2011/3

 Csillag Dóra

Ott lenni, amikor megtörténik

Hans Ulrich Gumbrecht: A jelenlét előállítása: Amit a jelentés nem közvetít (ford.: Palkó Gábor). Ráció Kiadó, Budapest, 2010 

Vékony, szerénynek látszó, de nagy intellektuális bátorságról tanúskodó könyv Hans Ulrich Gumbrecht első magyarul megjelent kötete. Nem kevesebbre vállalkozik, mint a nyugati (művészet)filozófia egy évszázadok óta berögzült tételének felforgatására: eszerint egy műalkotás befogadása nem más, mint értelmezés, jelentés kiolvasása vagy tulajdonítása, azaz tisztán mentális folyamat, melynek semmi köze a mű és befogadó fizikai valóságához. Az állítás ezzel szemben az, hogy a jelenlét, a világ dolgai és az emberi test közötti fizikai kölcsönhatás ugyanannyira meghatározó eleme a műalkotások, sőt bármely dolog megtapasztalásának, mint az értelmezés. Nagyszabású gondolat, de vajon sikerülhet-e egyenrangú párként odaállítani a jelentés kizárólagosságát valló tételhez?  A szerző jól megalapozottan érvel amellett, hogy ez nemcsak lehetséges, de szükséges is ahhoz, hogy a humán tudományok előtt új perspektívák nyíljanak. 

Gumbrecht, az 1948-ban született romanista–irodalomtudós több német egyetemen, így pl. Konstanzban Hans Robert Jaußnál tanult, majd először Németországban tanított, 1989-től pedig az Egyesült Államokban, a Stanford University összehasonlító irodalomtudományi tanszékén dolgozik. Könyvei, tanulmányai széleskörű érdeklődésről tanúskodnak: a spanyol és francia irodalom történetétől retorikai, stílustörténeti kérdéseken át a művészetelméletig és a sport esztétikájáig terjed azon témák köre, melyekkel eddig foglalkozott. 

A jelenlét előállítása, ez az eredetileg angol nyelven, 2004-ben megjelent kötet alapvetően művészetfilozófiai kérdéseket tesz fel, de – példákon vagy párhuzamokon keresztül – némi belátást enged az életmű témáinak mindegyikébe. A széles perspektíva, az átfogó, ugyanakkor mégis részletes és alapos tárgyalásmód Gumbrecht egyik nagy erénye: a könyv fő állítása (a kortárs művészetbefogadói magatartás túlzott értelmezésközpontúsága) ugyanis egy annyira alapvető és mélyben gyökerező hozzáállást tesz kérdésessé, hogy félő, végül nem marad más a kritikai vihar után, mint az esztétika tövestől kicsavart fája. A kötet szerencsére nem ennyire nagy igényű: Gumbrecht több alkalommal hangsúlyozza, hogy nem célja forradalom kirobbantása, szinte rezignáltan ismeri be, hogy részint elkésett, részint fölösleges is volna egy mindent felforgató lázadás az uralkodó hermeneutikai gyakorlattal szemben. Szándéka az, hogy felhívja rá a figyelmet: mindenfajta műalkotás befogadása együtt jár egy olyan fizikai élménnyel, amely nem illeszkedik abba a hagyományos felfogásba, mely az embert tisztán szellemi lénynek tekinti, a művet pedig az örökérvényű gondolati tartalommal azonosítja. Az a közvetlen, intenzív, jellegzetes zsigeri érzés, melyet például egy zenemű, egy színházi előadás, vagy akár egy nagyszerű sportteljesítmény látványa vált ki bennünk, valamiképpen hozzátartozik ahhoz, amit esztétikai élménynek nevezünk, mégsem ragadható meg fogalmilag. Az előfeltételezett szellemi befogadó így csak egy részét képes felfogni a mű esztétikai értékének: az említett, Gumbrecht által jelenléthatásoknak nevezett tartalmak (a testi érzékelés zárójelbe tétele miatt) elvesznek. A kötet legfontosabb célja ennek a veszteségnek a tudatosítása, illetve egy olyan művészetelmélet körvonalazása, amelyben végre egyforma súlyt kaphat jelenlét és jelentés. 

