Népi gombaismeret

(Kicsi Sándor András: Népi gombaismeret. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2009)

Én ugyan nem vagyok szenvedélyes gombász, de lakhelyem főbb gombáit ismerem, mert jártam az erdőket és a falubelijeim rendszeresen gombásznak (tavaly eléggé jó évad volt; a sok csapadék megtette a magáét). Ám viszonylag szerény a kemenesaljai gombászat hetyei felhozatala – ellentétben mondjuk a szomszédos Hegyhátéval, még inkább az Őrségével: ma lényegében csak a tyúkgombát, a galambica változatait és a vargányákat gyűjtik, a lila és szürke pereszkét, nyúlgombát, és pöfeteggombát kisebb mértékben, és némi meglepetésemre az őzláb gombát a falusiak le sem szedik. De ismervén határaimat, jól tudom, hogy pár éves rendszertelen gombászkodás ellenére is könnyen járhatok úgy a gombászat tudományában, mint épp a legelső európai gombáskönyv szerzője.

Arról szól ez a história, hogy az első magyar flóra megírója, Clusius (Charles de l’Écluse) híres gombáskönyvében a magyarországi gombák természethistóriáját írta le (a Rariorum planatarum historiahoz csatolva jelent meg 1601-ben Fungorum in Pannoniis observatorum brevis Historia címmel, amely 117 gomba felsorolását tartalmazza és 32 faj fametszetű ábrájával díszítve jelent meg. Érdekes történet a történetben, hogy a megfigyelést és azonosítást megkönnyítendő, Clusius színes festményeket is készíttetett a németújvári várban, merthogy Batthyány Boldizsár segítségével készült a munkája – a Clusius-Codex néven ismert akvarellgyűjteményt 91 színes kőnyomatú műlappal 1890-ban jelent meg, s még maga Clusius is elveszettnek hitte.)  A tudós Clusius maga így emlékezik az esetre: „Emlékszem, hogy 1584-ben, szüret táján Batthyány Boldizsár vendége voltam (mert ő évente kétszer-háromszor szokott utánam kocsit küldeni Bécsbe), Németújvárt erős fellegvárában – mikor épp asztalnál ülénk s ebédelénk –, egy tál levében úszó úrgombát (Amanita caesarea) hoznak elibénk, s én, ki gombával nem élek, nem tudván, hogy a sáfrányszerű folyadék a gombának a leve volna, franciául kérdést intéztem hozzá (ez a hős férfi a magyaron kívül tökéletesen beszél latinul, olaszul, franciául, spanyolul, németül és horvátul), vajjon ez a lé sáfránytól olyan színes-e? Ő kedvesen nevetett, és a magyar nemes urak felé fordulva, kik nyolcan vagy tízen asztalnál szoktak ülni, magyarul mondta, hogy Clusius uram azt hiszi, hogy a lé sáfránytól ilyen sárga. Azok elkezdtek nevetni és csodálkozni, hogy én, aki évek óta szorgalmasan járok növények, gombák után, nem ismertem az úrgomba ezen tulajdonságát.”

Akik tehát nem szeretnének hasonló tudatlanságok csapdájába esni (például a császárgomba levét összekeverni a sáfránnyal), azoknak melegen ajánlom Kicsi Sándor András Népi gombaismeret című könyvecskéjét.

A szerző 14 hosszabb-rövidebb tanulmányt vett fel kötetébe – egytől egyig tudós etnomikológiai munkát. A fülszöveg tanúsága szerint tisztázza az alapvető fogalmakat, elemzi a mikofil és mikofób kultúrákat, a centrális és perifériális gombákat – lényegében „bevezetést ad az etnomikológiába”. Itt jegyezzük meg, hogy a nyelvészet, néprajz, etnobiológia, irodalom és gasztronómia területét is művelő tudós szerző a tudományág magyar nyelvű mesterei közt tartja számon az erdélyi Zsigmond Győzőt – aki ezzel a Kicsi-féle kötettel egy időben rukkolt elő az első magyar népi gombaismereti könyvvel. (Zsigmond Győző: Gomba és hagyomány, 2009.) Kicsi előszavában meg is jegyzi, hogy „ennek ismeretében tulajdonképpen jelen kötetben közölt tanulmányaimat újra kellene írni, amely feladatra azonban nem vállalkozom”. Szerencsére nem tette, így maradhat az olvasói öröm és egy viszonylag fiatal tudományág legelső magyarországi kötetében való elmélyülés lehetősége.

