Késő már mindenképp…

(Jakkolwiek już późno)

 

Késő már hogy csillagot tapasszunk vissza az űrbe

késő az ózonlyuk visszafércelése

szélvészek visszaszelídítése megriadt kontinenseink partjainál

már késő jámborságra csitítgatni hánykolódó hegygerinceket

 

Bizonyára örökös feladata lesz ez majd utódjainknak

                                           kik még meg sem születtek s fel sem cseperedtek

és minden nyomukba lépő nemzedékörökös hite

míg fájdalmak és fájva remegő embertestek népesítik be földünk

míg az örök világosság fel nem fényesedik

 

Késő már mindenképp de még korai volna a végső lemondás

próbáljunk hát egyszer még felkapaszkodni legalább 

                                            mint tyúkok a kakasülőre

s mellünk minden izmát a felkelő napnak feszíteni

hogy legalább egyetlen örvénylő szelet kioltsunk

s remegő hegyeinket megnyugtassuk alkonyat előtt még

 

Karácsonyest

(Wieczór wigilijny)

                                                                    Az 1956-os magyar tragédia emlékére

 

hókendőt takart vállai köré a karácsonyest

 

egészen más így valakinek a szemébe nézni

ahonnan visszacsillan a fenyőágakra csiptetett megannyi gyertya ragyogása

és mily csodálatos  úgy illesztgetni a szavakat

ide, oda tologatni, hogy vendég lehessen a ritka szerencse

 

hókendőt takart vállai köré a karácsonyest

fagyöngysort akasztott nyakába

s rá könnyed hótakarót – köszöntő kolindákkal

 

de lent

délen Budapesten

egészen másak az énekek

másként rendeződnek a szavak

vért szivárognak még a golyóütötte sebek

ott karácsonyestén az olvatag gyertyaviasz is

 

 kemény könnycseppé válik 

 

Az én városom

 

(Moje miasto)

Zbigniew Herbertre emlékezve

 

Mindahányunkban él az a város, az a folyton távolodó 

az az egyetlen, szívünk alatt zsibongó

pedig de rég odahagytuk

 

Talpam alól útjai mintha kimenekültek volna

emlékeim tükréről volt utcáim névtáblái s lakcímeim kezdenek lemosódni

bár az egyik hírneves költő nevével dicsekedhet

most láthatjuk, feleim, mire megy vele is ez a város

 

Az idő egykedvű nyugalommal szitálja porát a háztetőkre

s temeti miként Pompejt a Vezuv

eltemette –

Istenem, hogy vészeled majd át e történelmi zivatart, városom

alvó kőkoporsós királyaink közül vajon kik élik túl e kataklizmát

ama ki tudja mikor hátra hagyott hazámban…

 

Mint aki vétett: hajnalok előtt ébredek

Miért hogy álmaim kikerülnek

miért hogy városom megszökik álmaimból

pedig egy elhagyott városnak ott a helye

hol nem szitál a háztetőket temető történelem

Bágyoni Szabó István fordításai

( 0 Votes )