2012/1

Áttetsző sírok (részlet)

 

– Egyetlen férfit sem bírok már elviselni – üvöltötte a nő néha –, őszintén mondom, férjhez mennék, ha nem kellene lefeküdnöm vele.

Untaru figyelmesen hallgatta, démoni nyugalommal, hogy lélegzethez se engedje jutni, és újra sarokba szorítsa.

 

–  De hát ez egy rongybábu, nem érted? Én alaposan szemügyre vettem a fiút. Egész nap szent könyveket olvas, böjtöl, imádkozik, templomba jár reggeltől estig. Ő szeret téged, de máshogyan. Át akarja magát adni neked, áldozatot hozni érted, a nevére akarja venni a kicsit, ez igazi keresztény cselekedet…

A nő zöld szeme, amely már elveszítette fiatalkori fényét, mereven, betegen nézte a fáradhatatlan tanácsadót. Úgy tűnt, megérti, amit a férfi magyaráz, de rögtön fintorogni kezdett, beismerve tehetetlenségét.

 

–  Egy férfit sem akarok többé. – Azután egy józan pillanatában élénken felkiáltott: – Nekem ne mondd, hogy egyetlen alkalommal sem leszek rákényszerülve, hogy lefeküdjek vele!

 

–  És? Nem lesz attól világvége! – vágott vissza Untaru. – Ha akarod, jövök én is asszisztálni!

 

–  Mit fogsz te csinálni? – hebegte a nő, szédülten a másik ajánlatától.

 

–  Persze, természetes, asszisztálni fogok. Veletek maradok éjjel, mint egy bíró. Világos? Mit csinál egy bíró a meccs alatt? Vigyáz arra, hogy ne szegjék meg a játékszabályokat. Így teszek majd én is. Vigyázok rátok, hogy ne kövessetek el semmilyen őrültséget. Elmagyaráztam Horiának, hogy milyen mély traumákat éltél át fiatalon, hogy volt egy csökönyös férjed, akinek sosem volt elég, és egész nap rád mászott. Ezen okokból genitális sérüléseket szenvedtél el. Azok a vérzések vajon mi másért voltak?

 

–  Elég, elég, ne beszélj többet, rosszul leszek tőle! – nyögött fel a nő, és összegörnyedt, mint egy megvert állat vagy egy fekélytől szenvedő beteg.

Leesett a fotelből, és a földre fordult anélkül, hogy egy hangot is adott volna. Tovább hempergett, teljes némaságban, felsöpörve csontsovány, majdnem szétesett testével a szőnyeget, egyik végétől a másikig. Untaruban némi szánalom ébredt, de hamar magához tért, és a régi, lesújtó undor foglya lett. Az undor, az utálat, a megrögzöttség kiváló közegre lelt benne a virágzáshoz. Amióta orvos lett, és kapcsolatba került az emberi szenvedéssel, ez utóbbi ahelyett, hogy meghatotta volna, együttérzést ébresztve benne a szenvedők iránt, ellenkezőleg, elválasztotta tőlük, és valamennyiüket olyan közönnyel kezelte, mint valami undorító vadállatokat. Amikor a méhkaparó kanállal benyúlt valamelyik nő hasába, és körbekapirgálta párszor, hogy elkapja azt a szemtelen, átkozott embriót, akkor egyenesen az előtte szétterpesztetten fekvő nő szemébe nézett, pillanatfelvételszerűen rögzítve minden félelmét, fájdalmát, tehetetlenségét, egy leírhatatlan keveréket, a legnyomorúságosabb képét az embernek, aki az állítólagos megmentője, valójában a kínzója kezére jutva, minden maradék méltóságát elveszíti, és a szenvedés leghevesebb pillanataiban egy műtőasztalra kiterített húsdarabbá válik. Már az első küret után elfogta az undor. Fiatal volt még, valamivel több mint húszéves, rettentően félt, de azonnal kigyógyult belőle, és ijesztően hideggé vált, professzionista szfinxszé, biztos kézzel, amely sosem remegett, és sokkal gyorsabban és jobban dolgozott, mint egy tapasztalt orvosé. Mi váltotta ki belőle ezt a gyógyulást és változást? Nagyon egyszerű. A nő, akin küretet végzett, nagyon szép volt, majdnem olyan szép, mint a Nemlét Elizabete. Egy ajánlás révén kereste meg. A nő szépsége abban a pillanatban lenyűgözte, ahogy meglátta, és első gondolata az volt, hogy visszautasítja, de a szakmai hiúság, a megrendelőnek való elköteleződés, és legfőképp a perverz vágy, hogy deréktól lefelé meztelenül lássa ezt a gyönyörű nőt, mindez rávette arra, hogy elvállalja a feladatot. A küretet egyik kollégája garzonlakásában végezte, a hetedik emeleten, teljesen alkalmatlan körülmények között, de nem volt más lehetősége. Odakint csúnya idő volt, esett, a fiatal nő taxival érkezett, kétségbeesetten, félve, hogy a rossz idő balszerencsét hoz rá. Minden jól végződött, csakhogy abban a pillanatban, amikor a vékony fémeszközzel behatolt a testnek abba a gyengéd nyílásába, a finom hasadékba, a lüktető résbe, ahogy rájött, hogy mások, őelőtte és utána, behatoltak és be fognak még hatolni oda a nemi szervükkel, olyan undor fogta el, hogy a nő egész szépsége elhomályosult, mint amikor a napot eltakarják a felhők, és attól fogva a szakmájában a tökéletes érzéketlenség lett rajta úrrá. Vagyis más férfi behatolt abba a nőbe, ő pedig, mint egy pöcegödör-szippantó, üzemzavar-elhárító, kitisztította, megjavította, amit az a nyomorult előtte csinált? Elmormogott a foga közt pár káromkodást, és az egészet gyorsan befejezte. A nő lelkendezett, extázisba esett, az asztalra tette neki a vastag borítékot, ő a padlót nézte, pontosabban a linóleumot, és a keserűségen kívül nem érzett semmi mást. Keserűséget a szájában,
a szemében, az orrában. – Maga egy művész, egy igazi mester – dicsérte a nő, neki pedig épp csak annyi ereje maradt, hogy a hálálkodó nőre emelje halott, elszíntelenedett tekintetét és röviden annyit mondjon: – Másodjára ne hozzám jöjjön!