A kötet az említetteken kívül sorra veszi a magyarság történetében legfontosabb gombákat, ismerteti a gombafogyasztás hazai szokásait és az erre gyakorolt szláv és román hatásokat – Erdély legfontosabb gombáit az egész kötetet átszövően kiemelt terjedelemben és összefüggésrendszerben tárgyalja. Maga az etnomikológia, tőle tudjuk, fiatal tudomány: atyja az amerikai bankár Robert Wasson (1898–1986) volt, aki a terminust is létrehozta – a mikológiai adatokat történelmi, nyelvészeti, összehasonlító vallástörténeti és régészeti szempontból kezdte vizsgálni. Wasson és köre (Kicsi külön tanulmányt szentelt neki) megalkotta ezen felül a mikofób és mikofil terminusokat. A világ népeinek mikokógiához való viszonyát nagy általánosságban két féle attitűd jellemzi: az angolszász kultúra mikofób (gombakerülő), a szláv-orosz mikofil (gombakedvelő) kultúrának tekinthető. Wasson és körének számos szóalkotása ismert: így az 1960-as évektől az entheogén kifejezést használják a gombák szakrális szerepével kapcsolatban. „Istenit rejtő” – hogy egy amelioratív terminust használjanak arra az anyagra, amely az illető személlyel elhiteti, hogy isteni szellemmel van megáldva. Legismertebben például a légyölő galóca vallási rítusokban betöltött szerepét vizsgálták.

Kicsi Sándor András népi gombaismeret-felfogásához kitűnően illeszkedik elmélyült nyelvészeti, szellemtörténeti kultúrája; minden írását széles körű nyelvészeti összehasonlító elemzés jellemzi. A kötet legemlékezetesebb (és legterjedelmesebb) tanulmánya a Néhány népi gombanevünkről és a hozzá kapcsolódó Gyergyói gombanevek című darab;  előbbiben Szlavónia, Őrség, Göcsej, Ormányság, Szekszárd környéke, Bakony, Veszprém, Palócföld, a Mátra, Ung-vidék, Debrecen, Szamoshát, Kalotaszeg, Sóvidék, Gyergyó, Udvarhelyszék, Csík, Moldva ízletes vargánya, sárga rókagomba és a keserűgomba neveinek vizsgálatát teszi feldolgozása tárgyául – lenyűgöző nyelvészeti, biológiai, néprajzi apparátussal. Sőt, a környező népek gombaneveivel is összehasonlításban. Azt állapítja meg, hogy a „magyar népi gombaelnevezések rendszerei a szájhagyományozás révén terjedő, s így folyamatos fluktuációban lévő taxonómiák közé tartoznak. Meglehetősen rugalmasak, dinamikusak, szemben az írásbeliség által kodifikált merev taxononómiákkal”.

Egy helyütt közli Zsigmond Győző negyedszázados praxisát arról, hogy az ő etnomikológiai kutatásai alapján Erdélyben a legismertebb és legcentrálisabb öt gombafaj az ízletes vargánya, a sárga rókagomba, a keserűgomba, a mezei szekfűgomba és a réti csiperke. Kicsi Sándor András e kötet végére felveszi saját munkáját Erdélynek már nem öt, hanem tizenhét gombájáról: ízletes rizike, kenyér tejelőgomba, ízletes kucsmagomba, sárga korallgomba, késői laskagomba, óriás pöfeteg, nagy őzlábgomba, erdei szömörcsög, kékhátú galambgomba, gyűrűs tuskógomba, májgomba, pisztricgomba szerepel a másik öt mellett, éspedig etimológia, morfológia, elterjedtség, hiedelemvilág és gasztronómia szerint. De mindegyik arról a kultúráról beszél, amelyet e század embere már alig ismer – Kicsi Sándor András könyve végül is rávezető kalauz, elmélyült tudomány és élvezetes, szórakoztató olvasmány.

Ambrus Lajos