2011/4

Mechiat Zina

A teraszra nézni hátra

Kiülünk a teraszra, nézünk egy gyereket. Nézzük, hogy visz követ a temetőbe, holtat a holtnak. Nézzük, hogy nézi a nagyanyját, az anyját, és hogy nem nézi apját, helyette a rózsabokrot. Aztán fehér lapot vesz elő, nagyobb lesz, és érintetlennek képzel el egy boltból kijövő nőt. És nézzük, hogy hogyan képzel. Nőt. Tökéletes kézzel, rózsa nélkül.

Lázár Bence András nem néz végig a teraszról, kint áll, a teraszon túl, és emlékezik. Így teszi lehetővé, hogy mi annak láthassuk a teraszt, ami. Összerakja azt, számba veszi három ciklusban, minek a helye az ott. Hol van a helye a mindignek, és a mostnak. A mindig kipucolt cipőknek, a zöld szalvétának, a kólának és a húsoknak nincsen helye a mostban, a gyerekkort meg „egy legyintéssel, / akár a családi albumban a képről a port eltörölném” (Családi albumból). Pedig A teraszról nézni végig arról tanúskodik,  hogy a gyermekkor mint hívatlan kísérlet visszajár, és befészkeli magát a teraszra, a verandára. Akit figyelünk, az meg elmegy, hogy nézzen egy rózsaszín vattacukrot evő lányt, de valahogy mégis mindig visszatér, leül, szembe a rózsabokorral, a gyermekkor kísértete mellé. És közben számba veszi az idegenséget, ami a testekben van, a pontosítást, ami kétséges, hogy végrehajtható-e. Mert azt mondja, „Megjavítani csak egy nyikorgó ajtót lehet. Pontosítani bármit.”(Amiről a múltkor), vissza-visszatér a pontosság megoldatlan kérdése, ahogy a születésé, és a halálé is. Lázár Bence András nehéz témákról beszél, cseppet sem könnyeden, de úgy tűnik könnyedén. Temet, vállat vonva, mégis, lélegzetét visszafojtva.

Lázár Bence András első kötetének, A teraszról nézni végignek fő témája a gyermekkor. A gyermekkor, nem a gyermek. A már felnőtt férfi visszaemlékezéseit olvashatjuk kötetében, s ezekben a visszaemlékezésekben az egykori önmagát nem látja a beszélő, anyját látja hajcsavarókkal uborkát szelni, vak macskát egy szemétkupac tetején. Éles képeket merevít ki, éles hangulatokat, és ezeknek a benne megmaradt esszenciáknak a segítségével képzi meg, rakja össze önmagát. Mert ez az emlékezés nem csupán felelevenítés, de tökéletes kiindulópont is, ahova vissza-vissza lehet, kell térni. Minden pont, amit többször érintünk, nagy jelentőséggel van jelen életünkben, így ebben a kötetben minden színtérnek nagy jelentősége van, hiszen az emlékezés folyama nem egyszeri, így a benne megjelenő képek maguk után vonják az ismétlés, az állandóság mechanizmusát. Az önképzés is ebből az emlékezésből fakad a kötetben, s ahogy lassan lépegetünk előre szövegről szövegre, időben is egyre közelebb lépünk a jelenhez, de csak a régmúltig jutunk el, és felcsillannak jövőre vonatkozó tervek. Egyértelmű, megfogalmazott jövőkép nincs, viszont van utalás a jövőre, a jövőbe vetett hitre, reményre. A jelen tehát kimaradt, s a születés problémája feloldatlan. Ahogy a fülszövegben is olvashatjuk, „aki ezekben a versekben megszólal, az meg akar születni.” Megszületnie nem sikerül, de a születést megmutatnia igen. Megmutatja, de nem önmagán, képeket használ, tavaszi eső szagolásával, madarak hallgatásával érzékelteti, azt mondja, „a születés csak egy zsák, / melyben kacatok vannak.”(Betlehem felé) Ennek a zsáknak esik neki Lázár Bence András egy szikével, és rideg vizsgálódással szemléli a benne levő kacatokat. A személyiség megszületésének kérdéseivel, válaszlehetőségeivel találkozunk. Magával a gesztussal, hogy az emlékezésnek és a születésnek szentel egy kötetet, óhatatlanul összeköti a két dolgot, és egymásból következőnek írja le őket. Emlékezik, megképzi önnön születését. A megszületett embert nem látjuk, csak a születőt. És azt, aki már túl van ezen a folyamaton, és néz előre. Hajóra száll, rázárná az ajtót a gyermekkorra. Hiába csap be minden második versében egy ajtót, ő is tudja, ez nem lehetséges. Talán ezért az állandó lemondás a verseiben, a szikár hang, ami csak rövid mondatokat tud kimondani, azokat se mindig végig.

A halálról nem beszél, az csak felbukkan. Sokkal természetesebben, mint a születés, sokkal kisebb rejtély a kötetben.

Három téma köré szervezi a szerző születésének, emlékezésének tárgyát. Ül a teraszon, és három szobába helyezi be eddigi életének eseményeit, három bábjátékot néz kívülről, és rendez össze egy egységgé. Az első ciklus, a Családi Albumból című egység egy Talmud-idézettel indul: „amikor a fiadat oktatod, / a fiad fiát is oktatod” (5. o.). Ahogy a mottó is mutatja, a főhős ebben a ciklusban leltározza azokat a dolgokat, melyeket a szűk családi körtől kapott. Az élet tanulása van leírva valamiképpen, a megszokások, a mindennapok tanulása, melyre rávetül a jelenből hiányzó állandóság, s annak lebegő állapota. Szikár hangon szólalnak meg történetei.

A következő ciklus a Fehér lapjaim címet viseli, a kisgyermekkorból belépünk a kamaszkorba, történeteiből látunk darabokat, bort, nőket, akik átjárnak. A hang ugyanaz, patikamérlegen mért mondatok, hideg, nem meghatott emlékezés. Ebben a ciklusban már nem csak a család jelenik meg, nagy hangsúlyt kapnak a barátok, szerelmek, s a személyes körrel való kapcsolat vizsgálatát láthatjuk.

A harmadik, Elképzeltelek című ciklus a legizgalmasabb a kötetben. Tárgya a beteljesült, elszakadással végződő szerelem. A felnőtt férfit látjuk, aki nézi szerelmét, aki olyan szép, mint egy szobordarab, és együtt lubickolnak a meghittségben. Aztán rácsapja a kertajtót erre is, és megint egyedül van. Terveket sző, hogy majd elhajózik, mint a nagyapja, beleszületik az életbe, és ő lesz emlékezés tárgya. Vagy nem. Záró versében a következőt írja: „Téged elfelejtenek, téged, akit a dagály a partra sodort, / akinek árnyéka sincs” (Záróra).

Lázár Bence András nem a dagállyal jött, és ha továbbra is így hajózik, nem fogják elfelejteni. Első verseskötete érdekes, színvonalas. Fontos problémákat boncolgat, jól, csak néha talán túl komolyan, túl szikáran.

(Lázár Bence András: A teraszról nézni végig. Tipp Cult, Budapest, 2010)