Oly sok év után most nézte, ahogy Elizabet hempergett a szőnyegen, és ugyanaz a gyógyíthatatlan undor fojtogatta, mint akkor. Óriási kísértést érzett, hogy a derekába rúgjon, a veséjébe, hogy végleg eltorzítsa, ahogy a gyerekek teszik tönkre a játékaikat, dühösen földhöz vágva őket, vagy lehajítva az emeletről.

 

–  Gyerünk, állj föl, elég – kiáltott rá, és Elizabet, aki hallgatott rá, mert félt tőle, szédülten fölállt, rángatózó lábbal, mint egy epilepsziás krízis után, és ugyanolyan elveszett és feldúlt tekintettel, csendesen könyörögni kezdett, meghatóan gügyögve a kérést:

 

–  Ne üss meg, kérlek. Megcsinálok mindent, amit kérsz, mindent, mindent, mindent…

 

–  Akkor egy héten belül feleségül mész ehhez az illetőhöz. Nem nyafogsz tovább, világos? – ripakodott rá. A nő csendesen lehajtotta a fejét, a megalázkodás jeleként. Abban a pillanatban a férfi biztos volt benne, hogy a terve sikerült. „Nem fog többet megmukkanni, és azt hiszem, azt a másik szerencsétlent is ráncba szedtem. De mi hasznom származik nekem az egészből?” – kérdezte magától kissé ijedten, és hogy elrejtse a tétovaságát, felállt a székről és kiment a lakásból.

