2011/4

Szalai Zsolt

A teljes kör felé

(Acsai Roland: Hajnali kút. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2011)

A Hajnali kút – Acsai Roland ötödik kötete – egyszerre erősíti és haladja meg azt a szemléleti és poétikai váltást, ugrást, amelyet a Két ég satujában verseivel nyitott. A szövegekre jellemző természetközeliség, a fenséges tapasztalatának rögzítése, ugyanakkor a nyelvi dísztelenség, eszköztelenség azonban különösen az Alagútnapokkal összevetve válik igencsak szembetűnővé.

Acsai a kötött, rímes formákat teljesen elhagyva, a dísztelen, eszköztelen, lecsupaszított szövegekben pontosan, lényegre redukáltan ragadja meg a látványt. Az ember jelenléte elhanyagolható, méginkább a nyoma. Még Wittgenstein, a szellemi óriás lakóházának romjai is eljelentéktelenednek ebben a világban. Az előző kötet finn tájai helyett norvég vidéken járunk, fjordok, sziklák, tavak, nyírfák között, de itt az északi környezet vadabban, és – embertől, civilizációtól – tisztábban jelenik meg. Az előző kötet szövegeiben sem tematizálódott hangsúlyosan a természet és civilizáció viszonya, de az ember alkotta tárgyi világ (gyár, autó, bicikli, fűrész, vagy csak egy szatyor) pusztán megnevezés általi jelenléte is jelezte, hogy a teljes érintetlenségről már a sarkkörön túl sem beszélhetünk. Itt azonban még mint nyomot hagyó kísérőket sem cipel magával a szöveg ember alkotta dolgokat, inkább átengedi magát valami fenségesnek, tisztának, hatalmasabbnak.

A tájverseket tartalmazó kötetben rögzített látványok statikus képe helyett egy belső szemlélet által rendezett világot tapasztalunk. Tekintetünk körbejár, nézőpontunk állandóan változik, folyamatos mozgásban van. Ez a dinamizmus nem a képek egyszerű egymásutániságából, hanem azok egymásba kapcsolásából, egymásra vonatkozásából ered. Acsai különleges (mert természetes) optikai médiumokon keresztül láttatja meg ennek a világnak sajátos szépségét. A különböző természeti képződmények, tavak, havas hegycsúcsok által tükrözve tárulnak fel a táj valódi arányai. A tudat által kontrollált érzékelés számára csalókának tűnhet, hogy a nyárfák összetöpörödnek, a vízesés az ég felé zuhog, de valójában a dolgok rejtett viszonyai tárulnak föl így. Mindent a magaslatok, a hegyek uralnak: „Beírtuk magunkat / A hegy vendégkönyvébe [...] És ott lesz akkor is / Ha egyszer majd elfelejtjük, // Hogy valamikor a hegy / Vendégei voltunk.” (A hegy vendégei) És a fény. A ködöt ritkán eloszlató Nap helyett a mindent beborító hóról visszaverődő. „Lányom bőrének villogó / Hófoltja a hegy hófoltjai között.” (Sziklák legelője)

A kötet verseire jellemző, hogy a hegyek, gleccserek, fjordok szervetlen és szerves, növény- és állatvilága párhuzamosan és átlényegülve kerül játékba. Az első ciklus címadó verse, a Nyírfa; halászsas nem egyszerűen egy nyírfáról elrugaszkodó ragadozó madár halvacsorájának beszerzéséről szól, hanem arról az ökoszisztémáról, amelyben minden létezőnek fontos szerepe van, sőt, valójában csak a lét van. A sas nem csak összekötő alakja az alsó, középső és felső szférának, nem csak közvetítő a víz, a szárazföld és az ég között, de ő maga mindegyik, hal is, nyírfa is, miképpen a nyírfa is sas, sőt fjord: „Zsákmányával – önmagával – / karmai közt visszarepül. // Nyírfává változik újra, / De törzsének belsejében // Tovább gyűrűzik a fjord vize, évszázadig.”