Elméleti fejtegetéseket olvasunk tehát, egy új esztétika megalapozásának ígéretével – legalábbis ez az elvárás alakulhat ki bennünk már rögtön a téma felvetésekor. Gumbrecht hol lendületesen, határozottan lép fel a „bűnbak” szerepét játszó hermeneutikával és metafizikával (főként a karteziánus dualizmussal) szemben, hol visszafogottan a jelentéstulajdonítás bevett gyakorlatának kiegészítését javasolja a jelenlét keltette hatásokkal. A kötet egészére igen jellemző ez az ingadozás: minden élesebb kijelentést tompít egy részletező, relativizáló gondolatsor. A kifejtés végig jól követhető, még a legösszetettebb metafizikai kérdéseket is világosan érthetővé teszi. Hangneme néhol személyesebb (különösen az 1. és 5. fejezetben), máshol filozófiai vagy pedagógiai szakszerűség jellemzi; a jelentéscentrikus értelmezői hozzáállás uralkodóvá válásának és az alternatívák felvázolásának kérdését több irányból is megközelíti, kultúrtörténeti és fogalmi fejtegetések követik egymást, a kötet gondolatmenete mégis egyetlen, szépen felépített ívet rajzol ki. (A német és amerikai szellem sikeres találkozása, mondhatnánk – egy mélyen az európai filozófiai tradícióban gyökerező, elvont ismeretelméleti-metafizikai probléma amerikai egyszerűséggel és lényegretörőséggel, németes precizitással végiggondolva.) 

A kötet a bevezető „használati utasítást” követően öt fő fejezetre tagolódik. Gumbrecht először is tisztázza az általa használt fogalmak jelentését (mit ért jelenlét, előállítás, metafizika alatt), megfogalmazza fő állításait, elhatárolja magát bármiféle tudományos irányzattól, de megnevezi legfontosabb szellemi elődeit (Friedrich Kittler, Robert P. Harrison, és némi vonakodással Martin Heidegger), végül szabadkozik stílusa személyessége és a hivatkozások kis száma miatt (ha nem tenné, ez bizonyára akkor is megbocsátható lenne egy ilyen kísérleti fázisban levő tudományos vállalkozás esetén). Fő célja annak a hagyományos felfogásnak a megingatása, mely szerint a művészet- és humán tudományok egyedüli alaptevékenysége az értelmezés, azaz a jelentésazonosítás vagy -tulajdonítás volna. Gumbrecht egészen alapvető, episztemológiai szinten próbálja meg feltárni, mi vezetett a hermeneutika trónra emelkedéséhez, illetve hogyan lehetne árnyalni ezt a kizárólagosságot, ha újra megvizsgáljuk, mi is a tudás, és melyek megszerzésének feltételei. 

Az első fejezet (önéletrajzi hangvételű) áttekintést ad a ’80-as és ’90-es évek európai irodalomtudományában zajló folyamatokról: hogyan változott meg a kutatások iránya tudomány- és stílustörténeti elemzésektől a kultúra/kommunikáció anyagiságainak, azaz materiális feltételeinek és hordozóinak (elsősorban Kittler által kezdeményezett) vizsgálata felé, hogy aztán az adekvát fogalmi készlet és módszertan hiánya miatt végül zátonyra fusson. A legnagyobb nehézség Gumbrecht szerint az volt, hogy a megszokott materiális jelölő – testetlen jelölt megkülönböztetés használata lehetetlenné teszi annak a vizsgálatát, hogyan hat a jel anyagisága az általa közvetített jelentésre. A megoldás kulcsát a címben megnevezett jelenlét fogalma adta: minden elénk kerülő műalkotás rendelkezik konkrét fizikai megjelenéssel is, mely az érzékekre hatva befolyásolja az értelmezést. Jelenlét- és jelentéshatások együttesen alakítják ki egy mű értelmezését: a legjobb példa erre a költészet, ahol a szavak jelentésén túl a hangzásnak, ritmusnak, vagy éppen az írásképnek is fontos szerep jut. Gumbrecht javaslata, hogy a hagyományos jelfogalmat cseréljük le az arisztotelészi szubsztancia és forma egységére alapozott felfogással.  