Egy valószínűtlenül gyönyörű őszi napon kettejük házassága megköttetett. Az utolsó pillanatig esett az eső, a rosszul kövezett utakon dagadt a sár, az emberek a felöltőjükbe húzott nyakkal járkáltak, ám aztán hirtelen, mintha egy felsőbb hatalom parancsára történne, az ég derült lett, a nap pedig, örökké ifjú kukorékolásával, áthatolt a felhők öreg takaróján, és az egész város csillogott aranyló sugaraitól. Untaru alig fért már a bőrébe az örömtől, látva, hogy még a természet is a terveinek kedvez. Rábeszélte a feleségét, hogy legyen a házasulandók násznagya. Az asszony már elkényelmesedett, noha valamikor szerette a mulatozásokat, de épp mert az utóbbi időben elhízott, és semmilyen ruha nem állt neki jól, eleinte húzódozott a dologtól, de végül beleegyezett. „Lenka – csapta neki a szelet a férje –, gondold el, cselekednénk mi is valami jó tettet. Ezek a fiatalok szegények, szerencsétlen fejük, nem tudnak megengedni maguknak egy rendes esküvőt. Ha én, aki ismerem őket, és aki annyit győzködtem őket, hogy keljenek egybe, ha én nem csinálok nekik lakodalmat, akkor ki más segítene rajtuk?” A stílusa, ahogyan „a megalázottak és megszomorítottak” védelmére kelt, a tökéletességig csiszolódott. Sőt, egy adott pillanatban kedve kerekedett, hogy egy társkereső irodát nyisson egyedülálló és zátonyra futott személyeknek. Nyerítve röhögött kicsit az ötleten, aztán abbahagyta. A két embernek, a Nemlét Elizabetének és Horia Cantacuzinónak az összeházasítása egyedi ízzel bírt, és megismétlése más, hasonlóan félrevezetett személyek esetében nem bontakozhatott volna ki ugyanúgy. „Nem szabad túlzásba vinnem – mondta magának Untaru. – Ami sok, az csak árt! Üssem csak nyélbe ezt a dolgot, és az annyit ér, mint egy százmilliós bomba üzlet, ha, ha!” Az ostoba felesége, bár látta, hogy a férje milyen lendülettel veti bele magát az ügybe, de apatikus és kielégült lévén, nem nyugtalankodott. Házasságuk hosszú évei alatt semmilyen meglepetés nem érte a drága férj, Viorel részéről, egészséges és nyugodt asszonyi ösztöne pedig azt súgta, hogy továbbra is képes megzabolázni a férjét. Az igaz, hogy abban a percben, amikor meglátta Elizabetet, a féltékenység nyilát érezte a szívében, de ez elkerülhetetlen minden olyan nő esetében, aki előtt egyszer csak ott terem egy másik, százszorta szebb nő. Irigysége azonban hamar alábbhagyott, amikor észrevette, hogy a másik betegesen sovány, bármilyen jól is takarták el a menyasszonyi ruha redői csontvázszerű testét. „Ezt ma így viselik!” – mondta neki Elizabet, és ettől rögtön ellenszenves lett, ha nem is keltett már benne féltékenységet. Á, biztosan a perverzek közül való, akik szándékosan fogynak, hogy megtartsák az alakjukat! Szerencsétlenek, hogy megcsúfolják a természetet, amelynek ölén a világra jöttek! De a férje, sejtve a reakcióját, lehajolt, és a fülébe suttogta: „Nincs mit enniük! Hát nem megmondtam!” A pontosítás feltétlenül kellett ahhoz, hogy az asszony lágy szívű természetét a könnyekig megindítsa. Elizabethez fordult és még egyszer megcsókolta. Noha egyidősek voltak, mégis úgy viselkedett vele, mintha az anyja volna. Fennállt a veszély, hogy az egész esküvő egy szentimentális, langyos fürdőbe fullad, ahol a gazdagok, a jómódúak, a jóllakottak forró könnyeket ontanak a szegényekért és a bénákért. A szemfüles, éber Untaru figyelmét nem kerülte el ez az aspektus. A Drumul Taberei negyed egyik meglehetősen homályos lokáljában rendezett ünnepi ebéden Untaru, pezsgős pohárral a kezében, köszöntőre emelkedett, és váratlanul a fiskális politika éles ollói közt vergődő kisvállalkozások nehéz sorsáról kezdett beszélni. A meghívottak úgy néztek rá, mint egy ufóra, és nem igazán értették, mire akar kilyukadni. De nem szakították félbe, mert a többségük a beosztottak és üzleti partnerek köréből való volt, akiket ő hívott meg erre az átlagosnak nem mondható esküvőre, amelyen a részvételük teljes költségét állta, és minden meggyőző erejét latba vetve kérte, hogy fogadják el a meghívást. „Testvérek, ez kitűnő alkalom arra, hogy mindannyian hozzájáruljunk valamivel abból a kevésből, amink van stb., stb., stb.” A satöbbik sora úgy cuppogott, mint egy víziló lapos és vastag nyelve, amikor kidugja a fejét Afrika bűzös vizeiből. Untarunak megvolt az a képessége, hogy épp az ellenkező hatását keltse annak, mint amit a szavak tartalma diktált volna. Végül az emberek épp elég garast vettek elő az erszényükből, hogy teletömjék annak a két szerencsétlennek a bugyellárisát. Nem szánalomból, hanem kíváncsiságból, amire Untaru ingerelte őket, szavát adva, hogy egy ígéretes esküvő vendégei lesznek, egy szkizofrén nő és egy misztikus között, a nő olyan gyönyörű, hogy még a putnai kolostor szent templomának egyik ikonját is kísértésbe vitte – ohó, ennek, testvérek, van húsz éve is már, Nicu bácsi idején volt, képzeljétek csak el, ha ma történne, hogy szétkürtölnék az újságok, de akkor behívattak a párthoz, nyilatkozatokat kellett tennem, alaposan megizzasztottak! –, a vőlegény pedig egy megkergült, egzaltált férfi, aki szemével majd felfalja a Nemzeti Katedrálist, és éjjel-nappal imádkozik azért, hogy a jóságos Isten a földre szálljon. Ha, ha! Ekkor Untaru egyik barátjának, üzlettársának, egy zöldségkereskedőnek eszébe jutott, hogy az elmúlt években valamikor volt egy másik furcsa esküvőn, két AIDS-es betegén, Chiajna községben. Az ottani pap megkérte, hogy adományozzon valamit a fiataloknak. Szegények, meddig élhetnek még? Bement a templomba, és meglátta őket összetapadva, kicsik és feketék voltak, mint valami mezei állatok. Amikor megfordultak az oltártól, akkor vette észre, hogy cigányok, de a régiek közül valók, az ispán ostora alatt felnőtt rabszolgák közül, akik egy garasért nemcsak a bojár csizmáját, de még a lába nyomát is megcsókolták. Tudomást szerezve a nagyvonalúságáról, azt sem tudták, mitévők legyenek, kezet akartak csókolni neki, meg akarták ölelni, ő meg azt sem tudta, hova meneküljön előlük, hogy ne érjenek hozzá azok a beteg élőlények. Utána többször is lemosakodott, fertőtlenítette magát, egészségügyi alkohollal bekente az egész testét attól való félelmében, hogy azok a szerencsétlenek mégis hozzáértek valahogy. Hagyja csak, Spătare úr – biztosította róla Untaru. – Ez az én két emberem nem AIDS-es, nem is cigányok, de felérnek hétsátornyi cigánnyal és három idegklinikával együttvéve. Ha, ha!

