Szövettan

(Kele Fodor Ákos: Textolátria. JAK + Prae.hu, Budapest, 2010)

Valami elveszett. Valami előkerült. Emiatt. A három ciklusból álló kötet egészére igaz, hogy a hiányokból építkezik. Kele Fodor Ákos rojtokból, elvarratlan szálakból fon egységes, kerek, önálló tartalmakat.

A szöveg szövet. Matéria. Lüktető anyag, aminek teste van. A kötetben található négy képvers, ezek közül is a címadó Textolatria Technopaegnia ezt különösen jó példával támasztja alá. A vers kört formáz: teljesség. Önmagába visszatérő forma. Örök megújulás. Területe, kerülete számokkal pontosan nem meghatározható. Nem mérhető. Virággá fonja: élet, remény, vágy. Az elvont és az élő szerves kapcsolata határozza meg ezt a világot. Profán módon kimondott igazságok, dobogás, remegés, hús – és mégis költészet. Szómágia.

A szöveg a szimbólumokon túl – bár nem igazán lehet ezt elválasztani – a három részt tartalmilag is összefoglalja. A külső körív a Szindbádhoz, a sárgával nyomtatott szirmok a Placebóhoz, a kék betűk pedig a Fattyú-és árvasorokhoz kapcsolhatók, mind értelmezési szempontból, mind a bizonyos versekből kiemelt szavak, kifejezések által.

„Hogy létezem, / nem tudom, / mert holt a múltam. / De életre kelt a nyelvi jelen.”, írja Kele Fodor Ákos az első ciklus mottójaként. A szerző Krúdy Gyula világából merít, az irodalmi hagyomány tisztelete, a fegyelmezett versformák szakmai felkészültségről tesznek bizonyságot. A szubjektum és vele az olvasó Szindbádként utazik: időben, térben, nyelvben, szerepekben. A bejárt szigetek történetek, elsősorban nők történetei. A közeli és a távoli összemosódik, balladai homályon derengenek át hajdani asszonyok alakjai. Olyan korok ezek, ahol „nem volt híg az életünk.” (Delikát) Szenvedélyek és szenvedések, hiánytalan hiányok uralkodnak ezekben a mesékben. No meg a varázslat. Misztérium. Születés, halál, álom, átváltozás. Az ősi titkok. Ezért van létjogosultságuk a szövegeknek. Több mint póz. Nem szólnak ezek sem másról, mint ami az élet. Mélység.

Mi van most? Placebo. Látszólagos gyógyszer – hittel használhat? Nem kell tudni. Csak legyen. Kimondva legyen. „Legszebb szavam a szó” – írja a szerző a Szövegtacskóban. Így hát használja. A tartalom sűrű massza. Eltűnt határok. Innen is, onnan is egy kicsi, viszonyulások, keresés. Ez a ciklus a legkevésbé egységes. Már átfolyik a harmadik részbe, megjelennek az egész könyvben legmeghatározóbb szereppel bíró gyerekkori emlékek, a szülők alakjai, de a beszélő még nem egyértelműen ezt akarja középpontba helyezni. A fattyúság és árvaság belátása, a valóság kérlelhetetlen kimondása csak ezután következik.

Az utolsó ciklusban a hiány a családra vonatkozik. Rákos anya, alkoholista apa, kiábrándult, reményvesztett környezet – ennyit a gyerekkorról. Nincsenek illúziók, pózok, szerepek. Míg az első részben érezhető a nyelvi regiszter szándékos megváltoztatása, a szövegek nagy része formailag kötött, és homály fedi a részleteket, itt szó sincs ilyesmiről. Ez a tartalom ledob magáról minden kényszerest. Egyes szám első személyű hang beszél, olykor a gyerek nézőpontjából, olykor már mindent tudva. Sorolja a kínokat megállíthatatlanul, kegyetlen pontossággal tárja fel az otthon legmélyét.

