2011/4

Horváth Nóra

Nagy távlatok

(Kiss László: Kis és egyéb világok (irodalmi kritikák), Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2011)

Kicsinek éppen nem nevezhető az a világ, amit Kiss László kötete felvázol előttünk, ezért hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a címválasztás némi rájátszás volt a szerző nevére, mert a kötet tartalomjegyzékét átfutva rögtön a szemünkbe tűnhet, hogy Kiss olyan címeket ad kritikáinak, melyek az írott szövegek megszállottait már első ránézésre valami másra engedik asszociálni (Iskola, a határon innen és túl, Ördög-görcs stb.). Kis játék a szavakkal, ujjgyakorlatoknak tűnő, de véresen komoly, átgondolt elemzések – ezek a szerző irodalmi kritikákat tartalmazó kötetének legfőbb jellemzői.

Kiss László író, kritikus, a Bárka folyóirat szerkesztője, aki 2003 óta, negyedik kötetével lép az olvasók elé, e gyűjteményével pedig elnyerte az MTA Az év pedagógus kutatója díját. A kötetben szereplő szövegek korábban a Bárkában, az Irodalmi Jelenben, a Tiszatájban, az Új Forrásban, és az Árgusban jelentek meg 2001 és 2010 között. A Fiatal Írók Szövetsége által kiadott könyv a Hortus Conclusus sorozatban jelent meg, mely a már kötettel rendelkező alkotók számára biztosít publikálási lehetőséget.

Kiss kötete három részre tagolódik, címeik pedig megegyeznek az adott részekhez tartozó egy-egy kritika címével. Az elemzések széles spektruma mellett a pontos megfigyelések is arra engednek következtetni, hogy a szerző gyakorlott és szakavatott ismerője a kortárs irodalomnak. Biztos technikával elemzi Oravecz Imre, Tóth Krisztina, Grecsó Krisztián, vagy éppen Krasznahorkai László köteteit. A huszonnyolc írást végigolvasva a kortárs magyar irodalom különböző hangulatú és stílusú műveibe kóstolhatunk bele. Ha már magunk is olvastuk az elemzett műveket, akkor Kiss izgalmas együttgondolkodásra hív bennünket, nézőpontját megismerve pedig az egyetértés gesztusai mellett a vitába szállás jogával is élhetünk. A Valami bűzlik Kínában című írásban rendkívüli precizitással vezeti végig Krasznahorkai László Rombolás és bánat az ég alatt című regényének kérdésfelvetéseit, melyek mindegyike a kínai klasszikus kultúrával szembefeszülő harsogó új világ elviselhetetlenségéből fakadnak. „A szöveg narrátorának a klasszikus kultúra letűntére vonatkozó, vitára ingerlő kérdései […] sőt olykori értetlenkedése nem annyira a leginkább a XX. század elejének irodalmából ismerős egymás melletti el-beszélések, meg-nem-értések újabb kori változata, tehát az esetek többségében nem félre-értésről, kommunikációs defektusról, mint inkább „egyszerű” nem-értésről van szó.” – írja Kiss.  Elgondolkodtató, hogy mi alapján értelmezhetjük a meg-nem-értés és a félre-értés fogalmait, a huszadik század közepe óta, hisz ha Gadamer és Schleiermacher nyomdokain indulunk el, egészen más következtetésekre juthatunk, mint egyébként. Gadamer filozófiai hermeneutikájának kulcsfogalma, a meg-nem-értés Schleiermacher félreértés fogalmán nyugszik, aki már 1829-ben kijelentette, hogy a meg-nem-értés sohasem fog teljességgel feloldódni, s ezért, alapvető tényállásként kell feltételeznünk a félreértést. Ezek alapján az utóbbi már nem egyszerű „kommunikációs defektus”, hanem az egész emberi élet létjellemzője. Ilyen értelemben „egyszerű” nem-értésről talán nem is beszélhetünk, de annál rosszabb nekünk.