A lakodalom lezajlott. Elizabet, aki nem volt hozzászokva az evéshez, csak nagy kínnal tudott lenyelni néhány falatka húst, de így is majdnem mindent kihányt. Akik mellette ültek, már becsípve, oldalba lökték egymást: „Ohó, terhes az asszonyka! Azért esküdtek meg!” Sajnos a nő meghallotta, amit mondtak. És ekkor, a vendéglői terem erős villanyfényében, a négyzetszerűen elhelyezett asztalsornál, ahogy a vidéki kultúrotthonok szombat esti mulatságain látni ezeket, szóra emelkedett, kísértetiesen, szinte beleolvadva a történteken ámuldozó, nagy szemének villogó, sűrű zöldjébe, majd halk, vékony hangon beszélni kezdett, ami úgy hatott, mint egy fájdalmaktól megtisztított sirám, ahogy ott ívelt a sok félkegyelmű feje fölött, akik a sültekkel, süteményekkel és persze alkohollal megrakott asztaloknál ültek.

„Nem vagyok terhes, soha nem is voltam, a méhem terméketlen, egy kőbarlang, bivalybőr, szamár patája. A kísértetek éjjelente a lábaim közt járkálnak, és ki-kihúznak onnan egy-egy elmorzsolódott petesejtet, port és homokot. Máskor viszont kemények, mint az üveg. Olyankor érzem, amint tovasiklanak a hasamban, mint valami kugligolyók. Megmutatom. Ezt látniuk kell. Ez az én ajándékom nektek, sokatoknak…”

Ekkor általános elborzadást keltve, felemelte ruhája fod­rait, szabadon hagyva botvékony, selyem csipkeharisnyába bújtatott combját. A térde reszketett, és még a harisnyái finom szövetén is átlátszott a ráncos bőre. Valamennyien lesújtva ingatták a fejüket. Ilyesmi még nem fordult velük elő. Hány lakodalmon nem voltak már ők! Buliztak, lerészegedtek, incselkedtek a menyasszonnyal, megfogdosták, a vőlegény bosszantására, ajándékaikat pedig ott hagyták az asztalon. Voltak idősebbek is, akik ismerték szülőfalujuk lakodalmainak teljes rituáléját, vagy a külvárosi negyedekben megtartottakét, ahol háromudvarnyi sátrat állítottak fel, ott összegyűlt több mint száz ember, akik ettek, ittak, három nap és három éjjel, és nem törődtek azzal, odakinn esik-e vagy fúj. Kiszállt a rendőrség, hogy megbüntessék őket, mert zavarták a forgalmat. Fittyet hánytak rájuk, a rendőrt is behúzták maguk közé, még az asztalfőre is ültették, megkínálták egy negyed liter pálinkával, amitől aztán az ember mindenről megfeledkezett, az egyenruhájáról és -sapkájáról, a felszereléséhez tartozó fegyvereiről, és minden másról is. Jött a rendőrség, de jött a polgármester is, a párttitkár, a titkárnők, a gépírónők, a távírónők, a buták és az elragadóak, akik hagyták magukat fogdosni és csipkedni az asztal alatt, és épp ők oly könnyen megfeledkeztek polgári állapotukról, arról, hogy férjezettek és gyerekeik vannak, elkábultan az italtól és a fokhagymával teletűzdelt sültektől, felizgulva a pikáns savanyúságoktól és a csípős paprikától, amit mohó ajkukkal szopogattak, nem is tudták már, mit művelnek a kezükkel, és egyszer csak arra ébredtek, hogy asztalszomszédjuk szándékosan nyitott sliccébe csúsztatták, aki elpirult és makogott, de igazából nem is tudta, hogy nem a feleségük juttatja őket ehhez az élvezethez, hanem egy idegen nő, akinek a lakodalom előtt még csak nem is köszöntek, vagy ha igen, akkor pár unott szót odavetve, amolyan „menj, drága, az anyádba”, csak kicsit másképp, szépen mondva: „Jó napot, hogy vagy, drágám?” Hány és hány lakodalmat megültek már, hányszor részegedtek le és másztak föl még az asztalokra is, hogy öblös hangon elénekeljék a Mi is románok vagyunk vagy a Szívből köszönjük a pártnak című dalokat, mert hallották, hogy a párt felső köreinek dús lakomái is hasonlóan zajlottak – a nómenklatúra legmagasabb rangú sarjai állítólag még bele is pisáltak a pezsgős poharakba, ami természetesen minden elképzelést felülmúlt –, legalábbis így írták az újságok ’89 decembere után, amikor ők, az egészségügyi technikusok, az építkezési telepek könyvelői, vagy valamelyik kohászati üzemben dolgozó marósok és esztergályosok, de talán még a tanárok és mérnökök is, falra akasztott, nagy egyetemi diplomáikkal, odahagyták régi szakmájukat és vállalkozásba fogtak, elgaloppoztak a törökökhöz, Isztambulba, hogy feltöltsék árukészleteiket vagy hogy eladják a meglévőket, hogy vásároljanak vagy eladjanak, hogy pénzt gyűjtsenek, összekuporgassanak egy boltocskára valót, hogy megizzadjanak minden egyes dollárért vagy lejért, mert amit azelőtt kerestek, nem tették félre, elköltötték, elszórták, tudták, hogy a pénznek nincs értéke, és ha meg is takarítottál valamit, úgysem volt mibe fektetni, most viszont, ohó, ohó… Hány lakodalmon voltak már ők, de még sosem láttak olyat, mint most, egy szép és őrült menyasszonyt, aki a nyakába emelte a ruháját, ujjait bedugta a csipkebugyijába, és kivett onnan, gyufaszálszerű ujjai közé fogva egy formátlan, eltorzított apró tárgyat, amely a hajdan Kínából importált kicsi jádefigurákra emlékeztetett, amit aztán ártatlan és nagyvonalú gesztussal kínált oda a legközelebbi asztalszomszédjának. Az ember undorodva, elborzadva ordítani kezdett, mintha nyúznák, látva, hogy a menyasszony micsoda ördöngösséget tudott előhúzni a bugyijából, illetve belülről, a vaginából, különösen hogy az őrültnek esze ágában sem volt a kutakodást abbahagyni, folyton bedugta magának a kezét, csípővasszerű, görbe ujjaival, és egyre-másra szedte elő onnan a különböző figurákat, amelyek kicsi emberkékhez hasonlítottak, amolyan babszemjankókhoz, gnómokhoz, sőt egy részük még állatokhoz is, békákhoz, szarvasokhoz, nyulakhoz, vaddisznókhoz, madarakhoz. – Nagy és jóságos Isten, védj meg minket! – kiáltották az asztaltársak, mert igencsak úrrá lett rajtuk a félelem, tudták, bármilyen szörnyűség megtörténhet a szemük láttára, ott, abban a homályos és kissé büdös étteremben a Drumul Taberei negyedből. Aki megmentette végül a menthetőt, az megint csak Viorel Untaru volt. Amikor látta, hogy a tréfa kezd eldurvulni, és a bolond nő csúnyábban viselkedik, mint jó húsz éve a putnai kolostor templomában, felállt, és tökéletes magabiztossággal, amibe fesztelenséget, szabatosságot, higgadtságot vegyített, két ujja közé fogta az egyik tárgyat, amit a nő a bugyijából előhúzott. Egy csodás kreatúra volt, torz, mint egy púpos, akinek a púpja nagyobb volt a teste többi részénél, vagy emlékeztethetett volna még egy nyomorékká vert madárra is, akinek kitépték a szárnyait, és alig vonszolta magát a földön.