„És ez a fájás a vers” – olvashatjuk a ciklusban első, Typotechtonika című vizuális költeményben. Amennyiben jó a szemünk. A vers hátterét a szöveg egymásra mosott sorai adják, erre kékkel és fehérrel nyomtatták rá még egyszer az alkotást, ami három sor alatt egyre inkább elhalványul, a harmadik szinte olvashatatlan, majd újra felerősödik. „Két sor közé türemkedik egy másik” – csak kár, hogy sosem tudjuk meg, mi az. Persze a láthatatlan szándékosan láthatatlan, a tartalom összhangban van a formával, de sajnos sok helyütt ezt csak akkor sejtjük, ha belemegyünk a játékba, és bizalmat szavazunk a műnek. Legjobb, ha nem versként tekintünk rá, hanem betűkből összeálló képként, mert a szöveghez ragaszkodó, bogarászó olvasó egy idő után elveszíti türelmét.

Ez az állásfoglalás, hogy a vers a fájás, a következő, TILOS című költeményben bővül azzal, hogy a versnek nem mások történetének kell lennie, nem a mások iránt érzett részvétnek. Mert nem tud az lenni. Csak az tud lenni, ami a szubjektumban leképződik a látott képekből, saját tények, saját szenvedések kellenek. „Mert a vers csak itt van” – írja Kele Fodor Ákos, és belekezd.

Először egy meszesgödörbe zuhanunk, aztán abba a térbe, környezetbe, amiből nincs kiút. „Mindenhol jó, de / legrosszabb otthon / az az otthon, / amely, s ahogyan sohasem létezett” – és megjelenik ez a sivár, gyerekek számára élhetetlen, kietlen világ, benne a reményvesztett anya, aki az iszákos apával veszekszik. Az egyetlen ezen kívüli dimenzió feketére dolgozott, szintén kilátástalan helyzetű rokonok vidéki élete, de ez is távoli, szinte láthatatlan. Szegényes játékok vannak, hisz gyerekkorról beszélünk, de rögtön negatív dolgok kapcsolódnak hozzájuk: a biciklizés magányos és céltalan, a macskák fostosak, a levesbe beledobott gumikígyóért nyakleves jár.

Ez a világ egyre csak sötétedik. Betegség, veszekedés, erőszak, félelem, majd az anya halála következik. Semmi nem enyhül, ezzel zárul a kötet a Családcserje című versben: „Zúg a családfa tarlott koronája: / már csak csökött cserje; / nem fogad, lebegek / a gyökerektől elemelve.”

Ez a szöveg a harmadik rész lezáró darabja, finomabb, mégis átfogó. Ha mozgásban képzeljük el, akkor törekvések és törések, szaggatott, határozott mozdulatok állnak szemben egy egyenletes, lágyabb és halványabb, ám hirtelen váltásokkal megtűzdelt folyamattal.

 A megjelenő töredék („Árva vagyok, mint a gólya, árva vagyok, mint a gólya, mint kinek nincs”) egyértelmű asszociációkat indít el a népdal felé. Aztán megszakad. Hisz a dallam is egy törekvés. Mintegy megmagyarázza az utolsó etap hangját, máshogy nem lehet itt szövegben létezni, csak így. A zord világ a hangot is összetöri. Nincsen feloldozás. Legfeljebb lebegés.

Zordsága ellenére figyelemre és olvasásra érdemes a könyv. Kele Fodor Ákos határozottan és felkészülten állt elő kötetével, ami nem egy tipikus első kötet. Annál sokkal tudatosabb és összeszedettebb. A Szindbádban bizonyítja, hogy jól elsajátította a formahagyományt, vizuális költeményeiben kísérletezik modern technikai megoldásokkal, megfejtés keresésére készteti az olvasót, a Placeboban és a Fattyú- és árvasorokban pedig beszél, arról és úgy, amiről ő akar, tud. Bár e között a két rész között nem túl éles a határ, és nem különülnek el erősen, a szövegek magukért beszélnek. Kele Fodor Ákos a Textolátriával magasra tette lécet, nagyot ugrott, azon múlik minden, milyen talajra érkezik.

Horváth Veronika