2012/1

 Bende Tamás

Tűnődés, fényben

(Juhász Attila: nehézfény. Napkút Kiadó, Budapest, 2011)

A fény nehéz. A látás is nehéz. És nehéz annak észrevétele, hogy valahonnan fény szűrődik. A valahonnan is nehéz. Meg persze a közlés kényszere, de a közlés is maga, ugyanúgy. Mert a költő végtére is lát, észrevesz. Majd pedig közöl. Látomásai és asszociációi önálló éltre kelnek. Hogy belőlük aztán új felismerések születhessenek. Immár másvalakiben.

Érdeklődő, a világra mérhetetlenül nyitott szerzőről árulkodnak a nehézfény versei. Bölcselkedő, filozofikus alkatról. Meg időnként túlzott ihletettségről. Vagy inkább: az ihletett állapot eltúlzott megjelenítéséről. Mindenesetre mintha az alkotó önmaga is tisztában lenne személyiségjegyeivel: „ösztönlény / romantikus lovag / kiégett reménykedő / bölcs gyermekember / ismerkedem magammal” (szórványok). És ebben még valamiféle egészséges öniróniát is felfedezhetünk.

A kötetet olvasva feltűnő, hogy a beszélő mindig keres. Összefüggéseket, kapcsolódási pontokat, magyarázatokat. Ugyanis nem elégszik meg azzal, ami van, hanem az is izgatja, hogy miért pont így van, és miért nem máshogy. Aztán akár a fény, itt-ott átszivárog egy kis nem evilági, egy kis transzcendens, különböző szférák érnek össze, a dimenziók között átjáró nyílik „Magunk levetni végre / s fények között zuhanni // a testetlen szabadság / együtt s testet cserélve // Az ég megtart a percben / a föld azonban / érintésedre vágyik” (Vissza az égbe).

Így válik az olvasó is ennek az igazán sokirányú szemlélődő, tapasztaló folyamatnak a részesévé, amit persze minden esetben valamiféle rezdülés, benyomás indít el. Az egymásra találás élménye például, a társas létezés pillanatai, a ki tudja honnan előtűnő emlékek, vagy a befelé nézés/szuggerálás eredménye: a megdöbbentő önmegértés. Ezen benyomások mentén szerveződnek a versciklusok, valamint az azokon belüli mikrociklusok (ezekből kötetrészenként 2-3). Az effajta szövegrendezés, kötetkompozíció azonban túl direktnek hat. És kissé indokolatlan is. Mert a mikrociklus-címek – annak ellenére, hogy van közöttük néhány frappáns, figyelemre méltó megoldás: név-más; májusnovember – több esetben túlmagyarázóak (pl.: visszaható; megszólítanak). Nem igazán van szükség rájuk, hiszen a szövegek cikluson belüli sorrendje amúgy is kiadja azt az egyberendezettséget, amit a mikrociklus-címek még pluszban kimondanak. A kötetrészek (egyébiránt szép) íve, felépítése e nélkül az olvasói reflexióval kíméletlenül nem számoló szerkesztési technika nélkül is jól érzékelhető lenne. Csak hát ezt illetően jelen esetben nem az olvasóé a megtalálás öröme. Sajnos.

Zalán Tibor a fülszövegben felhívja a figyelmet a szövegek kihagyásos, töredékes jellegére („hiánydramaturgia”), valamint a kötet formai sokszínűségére. Ami azt illeti, Juhász verseiben igazán hosszú sorokat valóban nem találunk. Soráthajlásokat, rövid, gondolatnyi,pár szavas verssorokat viszont annál inkább: „az első hó idén korán jött / alig van itt november / a hangulat sem ünnepi / szürkésfehér az ég / a járda csúszik / a jégbordák között / meggyűlt a piszkos / latyak” (hidegpróba). Az első két kötetrészben (Kétismeretlenes; Saját képére) ez többnyire lendületes, viszonylag hosszabb terjedelmű szabadverseket eredményez. A választott forma, a (gondolat)ritmus, a szemet folyton tovább lökő tördelés jól erősítik azokat a témákat, amelyek e ciklusok magjai (társas lét, emlékezés például). A távol kelet ezzel szemben a jóval rövidebb haikuk és haiku-szerű versek, töredékek kötetrésze. Talán nem megbotránkoztató a vélemény: ebben az európai kultúrkörben haikut írni merész vállalkozás. Mert igazán jó haikut írni nem könnyű. Persze, kérdés, hogy ezt a műfajt csupán versformának tekintjük, ahol csak a szótagszám és a sorok száma fontos, vagy valami többnek. Juhász Attilát a már korábban említett bölcselkedő attitűd viszont megmenti a hiteltelenség és a mesterkéltség esetleges vádjától. Sőt, be kell látni: jól is áll neki a haiku. És szerencsére, ami e versek mennyiségét illeti, nem is esik túlzásba. A távol keletben fellelhetünk néhány jól eltalált darabot. Például: „Fácán riad fel. / Mellig ér a koranyár. / Poros földút-csend.” (Földút). Vagy: „Egy varjú száll ott. / Nézem az őszi holdat. / Végtelen szántás.” (Egy varjú száll ott).

A kötetben egyébként az elmélkedő keleti vonal mellett feltűnik a klasszikus antik műveltség iránti érzékenység is (Anakreón a forgóajtóban; kőgyűjtemény, Anakreónnak), valamint a más művészeti ágak iránti érdeklődés, amely akár az ihlet (már amennyiben beszélhetünk ilyenről) forrása is lehet: A csókKlimt-változatok.

A Saját képére kötetrész emlékezés-versei (amelyek egyébként a megszólítanak mikrociklus darabjai) különös világba viszik az olvasót. Nem nosztalgiáról és túlzott szentimentalizmusról van itt szó. Sokkal inkább valamiféle visszatalálásról, újraélésről, visszaidézésről. Mert az elmúlt így mégsem múlhat el teljesen. A beszélő számára a veszteség tragikuma nem egyenlő a letargiával. Sokkal inkább tény, mellyel csak egy valamit lehet tenni: elfogadni. Mégis, mintha e szövegekben ott rejlene a bölcs mosolya: találkozunk még. És persze szó van a végesség felismeréséről, és az ezzel való szembenézésről is. Melyekhez – ha akaratlanul is – az egymást követő generációk segítik hozzá egymást: „Most halt meg anyám / Testvéreim kétszer is / halva szülte meg / s épp éteri mezőn járt / amikor én születtem // Rólam nincsen kép / a falon Nemsokára / megszületik majd / fiam gyermeke is Most / utazom hazafelé”. (császár a buszon)

Azzal a megnyugtató érzéssel jutunk a verseskötet végére, hogy Juhász Attila nem kinyilatkoztat. De nem is akar. Elvégre nem próféta, hanem költő. Így lesznek egyszerű megállapítások, megvilágosodások, rácsodálkozások a nehézfény versei. Vagyis olyan megértések (akár világ működésével, akár az ember érzelmi folyamataival kapcsolatban), amelyek – bizton állíthatjuk – nem csak a költő számára fontosak.