 

–  Jóemberek – szólt –, ne ijedjetek meg! Ez egy dísztárgy, egy miniatűr szobrocska, egy műtárgy, sőt, még tökéletesen száraz is. Asszony, hogy az ördögbe nem nedvesednek át, amikor a hasadban hordod őket? – fordult Elizabethez, aki a jeleneten bárgyún vihogni kezdett.

 

–  Nedvesen akarod őket? – kérdezte Untarutól, aki most már nem bírta visszafogni magát, és féktelen kacagásban tört ki.

Voltaképp mindketten nevettek, mintha duettet játszanának, és előre megbeszélték volna, hogy botrányt okoznak az étteremben. Az orvos-kereskedő azonban attól félve, hogy kompromittálja magát, hirtelen elhallgatott, és kinyújtva kezét, mint egy bűvész, előadta a következőket:

 

–  Újra lebukott egy angyal az égből. Nézzétek meg ezt a szerencsétlen kis figurát, milyen torz, mennyi szenvedés olvasható le töpörödött, ráncos és megöregedett arcáról. A lapockái aszimmetrikusak, a karjait és a szárnyait kicsavarták, kitépték, a mellkasa kidomborodik és görbe, jeleként annak a kifacsartságnak, amit elszenvedett ennek az ártatlan teremtménynek a teste. Ahogy a biblia is tanítja, egy angyal bukása óriási szenvedést okoz ennek az égi lénynek, akinek rekordidő alatt kell fényéveken áttörnie. Egy ilyen zuhanás során az egész szervezet torzulást, megtörést szenved el, néha olyannyira szét is esik, hogy jobban akkor sem lehetne, ha több napot és éjszakát töltene egy kínzókamra mélyén. Ezt a bukott angyalt – emelte fel a hangját és nyújtotta a magasba az Elizabet méhéből kiszedett csecsebecsét – el kellene vinni a Természettudományi Múzeumba, hogy megvizsgálják a biológusok, zoológusok, teológusok együtt, és tisztázzák az eredetét. Igaz ugyan, hogy nem az égből, hanem egy nő hasából bukott alá, de számunkra, romlott és megszállott férfiak számára a nő hasa többet jelent, mint az isteni Háromság Égi Országa. Elvadult korunk körülményei közepette nem is történhetett volna ennél jobb. Az angyalok petesejtek közt élnek, vagy épp maguk válnak petesejtekké, törékeny igazgyöngyökké, akik nem hagyják megtermékenyíteni magukat a csőcselék és mocskos spermáktól, és más virágzást akarnak ismerni e középkori palotában, amilyen volt és lesz mindig az asszony hasa. De ne ijedjetek meg, kedves vendégek, nem azért hívtalak meg benneteket erre a mesebeli menyegzőre, amelyen a Nemlét Elizabete és a Fanatikus Cantacuzino kel egybe, hogy egy csodás kiállítási tárgyat, egy angyali csecsebecsét mutassak be nektek, amit a menyasszony egy fenségesen nagyvonalú pillanatában látni engedett, varázslatos méhének titkos hálókamrájából szedve elő. Végső soron úgyis minden por, homok és hamu. Az angyalok, a petesejtek a rejtekükből kihullva és napvilágra kerülve, elveszítik az erejüket, és alig nehezednek rájuk idomtalan ujjaim, máris szétesnek. Nézzétek és tapsoljatok!

