2012/1

Dobás Kata

Terek hálójában

(Dragan Velikić: A Bréma-ügy, ford. Bognár Antal, Napkút Kiadó, Budapest, 2011)

Dragan Velikić, szerb író legújabb magyarul megjelent regénye, A Bréma-ügy, már a könyv elején eligazítja olvasóját a befogadás mikéntjét illetően. Az első fejezet a történetmondás, míg a második, házirend formájában, pontokba szedett bekezdésekkel az olvasás dilemmáit járja körül. Kicsit olyan ez, mintha egy térképet kapna az ember egy iránytűvel: tessék, ebben mozoghatsz, s csak így – látszólag tehát kevés a mozgástér. Egészen addig lehet ez az érzésünk, amíg ki nem derül, hogy a regény cselekménye gyakorlatilag terek hol kevésbé, hol jobban egymásba csúsztatott rétegeiből épül fel. A cselekmény képek sorozata, elképzelt terek hálója, s a tulajdonképpeni (ha van ilyen) történés néhány tőmondattal leírható.

Ivan Bazarov, nevezzük jobb híján főszereplőnek, gyerekkorától kezdődően képek által felidézett terekben él. Képeslapok, fényképek, történelemkönyvek – mind-mind arra alkalmasak, hogy kezdőpontok legyenek olyan történetekben, melyeket Ivan képzel el. Ivan szerelme, egy történelemtanárnő, aki apjának is szeretője volt, nem szerelem, nem kapcsolat, még csak nem is hagyományos értelemben vett szereplő, hanem egy test, egy újabb kapu és kiindulópont számtalan másik tér és történet felé. Amikor meghal, s a lakását Ivanra hagyja, akkor sem történik más, mint szinte végtelen számú újabb tér megnyílása, mivel a szakításuk utáni időszakot saját hangulatairól, képeiről készült jegyzetek megírásával töltötte, melyeket végül saját könyveiben rejtett el.

„Minden indulás mindig erőszaktétel, kétes próbálkozás arra, hogy megtisztítsuk a helyszínt, amely felvonulási terep lesz az építkezéshez. […] Minden indulás mindig csak a romok gyarapítása, még egy szabálytalan, de azért nagyon is valós helyrajz rögzítése a semmi kataszteri jegyzékében.” – ezekkel a mondatokkal indul A Bréma-ügy, és ez nem csupán az elbeszélő beköszöntője, hanem az elbeszélt történet is. Épületek, utcák, helyszínek, alakok hálózata épül fel és rombolódik le Velikić regényében egyik pillanatról a másikra. Ivan mostohaapja Emil Kohot villamosvezető. Számtalan városban, köztük Budapesten is dolgozott hosszú éveken keresztül. Az Ivannak elmesélt történetei a különböző városokban létező villamoshálózatok mentén történik, az útvonalak vonzzák be a szereplőket, a történéseket. Amikor Ivan később gondolatban újra és újra végigjárja az utcákat, már az ő történeteivé és tereivé válnak Emil elbeszélései, ahogy ugyanez megtörtént szeretője esetében is: „Amikor kivillamosozott a levelezőlap kereteiből, Ivan a városok ama részeit vette célba, amelyeket Emil elbeszéléseiből ismert. […] És akkor ott, abban a térben, amely Ivan idejével mérve már az álom előszobája volt, nagyon erősen bámulta a házakat, mielőtt egy ajtó felé indult volna, amelynek réztábláján az ő neve áll.” Mindez rendkívül intenzíven hat a regényszövegben, néhányszor azonban megbicsaklik a szöveg ritmusa, a könyv felénél lelassul a mozgás, mintha nem sikerült volna teljes mértékben megvalósítani az időbeli törés leírását Ivan és Olivera szakítása után. Lehet, éppen azért, mert ez egy „valós” történés volt.

Ivan végül munkájában is megfigyelő, képnéző lesz. Szállodai portársként nem csupán az idegen országból érkezett vendégek történeteit figyelheti meg és építheti be saját elképzelt tereibe, de ő maga is elindíthat egy újabb hálózatot a vendégek szexuális igényeit kielégítő lányok beszervezésével és felkínálásával. Amikor anyja is meghal, felmondja ezeket a külső szálakat, és egy budapesti utazást követően beveszi magát az Olivera által ráhagyott lakásba, s teljesen átadja magát az addig mozgásba hozott tereknek. Érdekes, hogy ebben az értelemben a múlt és jelen teljesen egybemosódik, a történelem történései sem tényekként leírt események sorozata, hanem egy teljesen élő tér, hangokkal, szagokkal és színekkel együtt, amelyben Ivan mozogni képes: „A földkerekség egyetlen sikolya sem halt el, egyetlen gondolat sem porlott szét, egyetlen mondat sem hangzott el úgy, hogy kihunyna, minden, ami öröktől fogva létezett, továbbra is megvan a világegyetem laboratóriumában. Mint ahogy fennállnak mindazok a megszüntetett villamosmegállók is azokban a városokban, amelyeknek utcáit mindennapi útjain járművén Emil Kohot bejárta. Ahogyan él a rég lerombolt házak bezárta tér. Minden hozzáépítés csak újabb réteg a kezdetek szűzi felszínén.” Mindezt azért is idéztem kicsit hosszabban, mert ez ilyen típusú leírások nagyon is sokszor jelentkeznek a regényszövegben, és felesleges ismétlésként hatnak. Mintha a szerző kicsit túlbiztosította volna magát, mintha attól tartott volna, hogy az általa megvalósított rendszer mégsem működik olyan biztosan. Ezért az olvasó joggal érezheti, hogy túlságosan zárt a mozgástere, s ez a kétféle mozgás, a végtelenül kitágított terekből, és az olvasó lehetőségeiből fakadó ellentét egy teljesen felesleges feszültséget eredményez a regény olvasásakor.

Összességében azonban igen érdekes kísérlet Velikić regénye. Lehet-e terekkel és csakis terekkel dolgozni egy regényben? Lehet-e a szereplőket teljes mértékben összemosni egy XIV. századi város szereplőivel vagy az avignoni pápai palota alakjaival? Az olvasó képes lesz-e bekapcsolódni a regénybe úgy, hogy saját tereit is mozgásba hozza, ahogy azt a könyvben sok helyen olvashatjuk is? Ezek lehetségességéről és sikerességéről nem vagyok feltétlenül meggyőződve, de a regény sodró ereje és a Velikić által mozgásba hozott terek mindenképpen elismerésre méltóak.