A metamorfózisokon keresztül válik érthetővé az a kölcsönös függés, amely a létezés feltétele. A természet ilyen megjelenítése Ted Hughes-ra emlékeztet, arra a mitologikus, ösztönös világra, amelyben feltárulnak a létezés valódi erői, ahol nem (mert fel sem merülnek) vagy csak korlátozottan érvényesek a morális elvek, értékek, ahol jó és rossz választása helyett egyszerűen csak az akarat cselekszik, ahol az én, az öntudat szerepe csak korlátozott lehet. Acsai Roland jól ismeri Ted Hughes költészetét, hiszen több versét is lefordította magyarra (E SZÁMUNKBAN TED HUGHES VERSEKET IS OLVASHATNAK ACSAI ROLAND FORDÍTÁSÁBAN), ugyanakkor az a vadság, nyerseség, talán alkatilag is, hiányzik belőle. A párhuzamot a látás- és ábrázolásmód hasonlósága jelenti. Acsainál inkább szemlélődve, mint szenvtelenül tárulnak fel ez a világ, de a szemlélődő ugyanúgy egy szublimált, elkülönült egyénként nehezen pozícionálható személy. Jól jelzi ezt, hogy többnyire a T/1-et, illetve az E/3-at használja. A T/1-ben történő beszéd alkalmával általában az emberi jelenlétet is bevonja a látvány leírásába, míg E/3-ban szinte mindig csak az embertől független természet ábrázolódik.

A kötet ennek ellenére nem nélkülözi a személyességet, hiszen T/1-ben a családi utazások, kirándulások megfigyelései, eseménysorai olvashatók, és a közös tapasztalatokon, együttes jelenléteken keresztül individualizálódnak a család tagjai. A férj, a feleség, a gyermek alakja a családi kapcsolatok jelzésével, és együtt átélt történések (pl. a gyermek születése, leírásában válik kitapinthatóvá, de hasonlóan a nyírfa, a fjord és a halászsas kapcsolatához, itt is az összetartozás érzése hangsúlyos. Mégpedig emberi módon, hiszen egymás szeretete, az együtt végzett az, ami összeköti őket. Erre bizonyíték, hogy a Két ég satujában után ezt a kötetet is Acsai Varga Verával jegyzi a költő, és bár most illusztrációk nem készültek, a borító megerősíti, hogy a közösen végzett tevékenységben is tetten érhető az a tapasztalat, amiről maga a kötet is szól.

Hogy ez a szemléletmód miért nem általánosan emberi, hogy mi is az a hajnali kút,  arra a kötet címadó és egyben nyitó verse is csak utal: „Lányom feje búbján / A be nem nőtt kutacs.” A gyermeki nézőpontot, a mindent egybelátó, organikusan szemlélő, átlelkesítő gondolkodás- és ábrázolásmódot kellene megtanulnunk újra. De a mitikus tudat világképére is újra érzékenynek, fogékonynak kell lennünk, Acsai Roland kötetében mintha régi, északi germán istenek lábnyomait követnénk, megsejtenénk valamit abból az időből, amelyben léteztek, s aminek a hegyek, a gleccserek voltak tanúi. Mi is futhatunk teljes kört, ha a jelenség mögött a lényeget is látni akarjuk, eligazodunk majd a dolgok és a lét, a látható és a láthatatlan összefüggésrendszerében: „Néztem a Hegyek Istenének dupla koronáját, // És tudtam, hogy a szivárvány nem ér véget / A szikláknál, a víznél, folytatódik bennük is, // A föld alatt is: átszelve bazaltot, sötét ásványt, / Vakondjáratot – és teljes kört fut.” (A teljes kör)

A Hajnali kút nyelvi tömörségével, a mélységek és magasságok iránti érzékenységével Acsai költészetének eddigi legértékesebb darabjait tartalmazza. A külső és belső világot egyszerre lefestő tájlíra elfeledett, de hiányzó tapasztalatokat ad át huszonhét gyönyörű, gyémántcsiszoltságú versben. Vajon ezt a látásmódot csak északon sajátíthatja el az ember? Talán nem, és ezzel a kötettel bárki nyugodtan utazhat délre, keletre vagy nyugatra is – vagy maradhat otthon. Mert bárhonnan látni, hallani fogja: az „Inverz villámok: Belecsapnak az égbe.” (Föld és ég)