És Viorel Untaru a legkisebb erőfeszítés nélkül, egy szempillantás alatt porrá törte a keménynek tűnő apró tárgyacskát. A keletkező por úgy szállt a teremben, mint a pitypangpihe, hogy valamennyien azt hitték, nem is egy anyagi tárgy egyszerű szétmorzsolását látják, hanem egy bűvészmutatványt. Csak a nők kezdtek ordítozni, abban a hiszemben, hogy az a toxikus por, ahogy ők nevezték, álnokul beteríti a sültekkel megrakott tálcákat és a savanyúsággal teli tálakat, különösen miután az orvos-kereskedő sorra zúzta össze az Elizabet által a bugyijából előszedett figurákat, a por pedig éppoly összevissza, ám annál veszélyesebben szállt mindenfelé a teremben.

Horia Cantacuzino, kővé dermedten a vőlegényi székén, hibátlan frakkjában, széles, pufók csokornyakkendőjében, amely még jobban kiemelte arcának sápadtságát, egy bizánci hercegre emlékeztetett, akit lesújtott az idő terhe, és aki arra ítéltetett, hogy az új idők sarában hurcolják meg, ami ellen nem is szabad tiltakoznia. Ez a királyi sas megkövült egy gipszhomlokzaton, amely lassan, de biztosan szétmorzsolódott alatta, és a nemesi madárból nem maradt semmi, sem a karmai, sem a csőre, csak egyedül gyászos szemgödre, amibe a csavargók a cigarettacsikkeket nyomták, hogy ne kelljen a földre dobálniuk, amiért egy éberebb rendőr megbüntetné őket…

