Falvai Mátyás

Noir színesben

(Kondor Vilmos: Budapest romokban. Agave Kiadó, Budapest, 2011)

Kondor Vilmos Budapest-krimisorozata folytatódik, Gordon Zsigmond ismét felfegyverzi magát: magához veszi noteszét és tollát. Ezúttal 1946-ban vagyunk, Budapest – ahogy a címből is értesülünk – romokban hever a háború pusztítása nyomán. A világégés réme elvonult ugyan az emberek feje fölül, az atmoszféra azonban még mindig szorongató, a katarzis még odébb van, ha egyáltalán van rá remény. A bizonytalan időket egyaránt kihasználják a háborús hiénák, a vérengzés haszonszedői, vagyis a gyeplőt egyre keményebben megrántó kommunisták és a páratlan kegyetlenségű rablóbandák. Hogy e két csoport között érdemes-e különbséget tennünk, a regény folyamán egyre kétségesebbé válik. A háború utáni megtorlások során egyre-másra hullanak a fejek, az elégtétel mégsem felhőtlen, mert egyre inkább úgy tűnik, az aljasságot, a hatalomvágyat, a gátlástalanságot és kegyetlenséget nem lehet kiirtani néhány statáriális ítélettel. Gordon az Új Magyarországnak ír, és hébe-hóba még a Reutersnek is tudósít, megmaradt ugyanaz a kissé kívülálló, az eseményeket a felszínen hűvösen szemlélő, szófukar férfi, aki volt, talán csak a béketűréséből könnyebb kihozni kissé, a politikai folyamatoktól való távolságtartása is magától értetődőbben tűnik tova, mihelyt hazugságot és becstelenséget sejt, és minden eddiginél könnyebben hagyja magát belesodorni az igazság utáni, életveszélyes hajszába. Élettársával, Krisztinával még mindig megejtően magázódik, ám ez a kissé merev, esetlenül érzelmes kapcsolat is egyre mélyül intimitásában, amit csak erősít, hogy közösen nevelik Zsigmond régi barátjának, a bombatámadásban elhunyt Gellért Vladimir rendőrfelügyelőnek a lányát, a kis Emmát. Régi törzshelyére, a fényében megkopott Abbáziába is visszatér Oszkár, a hajdani főpincér, fogyott ugyan néhány tíz kilót, és hiányzik pár foga, de ahogy végigvág az ügyetlen pincérfiú hátán egy piszkos kendővel, az az érzésünk, lenne mód az újrakezdésre, ezeken a romokon újra felépülhet a régi világ, amikor a kávé még kávébabból készült, nem cikóriából, amikor még működtek a dolgok, legalábbis ahhoz képest, ami most van. Ez az illúzió a történet folyamán fokozatosan, de visszavonhatatlanul foszlik szerte, és ez a felismerés avatja Gordonnak az igazságért folytatott küzdelmét morális alapú szélmalomharccá.

Kondor irtózatos tempót diktál, egy könyv/év, színvonala is némileg ingadozó (átlagot vonva azért még így is meglehetősen jó), de elmondható, hogy a kisebb csalódást keltő A budapesti kém után visszatalált a Budapest Noirral, és még inkább a Bűnös Budapesttel kijelölt útra. A Budapest Noirral kapcsolatosan gyakran hangoztatott kifogás – nevezetesen, hogy a retrospektív nézőpont miatti, alapvetően korfestő jellegű megmagyarázási kényszer kissé didaktikussá teszi a regényt – is teljesen érvényét vesztette mára. Kondor otthonosan mozog az 1930-as és 1940-es évek Budapestjén, és feltételezi, hogy mostanra már mi is belaktuk világát. Szövege ezúttal mentes mindenfajta aránytévesztéstől, mondatai nem túlzók, túlírásnak nyoma sincs. Stílusa letisztultabb, elegánsabb, az a fajta szikár lényegre törőség jellemzi, amely a felvállalt, nagyszerű előképpel, az ostorcsapásszerű mondatokkal operáló Dashiell Hammett-tel rokonítja. E kötetben ráadásul – egy, a kémregény zsáneréhez tett kitérő után – újra visszatalál a hard boiled krimihez, amely természetesen most is ugyanúgy értelmezhető történelmi, vagy akár politikai kriminek is. Kondor Vilmos egyik legnagyobb erénye, hogy egy közelmúltbeli, mégis archív fekete-fehérbe merevedő, elidegenült, a mai kor számára jelentés nélküli világot tesz jelentésessé. Empátiával és fantáziával éleszt újra kis tereket, és ezeken belül mozgatja figuráit. Amikor először láttam színes fényképfelvételeket az ’56-os forradalomról, döbbenten kellett tudomásul vennem, hogy ez a néhány évtized nem történelmi távlat, hogy ez nemrég történt, szinte tegnap, amiért mégis történelemnek érezzük, az a fekete-fehér absztrakciója, és az az igyekezetünk, hogy mindenáron feledni akarjuk, a múlt felé taszítani ezt az időszakot. Kondor lényegében ezzel bűvészkedik: a fekete-fehér 1940-es éveket kiszínezi, átélhetővé teszi számunkra. A politikai erővonalakat olyan magától értetődő természetességgel vázolja fel előttünk, hogy hirtelen érteni kezdjük az akkori társadalom dinamikáját. Ez az újjáteremtő erő kivételes teljesítmény, és nem lehet eleget méltatni. Az is igaz, néha túl sok mindent tételez tudottnak. Főleg a fiatalabb generációk sokszor zavarba jöhetnek, olyan háttértudást vár el a regény, amelynek birtokában lenni manapság korántsem evidens. Némiképp zavaró a gyakori idősíkváltás is, amely főként a regény elején teszi nehezen követhetővé az eseményeket, ez azonban a kötet vége felé haladva szépen kisimul, a dolgok a helyükre kerülnek.

Kondor néhány interjúban már megszellőztette, hogy az eddig négy részre rúgó Budapest-sorozat egy ötödik, utolsó résszel zárul; Gordon még egyszer visszatér, méghozzá 1956-ban. Részben ennek az információnak a fényében tűnhet úgy számunkra, hogy – bár a Budapest romokban önmagában is megállja a helyét – bizonyos értelemben ez a regény egy utolsó, nagy levegővétel volt egy parádés (vagy tragikus?) finálé előtt. Talán emiatt is várjuk a folytatást mohóbban, mint bármely eddigi Kondor-kötet esetében.

http://www.youtube.com/watch?v=jSUeTYZABfQ