2011/4

Szöllősi Mátyás

Hamuszürke délután

Elsőként az jutott eszembe, mikor a kezembe vettem Jenei Gyula Az időben rend van című kötetét – majd elolvastam az első verset –; 75 éve annak, hogy Kosztolányi meghalt. Nyilvánvalóan ez nem véletlen, hiszen formavilágában, de még nyelvi megoldásaiban is erősen kötődik Jenei Gyula világa a Nyugat első nemzedékéhez – és azon belül is elsősorban Kosztolányi Dezsőhöz.

Darvasi László a könyv fülszövegében arról ír, hogy a költészet feladata is lehet, hogy valamilyen módon rendet teremtsen az időben, és ha így van, akkor Jenei Gyula feltehetőleg a legrátermettebb játszótársat találta meg magának Kosztolányi „személyében”, és így már egyértelműen funkciót is kap az, hogy a Hajnali részegséget idézi meg a nyitóversben: „az éjjel fölriadtam. nem tudom, / hogyan s mire; az éjszaka burok, / pokolbéli pihe. […] fiam szobájából fény szivárgott, / s a szülői gondosság odarántott / megnézni azt, hogy evilági kéken / mi világlik egyik fiam kezében: / képernyő négyszöge: a telefonja.” – Hangulataiban, de még nyelvi megoldásaiban, rímeiben is igazodik a Kosztolányi-szöveghez, talán csak a formai megoldások szabadabbak, pongyolábbak, de ugyanakkor – ahogy maga Kosztolányi is – szép finoman beépíti a leghétköznapibb mozzanatok leírását. A Hajnali részegség a szemlélődés verse, a rácsodálkozásé és az azt követő döbbeneté; Jenei Gyula nyitóverse csak valamiféle előjáték ahhoz, hogy megmutassa, hogyan is jut(hat) el valaki a látszólag passzív szemlélődés állapotába. Az egész kötetet a halálról való beszéd uralja, szinte mindegyik szövegben érezni hatását, „rendteremtő” erejét, eligazító, fókuszálásra késztető jelenlétét. Ez az első vers (Hajnali éberség) így nem valamiféle lezárása a kötetnek, illetve egy időszaknak, itt pontosan valami kezdődő, bontakozó időszakról van szó; ha úgy tetszik, itt a beszélő nem ittasul a látvány következményeként, hanem egyre inkább tisztán, a maguk egyszerűségében és egyértelműségében kezdi látni és tapasztalni a dolgokat.

A legtöbb szöveg négysoros, azonban rímtelen strófákból áll; így egyszerre tart meg valamit az említett nyugatos formavilágból, ugyanakkor teljesen egyedi szerkezeteket épít; plasztikusan, valóban sokszor a maguk egyszerűségében mutatja be az eseményeket, eseményláncokat; néha talán azt érezheti az olvasó, hogy egy adott ciklus csak látszólag áll különálló versekből – valójában inkább egy nagy, hosszú beszéd az egész. Meglehetősen egyszerűen ábrázolja a belső folyamatokat és a külvilágban végbemenő történéseket; mintha legtöbbször a beszélő is idomulna mindahhoz, amit átél, ami „elmegy mellette”, minthogyha egyfajta determinált, kiszolgáltatott állapotban létezne és csak egy belső hang reflektál(hatna) az eseményekre: „anyám arca izzadt és zsíros. / amikor megcsókolom, zavar / hogy ragadós és nyirkos-hideg / a bőre. anyámnak három éve // rákja volt, de ideiglenesen ki- / szeretett a halálból. anyám nem / szép, nem is bölcs. ha mondok neki / valamit, folyton visszakérdez // vagy másról beszél, mintha nem is / hallaná.” (Anyám) – Talán nincs kegyetlenebb állapot, mint a tehetetlenség. Mikor az ember olyan valamitől/valakitől riad vissza, ami/aki ugyanakkor mérhetetlenül fontos – pl.: saját magától. A beszélő legtöbbször reflektál erre a tehetetlenségre, és egy folytonos vívódás, belső párbeszéd tanúi lehetünk ebben a hosszú folyamban; mert itt nem kizárólag rögzítésről van szó; „kórházba került anyám, állítólag vért / hányt, tudósít nagynéném telefonon. / a kórház hetven kilométerre. felhívom / az orvost, ő azt mondja, anyám jól / van. a körülményekhez képest, de a vér- / képe rossz, s egyelőre nem tudják, mi / baja. ez vészjóslón hangzik. rohannom / kéne anyámhoz, de dolgozni megyek. // különben, biztosan nem lesz semmi / gond, nyugtatom magam. aztán arra / gondolok, más sietne az anyjához / ilyenkor. hajtaná az ösztön vagy // a szeretet.” (Anyám kórházban) – Akadnak azonban olyan textusok, amelyek nem feltétlenül hordoznak pluszjelentést ezzel a „történettel” kapcsolatosan; néhány esetben ez a beszédfolyam megtörni látszik, kissé sematikussá alakul. A kötet igazi erőssége talán azokban a szövegekben rejlik, ahol nem érzésekre reagál, vagy érzéseket közvetít explicit módon, hanem pl. a test történéseit mutatja be, a kiszolgáltatottságot és a szenvedést – amikor még véletlenül se mond ítéletet: „majd amikor az ágyon és hanyatt, / amikor lötyög a húson a bőr, / amikor a megvékonyult arc ínyre / ereszkedő szövetén átrajzolódik // a foghiány, amikor motyogásként / csúsznak ki a feltüremkedő / emlékeket idéző szavak a szájon, / amikor a fájdalom körbeállja // a nappalokat és éjszakákat, amikor / a bizonyosságot egyre ritkábban sebzi / jövő idő, amikor olyan gyakran / látogatnak a közeli hozzátartozók” (Majd amikor).

Jenei Gyula költészete számomra azért izgalmas, mert egyszerre végtelenül egyszerű, természetes, s ugyanakkor – nyilván ezeknek a tulajdonságoknak köszönhetően – hiteles is. Nem hangoztat nagy szavakat, de még a képi világa sem igazán bonyolult; inkább a letisztultság, és valamiféle rezignáció uralja mondatait. Nyilvánvalóan minden könyv összegzés; egy adott időszak, adott téma/témák körbejárása, megvizsgálása vagy épp fölülírása – de ebben az esetben ez kétszeresen igaz. A kötet végére mintha „leszámolna” azzal a hagyománnyal, amelyről szó volt korábban, s bár vissza-visszaköszön néhány szó, ami egyértelműen felidézi akár a nyitóverset, mégis, már egy nagyon is más hangon szólal meg. A beszélő személyes világa képlékenyebb, vagy inkább töredékesebb formában épül be a szövegekbe, és az utolsó ciklus formaisága, beszédmódja, képi megoldásai egyértelműen egy új irányt jeleznek; a veszteség, a halál utáni állapot ez; a gyász egyszerre üres és ugyanakkor mégis telített, végtelennek tűnő időszaka.

(Jenei Gyula: Az időben rend van. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2011)