Szondi György fordítása

Egy ember

 

Így ahogy felrikoltott a közép mivolt,

észbevéve, hogy minden csak rajta,

bátran és végig az égre néztem

át szarkafészken

 vasbetonon

 szelen,

dülledten, tolonc-röppenve néztem –

akárha szememre késpengét szorítanék,

bátran és teljesen az égre néztem

át faszilánkon és pihén,

át gyermekeim gondjanincsének, mindenkiének résein,

át feleségem bő pátoszán, mindenkién,

néztem föl és megértettem.

Fölnéztem és megértettem.

S megláttam az ámolygásom

esteledve

reggel

éjszaka, mindenhogy,

emlék nélkül,

fáradtság,

romlás,

erő nélkül,

harang nélkül,

gitár nélkül,

  vigyorgó szakállak

  irgalmas szemek között,

a part végéig, az óceán elejéig – a végéig végig –

míg megőszülök szemlátomást, szemkitolást,

míg föl nem hersegnek csontjaim, míg torkig nem lesz a kezem –

hogy morzsát se, kést se fogadjak el tőle.

 

Fölnéztem és megértettem.

És megindított a bátorságom,

hogy oly lények között járjak, kik szájukba kenyeret vesznek, moziba

            bemennek, néznek, vásárolnak, s nem lopnak makarónit,

            ünnepen pedig kápo

    szta, vigasztaltak,

    vigasztalók, tejjel,

            jeggyel, minden pillanatra s levára mentséggel,

ablakokkal s függönnyel lények.

(Meg köztetek is,

    böglyök s dongó bogarak

    galambok macskák

    lassú tavakban küszök

    gallyak pókhálók

    kavics a  

    magasból

    a világűrből

    csúcsvalami civilizációból

előttem pottyant le.)

Fölnéztem és megértettem,

fölnéztem és megértettem.

És gondolatom azonnal  

    összeszaladt

    visszainalt hajam alá,

tenyeremmel rejtőztem el egészen

ingemben

a széken

a homályló csipkefa alatt

a tengerben

 

négyrét hajoltam és értelmetlen félremaradtam,

rettenthetetlen bősz fatörzs lépdelt és inak,

nesztelen,

hogy ne zavarjak,

hogy ki ne adjam magam a szoros ablakok mentén, ahol ­mentségeikkel

a lények szuszognak, öltöznek, étkeznek mint

lények, hellyel, jeggyel, jegyszedőnővel, fényre

eresztett homlokkal, mellel, mely bimbókat bont

a méheknek, a lódarazsaknak, a heréknek, combokkal –

közéjük a gyönyör maga odavackol, pőre és árva, biztos

és pőre kéj, a legmegbízhatóbb lény,

 

négyrét hajoltam és félrehelyezkedtem,

átléptem magamon, nyugodt volt a föld,

 

közeledtem, közeledtem, közeledtem, közeledtem.

 

******************************

( 0 Votes )