Az ünnepi ebéd után az emberek meglehetősen kábultan tértek haza. Nem igazán értették, mi történt. Mindenesetre, ha el kellett volna mesélniük, csak hebegni tudtak volna, fogalmuk sem lett volna, hogyan kössék össze annak a különös estének a szálait. Igaz, miután az a csodabogár Viorel – ó, milyen szimpatikus, aranyos fiú, csak kiszámíthatatlan – szétropogtatta az ujjai közt az eltorzult figurákat, mintha műanyag zacskókat gyűrt volna össze, többé nem nyúltak az ételhez. Hiába szolgáltak fel újabb finomságokat, elment az étvágyuk. Hiába állt föl maga a pap, aki összeadta a jegyeseket, és akit meghívtak a vacsorára is, hogy megáldja az eledeleket, mert alighogy a tányéruk fölé hajoltak, és meglátták azt a finom port, ami mintha vasreszelékként borította volna be az ételeiket, és amiről tudták, honnan származik, azonnal elfogta őket az undor. Volt ugyan néhány kapatos férfi, akik villáikkal beleturkáltak az ételbe, de a feleségeik azonnal megszidták őket: „Te nem tudod, mit tömsz magadba?” Az ember italtól elhomályosult tekintettel mormogott valamit, aztán védekezésül kivágta a legfőbb adu ászt: „Mi mindent nem nyaltam én már életemben, ez az ízelítő!” „Disznó, disznó!” – förmedt rá az asszony, de az ügyet sem vetett a szemrehányásaira. A vacsora már nem tartott sokáig, miután a menyasszony és a násznagy páros bűvészmutatványukkal előadták egyedi számukat. A pincérek, a legcsendesebb résztvevőkként, észre sem vették, mi történt. Amúgy is elegük volt már a lakodalmi vendégekből, és a leghőbb vágyuk az volt, hogy lophassanak. Megterhelték a számlát, emelték a tétet minden semmiségért, amíg az egyik vendég egyenesen a szemükbe nem vágta, hogy ő is a kereskedelemben dolgozik, pontosan tudja, hogyan szoktak csalni, és ő majd megtanítja kesztyűbe dudálni őket. „Milyen kesztyűbe, öreg? – felelték neki. – Most ki-ki magának! A törvények tekintélyüket vesztették, senki sem kérheti számon a törvényszegéseket, mindenki tapossa a másikat, és akinek erősebb a nyaka, az győz.” A pincéreknek igazuk volt. Ki-ki magának! A dzsungel óriási, az igazságszolgáltatás tehetetlen. A vendégek lassan hazaszállingóztak. Ettek, ittak, igaz, az asztalon otthagytak egy pénzes borítékot a nyomorultaknak, mert csak nem lesznek ennyitől szegényebbek! Dehogyis érdekelték őket azok az ágrólszakadtak! Hiszen még az arcukon is látszott, hogy nemcsak szegények és éhesek, de betegek is. Sápadt, fakó arccal, nagy, szép szemekkel, amelyek azonban kidomborodtak a szemüregből, kimeredtek, ahogy mondják, mintha nem értették volna, mi zajlik körülöttük, mégis tisztában szerettek volna lenni vele, ezért vizuálisan még inkább összpontosítottak, így önkéntelenül is a lecsúszott arisztokraták alakját idézték föl, akik szerencsejátékokon verték el a vagyonukat, vagy olyan emberekét, akiket saját, egészségőrlő kiméráik faltak föl. Mintha túlságosan elszaporodtak volna manapság a bolondok, és ha a kedvüket keresed, még a végén te fogsz megbetegedni helyettük. És hát végül is mekkora szörnyűség őrültnek lenni! Legalábbis így gondolták ezt a lakodalmi vendégek, miután tele hassal és mocskos aggyal elhagyták az éttermet. Néha-néha még felböfögték a történteket, és azt kérdezték magukban, vajon mi lelhette Viorelt, hogy a nyakába vette őket, a komájuk lett, magára véve az ezzel járó kötelezettségeket, talán elment az esze? Ohó, jó fiú, keresztény lélek! Az idősebbek, akik régebbről ismerték Untarut, nem mulasztották el megjegyezni: „Kiskorától fogva derék, jószívű fiú volt! Nem volt olyan uzsonna, amit meg ne osztott volna a padtársával.” Bosszantó! De valóban így történt. Viorel Untaru visszavonhatatlanul a filantróp mezébe bújt. Előnyt is kovácsolt belőle magának, jóllehet az emberek nem tudták elfelejteni a kellemetlen, bizarr perceket, amikor a menyasszony kiszedte – Istenem, milyen kínos – pont a kelyhecskéjéből… Jobb erre nem is gondolni! És aztán az agresszív, vulgáris fellépése… – Nedvesen akarod? – kérdezte a szerencsétlen Vioreltől, aki igazi férfi létére nem veszítette el a lélekjelenlétét, és elsimította az egész balhét. Ezek a töredékes és összefüggéstelen beszédek végül sutyorgássá zsugorodtak. A következő napokon rengeteg dolguk volt, üzletkötések, értéktőzsde, Rasdaq-mutató, infláció, kamatok, befektetések, hitelek…

Viorel Untaru azonban ünnepi hangulatban volt, hiszen tökéletesen kivitelezte terve első részét. Maradt még a másik, azaz a gyermek örökbefogadása. Remélte, hogy a bogaras Cantacuzino nem fog semmilyen meglepetéssel szolgálni. És persze legfőképp továbbra is bízott saját rábeszélőképességében. Ha már nem akarná, majd én teszek róla, hogy akarja, biztatta magát, és elhatározta, hogy a végsőkig elmegy, még akkor is, ha magyarán szólva, semmi haszna nem származik belőle. De miért is kellene hogy legyen? Talán csak az anyagi haszonért éljünk? Szerette volna dróton rángatni az embereket, mint valami bábokat. Ő volt a demiurgosz, aki pengette a húrokat ezen az előadáson, amely ugyan émelyítő és felesleges volt, mégis óriási elégtételt ígért neki. Nagyon sajnálta, hogy nem vett részt a nászéjszakájukon! Vajon mit csináltak az ágyban első éjszakájukon, a tiszta és kikeményített ágyneműben, amit ő vitt és hozott a ruhatisztítóból? Hogy hemperegtek benne a szerencsétlenek, hogy fonták össze csontsovány lábukat, milyen nyálas csókokat váltottak, hogy utána azt mondják egymásnak: ’szeretlek, kívánlak’, miközben a nehéz olaj a lelkükben egyre vastagabb és reménytelenebb lett?

A következő napokban próbált találkozni Horiával, hogy vallatóra fogja. Na, öreg, milyen volt? Jól érezted magad? Ne mondd, hogy nem élvezted! Két trolibusz között csípte el, amikor az a Képzőművészeti Intézet könyvtárába igyekezett. Eléggé feldúlt, fáradt kinézete volt, mint aki nem igazán érzi jól magát a bőrében.

 

– De mi van veled? Vége a mézesheteknek?

Horia Cantacuzino vonakodott választ adni. Lefelé nézett és a földet turkálta kitaposott cipője orrával.

 

– Csodálatos nő – tört ki belőle hirtelen. – Ha a karjai közé szorít, nem enged el többé!

 

– Hát nem így kell?

 

– De, ám ez esetben különleges dologról van szó!

