz nyomom
vonszolom magam, fent vagyok
a mellettem ülők mind
a két héttel ezelőtti újságot olvassák
muszáj lesz nyitva tartanom a szemem
kinézek az ablakon
közeledik egy kislány
liheg a hőségtől
nem fogja elérni
Északra
Amikor elindultál belőlem
a madarak úgy ültek a fákon
mint azok a piros nyalókák
a kutyák a fülüket hegyezték
a párkák meg mosolyogtak
egymásra mint akik mindig
mindent jobban tudnak
hogy majd én egyre csak
növök és növök kezeim
kinyúlnak az ablakon és
lábaim földbe gyökereznek
homlokom felhők aljáig ér
arra már nem is figyeltek ahogy
titokban még magadhoz veszed
a pogácsa utolsó morzsáit amit
távoli ugatással burkolt bágyadt
őszi délutánok hamujában sütöttem
A te halovány bőröd
A te haloványabb bőröd, ahogy felhevül tőlem, magába gyűjti a párát, a hőt és lágy gyöngyházfényű páncélt alkot rajtad, védi az alatta élő vidéket a csermelyeket, a hűs selymes füvet a partokon, a soha nem látott fákat, a rókákat amik a bőralatti derengésben játszanak, kifelé marcangolnak, belőlem akarnak örökkévaló leszakíthatatlan virágokat amik vízinövényekként hajladoznak. A levegőben kristályok gyűlnek, a belső fény alakítja őket, meg ez az áramló élet benned – a helyiek az ég könnyeinek nevezik őket és csak leszedik mint fáról a gyümölcsöt és az oltárokhoz viszik, az én oltáraimhoz. Amikor föléd hajolok és megszagolom, megkóstolom, át meg átrajzolom a határokat rajtad minden zsibongani kezd és árasztja magából azt az ízt és illatot amit máshonnét nem tudok megszerezni, mert benne van az egész odalenti világod, saját időjárással. Ha esik benned a hó halk porcelánok hangját hallom. Én azt hiszem hogy puhán játszom de közben megbolygatom a mágnesességed, vízmosásokat és erdőtüzeket okozok vagy vihart itt és aszályt amott, és az állataid rémülten menekülnek, az embereid áldozatokat mutatnak be nekem hogy megenyhüljek de én csak megérzem a vér vagy a tűz illatát és még inkább eszemet vesztem. Néha megnyugszom, nem tudom hogy magamtól vagy a varázslóid érnek el sikereket velem, olyankor csak becsukom a szemem, hozzászorítom az arcom a mellkasodhoz és csak nézem a felhőidet, a lankákat, azt az asszonyt aki vízért megy reggelente, fiatal, kócos, a víz táncol a bőrén és időnként felnéz rám, tudja hogy itt vagyok. Tudja, hogy ki vagyok
( 7 Votes )