A második fejezet a metafizika, pontosabban az értelmezés dominanciájának kialakulását követi végig a középkor és újkor határától a folyamat csúcspontjának tekintett felvilágosodásig, majd bemutatja a felmerülő problémákra adott válaszokat, hogy végül eljusson a hermeneutika intézményes trónra emelkedéséig. A középkori és a protestáns eucharisztiaértelmezés megvilágító erejű példáján szemlélteti, hogyan vált az ostya és a bor Krisztus testét térben és időben jelenvalóvá tevő szubsztanciából az utolsó vacsora elmúlt eseményének puszta szimbólumává, megnyitva ezáltal a történeti távolság dimenzióját, és eltörölve a térbeli, érzéki jelenlét lényegi mozzanatát. Descartes res cogitans és res extensa közti szigorú különbségtétele a következő lépés: a gondolkodó lény testetlensége, térbeli világon kívülisége a megkérdőjelezhetetlen kiindulópont a felvilágosodás számára is. Szubjektum és objektum ellentéte azonban a metafizikai világszemlélet válságához vezetett. A jelenlét dimenzióját a Dilthey által megalapozott szellemtudomány és Husserl fenomenológiája zárta ki végleg a filozófiából. 

Mit kezdhetünk egy olyan elméleti hagyomány örököseiként, amely tudatában van annak, hogy a testetlen gondolkodó szubjektum feltételezése hibás, mégsem tud megszabadulni tőle? Gumbrecht szerint nem elég Derridához csatlakozva bejelenteni a „jel korának” végét: itt az ideje, hogy valaki hajlandó legyen az ezért járó megvetést is vállalva elvégezni végre a piszkos munkát, és kidolgozni egy olyan ismeretelméletet, fogalmi készletet és gondolkodásmódot, amely szembeállítható a jelenleg uralkodó hermeneutikai diszkurzussal. A kötet középső, legfontosabb fejezete, ha nem is visz végbe ilyen herkulesi feladatot, legalább felmutat egy lehetséges paradigmát. Gumbrecht a heideggeri Lét fogalmának elemzésén mutatja be egyrészt azt, hogyan lehet termékeny módon beemelni egy metafizikaellenes gondolatmenetbe a térbeliség dimenzióját, másrészt azt, milyen gyökeres fogalmi újításokra van szükség, ha a jelenléthatásokat szóhoz kívánjuk juttatni. A Lét legfontosabb jellemzője dinamikus mozgása, a világ dolgaiban (különösen a műalkotásokban) való feltárulása. Az emberi megismerés csak ráhagyatkozás által, a dolgokat mindenfajta (előzetes, kultúraspecifikus) értelmezés nélkül szemlélve juthat el a Lét feltárulásának, más szóval az igazság megtörténésének tapasztalatához. 

Ez a közvetlenség, ráhagyatkozás, az értelmezői hozzáállás pillanatnyi felfüggesztése az esztétikai élmény átélésének legfontosabb feltétele Gumbrecht szerint. A negyedik fejezet azt járja körül, milyen változásokat hozhat a humán tudományokban a jelenlét- és jelentéshatások ingadozásának, feszültségének figyelembe vétele, különös tekintettel az esztétikára, a történelemre és általában az egyetemi oktatásra. Az utolsó, megejtően őszinte és személyes hangú fejezetben a szerző kifejti, miért is tartja ennyire fontosnak a jelenlét átélését akár a mindennapi életben, akár műalkotások befogadásakor, és hogy miért küzdött (hiába) az ellen, hogy néhányan vallásos gondolkodónak címezzék; végső soron mindig van valami misztikus eredetű jelentés és jelenlét feszültségének megjelenésében (ahogy Heideggernél is az isten jelenléte teszi a templomot az igazság megtörténésének színhelyévé). 

Előfordulhat, hogy a temperamentumosabb, netán lázadó kedvű olvasót a könyv végén csalódás éri, hiszen konkrét útmutatást, újszerű műelemzési kézikönyvet nem kapunk, sőt a lerombolásra érett hermeneutikai hagyomány is megmarad a maga helyén. A szerző az egymást folytonosan váltogató elméletek iránti bizalmatlansággal, de az előrehaladásba vetett reményt nem feladva egyelőre a jövő generációra bízza, mit hasznosít a jelenléthatások (újra)felfedezéséből.