Az útkeresés, az én-keresés, az önértelmezés, az úton levő én metaforája gyakran feltűnik Kiss kritikáiban. Vagy a szövegek keresik meg őt, vagy ő keresi azokat a verseket és regényeket, melyek életünk egyik legnehezebben megfejthető rejtvényével bíbelődnek, s megértésük minket olvasókat is valamiféle önmegértés felé vezetget. Orcsik Roland, Holdnak, Arccal című kötete kapcsán írja: „A Holdnak, Arccal leghangsúlyosabb szimbolikája az első kötetben is felbukkanó, a mottó kapcsán már szóba hozott út. Izgalmas értelmezési kísérlet volna végigzongorázni a könyv verseit, hányféle arcát ismerik ennek a felületes ítélkezés szerint elhasznált és alkalmazhatatlanná koptatott >jelképnek<.” Hartay Csaba Nyúlzug című verseskötetéről pedig így ír: „a tájfeltérképezés, vagyis az énkeresés-kutatás a Nyúlzug egyik legkomolyabb tétje: >Rozét iszom a teraszon / Felfedezem saját életemet<, gondolkodik el egy Másik végtelenről. A kötet nagy erénye, hogy a sokadszor futtatott motívumokat sem unja meg az olvasó”. De ugyanaz a motívum tér vissza Czifrik Balázs Hullám, híd, háló című kötetének elemzésekor is: „Czifrik Balázs első kötetének olvasásakor, miközben könyve az alkotás folyamatának tisztázatlanságáról, sőt tisztázhatatlanságáról gondolkodik és gondolkodtat el, ezzel párhuzamosan pedig módszeresen a megértés és az (ön)értelmezés feltételeire és lehetőségeire kérdez rá, hangsúlyosan vetődik fel a kérdés, hogyan viszonyul, miként aránylik egymáshoz rész és egész, mennyiben tükrözhetik egyes versrészletek, fragmentumok a kötet kompozícióját, szerkesztettségét.”

Minden író magát írja és minden műelemzés újraértelmezés, mellyel csak újra és újra kiállunk a tökéletes megértés képtelensége mellett, bármennyire is közhelyszerű e mondat első része. De vajon meg kell-e értenünk mindent? Nincs-e igaza Adornónak, amikor a szándékosan megérthetetlen művek megértésének képtelenségéről beszél? S van-e egyáltalán jogunk egy szerző magánéletét feltérképezve értelmezni írásait – ha pedig nem tesszük, elég-e a puszta szöveg, értelmezési hajlamunk kielégítésére? Bármilyen elméleti problémákat vet is fel egy-egy mű elemzése, a lényeg, hogy az igazi olvasó nem csak a sorokat látja, hanem azonnal kontextusba helyezi az újonnan szerzett információkat, melyek továbbgondolásra, morgolódásra vagy érzelmi kitörésekre indíthatnak, vagy éppen elbizonytalaníthatnak korábbi meggyőződéseinkben. Kiss nagy erénye, hogy terelget, de nem akar megcáfolhatatlan értelmezéseket nyújtani. Soha nem érezzük a „Miért szép?”, „Miért tetszik?” kényszeres megválaszolásának kényelmetlenségeit.

A Haklik Norbert, Világvége Gömörlúcon című kötetéről szóló írás elolvasása óta ízlelgetem, az „egészségesre hízott, olvasmányos mondat” megjelölést, annak pedig külön örültem, hogy nem mindenkinek mindegy a „filozofikus” és a „filozofál(gat)ó” közti különbség (a Hazai Attiláról szóló szövegben). Aki külön bekezdést ad egy-egy mű „szerethető jellemzői”-nek és a női irodalmat a következőképpen írja le: „női (?) irodalom” – az csak figyelmet érdemelhet. Kisst az eddig megszerzett ismeretanyaga most már arra predesztinálja, hogy továbbra is nagyítóval a kezében vizsgálja a kortárs irodalom palettáján feltűnő szerzők és műveik világát. Várjuk a folytatást!