 

– Dőreség, ne légy ennyire elérzékenyült. Ami a vendéglőben történt, csak bűvészkedés volt. Mi ketten rendeztük meg, ő és én, hisz már régóta ismerjük egymást, hogy egy kicsit feldobjuk a hangulatot. Nemhiába hívnak engem Viorelnek.

Szokása szerint fecsegett összevissza, de Horia elengedte szavait a füle mellett, és egyre lehangoltabbá vált, egyszersmind összeszedettebbé is. Ott maradtak az utcán, elvegyülve a tömegben, ami úgy zúdult rájuk, mint a víz egy eltört csőből. A nap végigfolyt ezen az áradaton, és mintha minden egybeolvadt volna, ugyanazon ember-fény-szél-illatok-zajok tésztává dagasztódva, amit aztán a sütőbe is dughatnak, és addig hagyhatják sülni, amíg meg nem reped a héja, mint egy gennyes furunkulus hege.

 

– Ha tudnád, Viorel bácsi, ha tudnád…

 

– Mikor megyünk örökbe fogadni a gyereket? – kérdezte a másik idegesen.

 

– Megyünk, megyünk, annyira szereti – mormogta Horia lehangoltan. – Ő egy szent, érted, amit mondok? – tört ki belőle másodjára.

Az orvos-kereskedő arca széles mosolyra húzódott. Épp azt hallotta, amire várt.

 

– Hát mit mondtam én neked, te félkegyelmű? Egy szent, egy királynő, egy boszorkány! Ha egy ilyen nőt elveszítesz, fel kellene kötnöd magad. Egy ikonnal szeretkezett. El tudsz te ilyet képzelni?

 

– És akkor miért mondod nekem, te semmirekellő, hogy ami az étteremben történt, bűvészmutatvány volt? – förmedt hirtelen Untarura. – Csoda volt, igen, az volt!

Az arca kipirosodott, és közel állt ahhoz, hogy a másik torkának ugorjon. Az viszont erősen megragadta ballonkabátja hajtókájánál fogva, és kicsit meg is rázta.

 

– Te csíra, ne ugorj nekem, mert a föld alá duglak! Bűvészkedés volt a tökfilkóknak, de nem nekünk. Ennek a nőnek a méhe mindig él, zúg, susog!

 

– Igen, igen – ismételte meg Horia átszellemülten.

 

– Oda – ajzotta tovább Untaru –, oda neked kell behatolnod, és ki se bújj többé onnan!

 

– Behatoltam, behatoltam – ismételte, mintha az élmény rendkívüli szenvedélye fogta volna meg és lett volna úrrá rajta.

 

– Behatoltál? – mosolygott szarkasztikusan Untaru. – És milyen volt?

 

– Nem mondhatom el neked – kezdte remegve Horia. – Nem mondhatom el. Ez egy nagy titok.

 

– Mondd! – parancsolta a másik, újra galléron ragadva.

Megint úgy tűnt, mintha verekedni akarnának. Az emberek kezdték elkerülni őket, undorodva a sok utcai verekedéstől. Senki sem gondolta volna, hogy a két férfi egy időtlen titkot akar megfoghatóvá tenni. Untaru tért magához elsőként. Eléggé elszólta magát, kimutatva egész tervének titkolt szándékát, hogy valaki más révén megismerje a nő intim életét, azét a nőét, akit húsz évvel ezelőtt őrülten szeretett, de akitől megijedt és elmenekült. Alapjában véve ezt akarom, vallotta be magának gondolatban, miközben Horiát útjára engedte, aki viszont továbbra is úgy reszketett, mint az esőbe kizavart kutya. Most azonban nem esett odakint, sőt egyre szebb, verőfényesebb idő volt, csak úgy ragyogtak a reklámok, a vitrinek, az autók szélvédői. Untaru mély lélegzetet vett, mert fojtogatta az elégedetlenség mindattól, amit maga körül látott. „Féleszűek – szitkozódott –, semmit sem érdemelnek ezek az emberek! Ha Gulliver lennék, agyontaposnám őket, mint valami férgeket. Nagy hatalomra van szükségem, annál is nagyobbra, mint amilyen az Istené. Neki van ugyan hatalma, de nem él vele. Ravaszul visszafogja magát. Azt az illúziót kelti bennünk, hogy szabadok vagyunk, urai az életünknek, holott valójában, ha csak egy fricskát adna a földnek, a legborzalmasabb kataklizmák sorát indítaná el.”

Másodszorra is mély lélegzetet vett, mintha egy hegy csúcsán lett volna, ám szerencsétlenségére egy autó épp akkor pörgette fel a motorját, és a kipufogócsövön keresztül fullasztó gázt engedett ki, ami majdnem megfojtotta az orvos-kereskedőt, annyira, hogy köhögni kezdett, átkozta a sofőrt, fenyegette, hogy beperli, mert semmi keresnivalója a többtonnás autójával a főváros központjában. A sofőr résnyire kinyitotta az ajtót, és kötekedőn egyik öklét ütögette a másikhoz, ahogy a kicsi gyerekek szokták, játszás közben.

(a regény Kirilla Teréz fordításában, a Napkút kiadó gondozásában jelent meg idén)

( 0 Votes )